Művi volt a levegő, ami körbeölelte az épület összes szegletét. Beférkőzött mindenhova. Lehet, csak én éreztem így, de nekem valóban olyan benyomásom volt, akárhányszor csak belélegeztem azt a levegőt, mintha a megannyi nyavalyát, a közelgő halált akarták volna megfékezni annak a szagnak az erejével. Taszított az egész, de tudtam, kell oda.
Eközben emberek sorakoztak a folyosón. Őket mindez kicsit sem érdekelte, talán régen megszokták már, vagy sosem érezték jelenlétét. Egymás mellett ültek, megszokott társaságként vitatták meg dolgaikat. Hogy mi volt az, ami köztük addig még nem került terítékre, nem lehetett tudni, csak az volt bizonyos, hogy mindig folyamatosan mozogtak a ráncos, kiszáradt ajkak, gesztikuláltak az inas karok, és járt az agy, ami talán a legfontosabb volt. Mindez magában hordozta az életet.
Szó, szót követett.
Régi emlékeket hajtottak a még most is acélos akaratok. A múltat faggatták, rojtosra csipkézték vele minden sarkát a szavak útján újra és újra. Ezt kellett tenniük, mert a jövő délibábként lebegett előttük, és nem lehetett tudni, mikor tűnik el előlük mindörökre. Talán nem is kell ezzel gondolni egy kicsit sem, csak hagyni kell mindent a maga útján robogni. Ezt kellene tenni. De persze, mindenki másképp éli meg. Akinek dolga lenne még, az bizonyára nem nyugszik bele, és tenne valamit. Ha szerencséje van, és ereje hozzá, meg is teszi, ha nem, csak az utolsó lehetőségen kesereg, ami annak idején tettek nélkül halt hamvába.
Ahogy áthaladtam a folyosón, találkoztam ilyennel is, olyannal is. Legalábbis azt gondoltam, hogy egyetlen pillantással belelátok mindegyik lelkébe. Azt hittem, ennyire egyszerű. Pedig minden ember és lélek, külön sors, melyeknek zeg-zugos útjait aligha ismerhetjük.
Csak mentem, megpróbáltam egyre halkabban lépdelni, mert ez egy olyan hely volt, ahol nem illik zajongani. Egy idő után azt vettem észre, hogy még a lélegzetem is visszafojtom, hogy észrevétlen maradjak.
Végül megérkeztem. Mélyen az ajtóra szögelt számra néztem, hogy véletlenül se tévesszem el, s zavarjak meg valakit az oktalan kopogtatásommal. Nem tévesztettem, bizonyosan az volt. Mély lélegzetet vettem, majd tapintatosan jeleztem érkezésem.
– Igen, tessék! – mondta bentről egy gyönge reszketeg hang. Olyan volt, mint aki nem tudja, mit várjon az odatévedőtől.
Nem volt hát, mire várnom. Lassan lenyomtam a kilincset és beléptem. Jó előre köszöntem, mert tudtam, akihez jöttem, annak a szeme már nem hord messze, hát legalább a hangomban nyugodjon meg mihamarabb.
– Csókolom, mama! – mondtam a tőlem telhető legszelídebben, de nem kaptam azonnal választ.
Előre tekintettem. A csöppnyi előteret egy fátyolfüggöny választotta el a szobától, melynek túlsó végében úgy ült ott, mintha csak várt volna valakit. Akkor erre nem is gondoltam ilyen mélyen, pedig miért is ne lehetett volna így? Amikor az ember egyedül van, szüntelenül vár valakire, vagy valamire. Bármire, ami ebből a csüggeteg, megfoghatatlan valamiből kirángatja. A magányból.
Eltelt egy másodperc, kettő, de továbbra sem érkezett válasz. Nem volt nagy a kettőnk közti távolság, mégsem ismert meg, vagy csak nem akarta elhinni, hogy én vagyok az. Mindez az én hibám volt. Soha nem hívtam fel érkezésem előtt, és teljesen rendszertelenül látogattam. Mentségemre legyen mondva, hogy egy fél ország választott el minket.
