Az árkádok alá húzódott be, onnan figyelte a parkoló autók tetején ólmosan koppanó esőcseppeket. Megborzongott az átnedvesedett szövetkabátban, miközben irigykedve nézte a nyitott ernyők alatt pocsolyákat kerülgető embereket. Bezzeg, ha Dórika nem kezd el hisztizni reggel az ajtóban, akkor nem felejti otthon az esernyőt.
A játékbolt kirakatüvegében szemügyre vette alakját. Valóban felvehetett volna egy rendes ruhát a farmer és póló helyett, és feltehetett volna legalább egy rúzst, ebben tökéletesen igazat adott Katának. Túlságosan is belekényelmesedett a mindennapok szürkeségébe. A reggeli rohanásban leszokott a szoknyáról és a magassarkú cipőről, amit előszeretettel viselt lánykorában. Ha nem kellene a buszon zötykölődnie Dórikával iskolába menet, utána meg a metrón préselődnie az irodáig, akkor sok mindent tehetne a szürkeség ellen.
„Te csak papírokat tologatsz, anya” – így vágott vissza Kata, amikor szóvá tette neki, hogy egyszer egy héten igazán elvihetné a lányát az iskolába, mert a nagyi szeretne eljutni a fodrászhoz, manikűröshöz, vagy épp nyugodtan meginni egy tejeskávét.
Való igaz, nehéz a munka a pékségben, de Kata maga döntött úgy, hogy otthagyja a főiskolát. Egyszer talán majd lediplomázik. Kár ezen rágódni, a gyerekek felnőttek, tudják, mit csinálnak. Neki, mint anyának az a dolga, hogy mellettük álljon és segítsen akár erején felül is – ezt látta a saját édesanyjától és a nagyanyjától is.
Az alkalmi tükörben a jelen valósága mögött felsejlett egy másik világ, s benne a régi lány képe, aki mintha egy másik dimenzióból szüremlett volna át a mostani időbe. Hosszú szőke haj verdeste a vállát, táncos lábán magassarkú cipő, a csillogó anyagból varrt szoknyába bele-belekapott a szellő. A gondtalan ifjú évek után jött Sanyi, nem is tudta már, miért pont őt választotta, és a két lány, a csecsemőkor, a dackorszak és a kamaszévek minden nyűgével-bajával, gyerekbetegségekkel és reménytelen szerelmekkel. Praktikusabbnak érezte a rövid frizurát, ugyan kinek van ideje hajat szárítani és loknizni, mikor a gyerekek a fején ugrálnak, és szanaszét szalad a lakás… A bevásárláshoz kényelmesebb az edzőcipő, és megfelel az olcsó kínai ruha, hiszen a gyerekekre kell a pénz – zongoraleckék, röplabdaedzés, hastánc, matek korrepetálás, angolóra, miegymás… Nehogy véletlenül úgy érezzék, nekik nem járnak ugyanazok a lehetőségek, mint a tehetősebb családból származó társaiknak.
– Szürke vagy, mint az égen úszó felhők – üzent gondolatban a kirakatüvegből visszanéző fénytelen szemeknek, mikor a látomás elillant. Honnan is kaphatna színeket az az élet, amely örökké másokról szól? Mindenkinek meglegyen mindene, minden családtag dolgát észben tartani, senki le ne maradjon semmiről – csak épp ő marad le a saját életéről. Egy-két halkan elsuttogott köszönöm, néhány szeretetmorzsa, évtizedeken át ennyivel kellett beérnie. Mikor a lányok kicsik voltak, naponta töltekezhetett a szeretetükből. A vékony, puha karok a nyaka köré fonódtak, és az édes gyermekhangok a fülébe súgták: „Szeretlek, anya!”.