Csönd volt, látszott, hogy igyekezettel kutatja kilétem, de ugye a látása… no, meg aztán az a függöny sem sietett a segítségére. Csak én láttam, hogy mennyire apró ő, milyen elesett, tört, gyenge. Egy pillanat alatt hihetetlen súly nehezedett a szívemre, amiért ő itt van egyedül, én meg több száz kilométerrel arrébb élem a mindennapjaimat. Egy másodperc darabja alatt megannyi szemrehányást tettem magamnak, amiért olyan ritkán jövök, és a telefonbeszélgetéseket is rendre elodázom. Nem volt mentségem. Tudtam, éreztem, hogy magára hagytam.
De mégsem!
Hisz dolgozom! – áltattam magam, mint ahogy mindannyian tesszük, akik azt hiszik, még előttük van az élet, és annyi mindenre van benne idő! Talán így van, de nem biztos. Megannyi élet, mint mérföldkövek, úgy suhannak el mellettünk, és vannak utak, amelyekre nem fordulhatunk vissza.
Aztán bánhatjuk, de mit ér az akkor már? Könnyeket és szép szavakat vetél, de azt is csak azért, hogy nekünk könnyebb legyen, hogy elmondhassuk, hogy mennyire szerettük azt a másikat. Üres szavak az üresség oltárán.
Ezt éreztem akkor.
Három méter, vagy még annyi sem, amit egy egyszerű csipkefüggöny tett bizonytalanná. Engem láthatatlanná varázsolt, őt pedig túlontúl megvilágította. Elárulta bizonytalanságát, reménytelenségét, szürke kavicsszemeinek fátyolos csillogását.
Gyorsan véget akartam vetni ennek az egésznek, a lassan rám telepedő rossz érzéseknek, melankóliának kitekerni a nyakát. Igen, megint csak magamra volt gondom, de tudtam azt is, hogy ezzel neki is jobb lesz.
– Csókolom, mama! Én vagyok! – mondtam sietve még egyszer, majd lerúgtam magamról a cipőt, és egy hirtelen mozdulattal elrántottam a függönyt, hogy megmutassam neki magamat végre.
Csak nézett, csak nézett, majd a szeme megtelt élettel teli csillogással, az arca feltöltődött vérrel, és az egész lénye egy pillanat alatt kivirágzott. Látszott, hogy minden öröme meglett azzal, hogy beléptem abba az apró hajlékba. Megint csak elöntött a lelkiismeret furdalás, nem értettem miként okozhat ilyen örömet gyarló énem egyszeri látogatása.
Persze, mit is kellett ezen megmagyarázni? Ő volt a nagymama, én az unoka, a tékozló fiú, aki olykor hazatalált. Addig pedig, amíg ez nem történik meg, nem lehet érte mást tenni, csak gondolni rá, meg aggódni érte, okkal, ok nélkül.
S akkor végre megszólalt: – Szia, fiam! – mondta reszelős hangon, melybe nem tudtam mást belegondolni, mintsem, hogy régóta nem szólalt már meg. Ez olyannyira szöget ütött a fejembe, hogy rögvest utána is érdeklődtem.
– Kerestem kint, nem találtam, pedig szép az idő, és a folyosó oly fényes. Meg aztán elég harsány a társaság, kedvét lelhetné bennük!
Lemondón legyintett.
– Nem érdekel engem már a más dolga! Épp elég a sajátjaim között rendet tenni. Tudod, fiam, több mint nyolcvan év megannyi gonddal jár, meg örömmel is persze! Most van időm arra, hogy mindnek pontot tegyek a végére.
Egy pillanatig bosszúsnak tűnt, meg is bántam a tapintatlanságomat, de mindez éppen csak addig tartott, aztán rögvest visszatért belé a derű. Szélesen elmosolyodott, de nem csak a szája mosolygott, hanem a szeme is. Soha nem láttam senkit, aki így tudott volna mosolyogni. Egy csapásra elkergetett azzal minden rosszat, legyen az bolhányi, vagy éppen égbekiáltó óriás. Kitűnt ebből a mosolyból továbbá az is, hogy az csak nekem szól, csak nekem nyílt, senki másnak, és ez végtelenül jólesett. Megérdemeltem, vagy sem? Nem is foglalkoztatott tovább. Örültem a fogadtatásnak, hálás voltam érte.
– No, mutasd magad! Hadd nézzek végig rajtad! – mondta töretlen mosolyával, s úgy is tett, ahogy mondta; tetőtől-talpig végigmért, mert mondhattam én volna minden szépet és jót, nem hitte volna, csak ha maga is úgy látja. S akkor nem láthatott mást. Megnyugvással a tekintetében invitált, hogy foglaljak helyet, addig ő kinyitotta a mérhetetlen bendőjű kétajtós szekrényét, és mindenféle finomságot, nyalánkságot szedett elő. Közben szabadkozott, hogy csak ez van, meg az, meg hogy mindez nem is olyan már, mint amit akkoriban sütött, ha összejött a család. De ezek az idők most mások, és elfújták a régiek romantikáját. Mindezek ellenére alig egy pillanattal később egy szép kis terülj-terülj asztalkám tárult elém, hiába kérleltem közben, hogy nem vagyok éhes, és ne bontsunk fel annyi mindent.
– Nem baj, fiam! Majd elviszed, ami nem fogy el! – mondta teljes egyértelműséggel, és én biztos voltam benne, hogy mindezen jókat már nagyon-nagyon régen bespájzolta, hogyha bármikor érkezem is, ne várjon üres kézzel.
Ettünk hát, persze csak módjával, közben meg beszélgettünk. Ő az a fajta ember volt, aki soha nem faggatott, meghallgatta, amit mondok neki, amit úgy véltem, hogy rátartozik. Ha kértem, elmondta a véleményét, ha nem kértem, csak bólogatott hozzá. Én soha nem voltam bőbeszédű, magamról meg aztán végképp nem tudtam sokat mesélni. Bár nem szándékosan, de akkor is csupán a lényegre szorítkoztam. Dióhéjban elmeséltem, hogy családdal ez van, a munkahellyel az, és egyébként minden, de minden a lehető legjobb.
– Jól van az, fiam, jól van! – nyugtázta, a maga mérhetetlen nyugodtságával. Szavai mögött érződött, hogy nem csak úgy rám hagyta az elhangzottakat, hanem csöndesen mérlegelte is őket.
Aztán megint csak ettünk, ropogott a sós a fogaink között, és lágyan elterült az édes. Miután nem kívántuk már egyiket sem, maga kezdett el mesélni a régi dolgokról, mindenről, ami csak kikívánkozott belőle, amit úgy gondolta át kell adnia nekem. Soha nem mondta volna, hogy a dolgokat így, vagy úgy kell csinálni, hanem egyszerűen elmesélte, hogy ők a nagyapámmal milyen értékrend szerint élték az életüket.
– Nem könnyű a mai világ, gyerekem! Bizony nem könnyű, de a régi sem volt az. Nem is tudom, melyiket választanám, ha újra kellene kezdeni az életet. Akkoriban elemibb dolgok hiányoztak egy család életéből. Aki nem figyelt, az nem tudott mit tenni az asztalra esténként, és bizony be kellett osztani a forintot, hogy jusson mindenre. Munka sem volt sok, akinek mégis akadt, annak ina szakadtával kellett helyt állnia. Nem könnyítették meg a dolgunkat a gépek, mint most. Az ember legnagyobb kincse az ereje volt. Ha volt két dolgos, erős marka, az aranyat ért. Abból el tudta tartani a családot. Meg aztán, ami a mostani korból leginkább hiányzik, az az összetartás. Akkoriban ebből nem szűkölködtünk. Nem volt ház, ami ne épült volna fel egy esztendő alatt Isten segedelmével, és egymás iránti jóakaratunkból, pedig akkoriban a téglát is mi vetetettük vályogból. Volt azonban testvér, koma, szomszéd, aki elvégezte a munkát, Egyszer az egyiknek húzták fel a házat, aztán a másiknak. De olyan falak voltak azok, hogy még most is áll a legtöbb, ha csak a mostani ember gőgből, nagyravágyásból le nem döntötte őket. Úgy kellett megépíteni mindet, úgy egymásra tenni minden egyes téglát, hogy tudtuk, másikra aligha akad alkalom. Nem is kellett. Meg aztán, amit a sár nem tapasztott össze, azt megtartotta az akaraterő és a jóhoz való vonzódás. Kicsi házak voltak, de nem is tudtak elbújni egymás elől a benne lakók. Nem is lett volna miért. Szeretet volt és béke. Összetartás és összetartozás. Megbecsültük egymást. Ezt üzenem én még most is minden fiatalnak, hogy becsülje meg a másikat, hogy fogadja el annak szavát, még ha nem is közelítenek a pillanatnyi érdekek egymáshoz. De ennek kiküszöbölésére is van egy fortély. Az ilyet rá kell hagyni az időre. Orvosa az az ilyesminek, csak hagyni kell, hadd dolgozzon, hadd tegye a dolgát.