Megszédült az álmosságtól, el sem fojtotta az ásítást. Éjfél után varrta fel az utolsó flittert Dórika szárnyas tündérjelmezére. Vigaszul szolgált számára, hogy a kislány valósággal beragyogta benne az iskolai farsangi színpadot. Kata fél négykor esett be az ünnepségre, három előtt nem szabadulhatott a pékségből. Lerogyott mellé az első sorba, ahol ő, a büszke nagyi oly lelkesen tapsolt Dórikának. Kata lekéste a lánya szereplését, amit egy vállrándítással intézett el. A jelmezverseny végén tartottak egy kis állófogadást, félszáraz pogácsából és kornyadozó szendvicsekből lehetett válogatni. A kikent-kifent anyukák elhúzták a szájukat, úgy mérték végig edzőcipős-farmeres szerelését. Az egyik félhangosan oda is szólt Katának: „Szóval ő az édesanyád?” A fény és vidámság kialudt a szívében, búcsú nélkül hagyta el a termet. Csak ment, amerre a lába vitte, kopott edzőcipőjének talpa halkan cuppogott a vizesen csillogó járdán.
Az ernyők összecsukódtak, az arcokon mosoly csillant, ahogy a felhők mögül kiragyogott a nap. Indult tovább, maga sem tudta, merre. Órájára nézett, a gondolattól is lúdbőrzött a háta, hogy rég ott kellene lennie az anyósánál a bevásárlással. Megszaporázta lépteit, és megeresztett egy káromkodást, amikor látta a buszt kifarolni a megállóból. Nekiindult gyalog, nem is tudta, merre, csak haladjon. Kicsit kifújta magát néhány utcával arrébb, a parkon túl. Szépségszalon – Átváltoztatjuk – futott a kirakat üvegében a fényszalag. Felnevetett, halkan, kényszeredetten, de egy különös varázslat a hatalmába kerítette, nem tudta elvonni tekintetét a szemérmetlenül vöröslő betűkről. Fodrászszék sejlett át az üvegen, egy lány hosszú haján dolgozott éppen a szakavatott kéz. Érezte a bentről áradó vonzást, a meleg fény egyre hívogatta. Elméjének egy eldugott zugában felsejlett az anyós és a bevásárlás. Belülről hallotta az öregasszony káráló hangját, akitől dicséretet sosem kapott, csak csípős megjegyzéseket a szülésektől elterebélyesedett csípőjére és a hajára: „Bezzeg Lukács Mari három gyereket szült, mégis olyan karcsú, mint lánykorában”. A mama szerint az ő egy szem kisfiának ezt a Marit kellett volna feleségül vennie, és folyton ecsetelte, milyen boldogok lehettek volna együtt. A menye főztje sosem volt neki elég jó, és a legapróbb porszemet is észrevette a komódon, látóideg-sorvadás ide vagy oda.
A varázslat végül győzedelmeskedett, rövid habozás után benyitott a szépségszalonba.
– Időpontra tetszett jönni? – fiatalosan csengő hang fogadta az üvegajtó mögött.
– Nem, én csak… – tétován nézett körül. Kagylóformájú kanapé állt a fal mellett a várakozó vendégek számára, a kis dohányzóasztalon nem is olyan régi, ízlésesen elrendezett divatlapok várták, hogy valaki beléjük lapozzon.
– Az ötórás vendég lemondta – szólalt meg a kiskosztümös középkorú hölgy a pult mögött.
A telihold kacéran trónolt az égen, a viharos szél enyhe szellővé szelídült, mintha érezte volna a tavasz közeledtét. Óvatosan kerülgette a pocsolyákat a piros magassarkúban, amit a szalonban választott ki számára a stílustanácsadó. Az első pár métert botladozva tette meg, majdnem összeakadtak a lábai, de aztán egész magabiztosan lépdelt a csúszós kövezeten. Az új ruhadarabok, amelyeket a szalon kínálatából vásárolt, érzékien simogatták a bőrét. Talált egy kukát néhány házzal odébb, abba hajította bele a régi gönceit. Mikor a kuka fedele visszacsattant a helyére, mélyről jövő elégtételt érzett. Egy pillanatra belemart szívébe a gondolat, hogy a fürdőszoba renoválására félretett pénzzel együtt a Feri ikreinek biciklijére szánt összeget is feláldozta szépsége oltárán, de nem érzett megbánást. Eleget pesztrálta unokaöccseit az elmúlt tíz év alatt, majdnem annyit, mint a saját gyerekeit.