Akkor tekintetét rám vetette, ami olyan tiszta volt, mint a folyó vize.
– Elhiszed-e nekem, ha azt mondom, hogy a több mint egy emberöltő elteltével, mi nagyapáddal egyszer sem veszekedtünk? Elhiszed-e nekem ezt, a mai világ távlatából, ami azt hirdeti, csaknem tanítja, hogyan tiporjuk el a másikat? Nem is érdekes végül, hogy ki mit gondol. Én tudom, hogy ez egyetlen egyszer sem történt meg. S mindez nem azért alakult így, mert az egyikünk alárendelte volna magát a másiknak, vagy bármit is a szőnyeg alá söpörtünk volna. Nem. Említettem az időt. Mi adtunk neki esélyt. Ha egyikünk rosszul szólt, mert a világ éppen nem a legszebb arcát mutatta felénk aznap, a másikunk kiment jó messzire a kertbe, vagy a földekre, s dolgoztunk, ameddig el nem fáradtunk, és amíg az a furcsa izgágaság ki nem pusztult belőlünk, amit azok a hirtelen kimondott szavak ültettek belénk. Nem kerestük a bajt. Hanem aztán este, amikor újra találkoztunk, akkor megbeszéltünk mindent, és nem maradt semmi hiány nélkül. Így volt ez jól. Benne volt ezekben a dolgokban a kitartás, az összetartozás iránti vágy, a családi béke áhítata, és egymás mérhetetlen tisztelete, szeretete.
Máskülönben hogy is maradtunk volna meg egymás mellett? Hogyan is neveltünk volna fel három gyereket? Látod, mindet kitanítottuk, elengedtük őket teli tarisznyával, bizonyossággal, hogy megállják a helyüket a világban. Féltés azért volt bennünk, bennem a mai napig ott remeg, de minderre nem általuk szolgáltunk rá. Nem a gyerekeink által. Mégis itt van ez a furcsa zsizsegés bennem kiirthatatlanul. Hogy miért? Majd megtudod egyszer te is. A szülő az szülő marad holta napjáig. Onnantól, hogy először felsír a gyermeke, soha nem lesz egy nyugodt pillanata sem, és zokogni fog akkor is, amikor a legboldogabb. A szülői szívnek már csak ilyen bolond természete van. Nem lehet vele mit kezdeni. Meg aztán akkor működik a legjobban, ha így tesz. Ennyit erről.
Mindegy! Nem akarom, azt mondani, hogy nekünk milyen nehéz volt, amikor most még nehezebb. Hiszem azt, hogy így van. Mondom ezt annak ellenére, hogy talán nem kell annyit küzdeni a kenyérért, mint anno, hisz akármerre fordul az ember, tálcán kínálják a kényelmet biztosító dolgokat. De sok minden mögött álnokság van. Én azt mondom, hogy könnyebben élünk most, de nehezebben. Kiszorultak az emberi kapcsolatok. Annak idején névnapot ünnepeltünk, születésnapot ünnepeltünk, ha nem is minden héten, de kéthetente olyan volt a ház, mintha lakodalom lett volna benne. Az adott szó biztosat jelentett, a kézfogás volt rá a pecsét. Ezt megszegni senki nem merte. Ma félrenéznek az ember mellett. Át rajta. Senki nem számít, és senki nem számíthat másra. Maga maradt az ember a telefonjával, a számítógépével, amik mindent megoldanak helyette, csak nevetni nem tanítják meg őt. Meg bízni, és elhitetni vele, hogy a világ jó, hogy az emberek jók. Talán már nem is így van? Nem hiszem. Csak kellene valaki, aki bizodalmat ad nekünk. De már Isten sincsen. Az emberek ugyanis nem hisznek benne, pedig Ő nem fordult el tőlünk. Csak nem értjük szavát. Nem akarjuk érteni, mert minden más fontosabb.
Ej, fiam! Szólj rám! Sokat beszélek. Belelovaltam magam a dolgokba. El is fáradtam. Csak tudod, fáj minden, ami most történik a világban. Engem már nem érdekel, mi lesz, de titeket nagyon sajnállak. Nem erre neveltem apád, és ők nem erre neveltek titeket, hogy ezeknek legyetek a részesei. Nem is a ti hibátok. Vannak olyan dolgok, amiből nem lehet kimaradni. Ez olyan. Minden olyan körülöttünk. De talán lesz még egyszer egy szebb világ! Legyetek úttörői annak. Azt mondják, egy fecske nem csinál nyarat, én mégis hiszek benne, hogy valahol el kell kezdeni. Kell, legyen valaki, aki jót cselekszik, s megmutatja, hogyan kell. A rossz példa ragadós, a jó példa ezerszer is az. Ennyi csupán, és minden a visszájára fordul.
Ekkor már látszott, hogy kimerült, hisz a szívét, lelkét beleadta a beszédbe. Csak ült ott előttem csüggedten, csakúgy, mint amikor fél órával korábban beléptem hozzá. Soha olyan öregnek nem láttam még. Látszott, hogy odavan minden ereje, és az utolsó szavain túl is rágódik még a dolgokon. Aztán egyszer csak megint rám nézett. Erőt merített belőlem, elmosolyodott.
– Egyél, fiam, egyél! Neked kell ezt mindet megenned! – mondta csibészesen.
Mint parancsra, hozzáláttam. Aztán eltelt az idő, és nekem mennem kellett. De oly keserű volt akkor a búcsú, oly nehéz, éreztem valamit legbelül, aminek nem tudtam nevet adni.
– Majd jövök nemsokára! – mondtam végül, hogy mindkettőnket megnyugtassam. A szemében kétely jele csillant, de csak bólogatott. Megint, ahogyan tette mindig.
Sokáig ültem a kocsiban, míg beindítottam a motort. Nem tudtam miért, de valami azt súgta, vissza kellene mennem. Csak még most, csak egyszer. Aztán elhessegettem a dolgot. Soha nem hittem az ilyesmiben, és kerültem a szentimentalizmust amennyire lehet, hát inkább elindultam a hosszú úton.
Másnap belevetettem magam a munkába, és daráltam a napokat egymás után. Sok nap eltelt így. Hétvégenként nyugodtam csak meg. Emlékszek, az is egy olyan volt, szombat, azt hiszem. Egyszer csak csörgött a telefon, melyben közölték, hogy meghalt a nagymamám. Egy pillanat alatt felfogtam a veszteséget. Majd összeroskadtam alatta. Nem lesz hát több vidéki út, nem lesznek hosszú beszélgetések kekszrágcsálás közben. Az a szelíd mosoly örökre odavan, és immáron egyel kevesebben szeretnek a világban.
Tudtam, minden sivárabb lesz ezután, fakóbb, szomorúbb. Állíthattam fejfát, ültethettem virágot, vagy gyújthattam gyertyát. Mit sem ért az. Egyszerűen nem éreztem méltónak ezeket az egyszerű dolgokat az emlékéhez. Egy valamit lehetett tenni csak, amivel egy hűtlen unoka visszaadhatott valamit a szerető nagyanyjának; élni úgy, ahogy szerette volna, hogy éljek, és megmaradni embernek minden körülmények között.