A szalon tükrében szokatlannak találta új frizuráját. Elhanyagolt tincseit vörösesszőkére festette a fodrász, és modern, lépcsőzetes vágással frissítette fel, de miután két-három szembe jövő férfi elismerően nézett végig alakján, elszállt minden bizonytalansága. Az éjszaka sötétlő bársonya hívogatta, merüljön bele az élet folyamába, amely oly sebesen zúgott el mellette, miközben ő a parton állva figyelte, ahogy mások a kivilágított sétahajókon ringatóznak.
Kedve támadt beülni valahova és rendelni egy italt, még ha csak egymagában is. Az otthoni este a verklivé silányult életzenét játszaná újra úgyis. Lefordult a Hattyú utcára, meg sem állt az egykori Vadvirág presszóig. Alaposan megváltozott a hely, amióta utoljára itt járt, még a gyerekek előtt. A patinás berendezést hasonlóképpen retró stílusú, kerek márvány asztalok és zöldre kárpitozott székek váltották fel, de a hely levegőjében megmaradt az a régi érzés, bár a spotlámpák rideg fénye bántotta a képernyőzéstől megerőltetett szemeit.
Kért egy vegyes gyümölcskoktélt némi tequilával fűszerezve. Az ital kellemesen elzsongította testét-lelkét. Felidézte, kikkel járt itt, mit ittak – régen fagylaltot is lehetett kapni –, amikor egyszer csak megdermedt a nyitott ajtón át beszüremlő huzattól. Ági lépett be egy szakadt farmert viselő, torzonborz fiú társaságában. Egyenesen feléje tartottak, asztalt kerestek a tekintetükkel. A lány átnézett rajta, mintha soha életükben nem találkoztak volna, aztán mindketten megfordultak, és a pult felé indultak. Már-már Ági után kiáltott, de a hang a torkában rekedt. Az átváltozás tökéletesre sikeredett ezek szerint. Túlságosan is.
A két fiatal ivott egy röviditalt a pultnál, és néhány csók is elcsattant. Közbeavatkozni nem érdemes, élje csak Ági az életét, ahogy akarja, elvégre nagykorú. Nem kell mindig mindenkit pesztrálnia, sem öreget, sem fiatalt. Boldoguljanak, ahogy tudnak – legyintett –, és belefeledkezett a koktél gyümölcsös ízeibe.
A fiatalok felhörpintették az italt, és az éjszaka fátyla rájuk borult, csak a hideg áradt be utánuk az ajtón. Egy magas férfinak adták a kilincset, aki úgy lépdelt lefelé a néhány lépcsőfokon, mintha a szél fújta volna el idáig valahonnan a messzeségből, elegáns barna kabátban és bőrkesztyűben.
Nagyot dobbant a nő szíve, ahogy a spotlámpák fénye rávilágított a rég nem látott arcra.
– Zsuzsa! – kiáltott fel meglepetten a férfi.
– Gábor, te vagy az? – Színesen pergő filmkockákként sejlett fel a múlt, több órás beszélgetések, fagylaltozások, séták a parkban… aztán könnyes búcsú itt a Vadvirágban, és Gábor másnap elrepült Los Angeles felé.
A társalgás kényszeredetten indult, de a kezdeti elfogódottság hamar felengedett mindkettőjükben, úgy nevettek, mintha el sem röppent volna az a huszonöt év.
– Csinos vagy – nézett mélyen a szemébe a férfi –, jól áll ez a hajszín.
– Te sem változtál – mosolygott Zsuzsa. Gábor homloka pár centivel magasabbra húzódott az évek alatt, de egyébként ugyanaz maradt, aki volt.
– Engem nem vár senki – itta ki az utolsó korty száraz martinit Gábor. Zsuzsa nem szólt semmit, szinte várta, hogy a férfi átnyúljon az asztal felett, és lágyan megsimítsa a kézfejét.
– Engem sem – mondta végül, belefeledkezve a meleg barna szemekbe.