Bizonyára még emlékszel, hogy január 17-i levelemben említettem Neked, Cseppecske: „Néha epilepsziás rohamokkal küszködök, immár tizennégy éve (ma kettő is volt).” Készülő könyvem előszavában is csak ennyit írtam többek között: „Közben 16 évesen … volt egy súlyos kerékpár-balesetem…” Másnap Te ezt írtad nekem válaszleveledben: „Az epilepsziára visszatérve ezt találtam: http://kinai-medicina.tienshoni.hu/kinai-medicina/betegsegek-lelki-okai/139-epilepszia.html …„
Elolvastam, ami ezen a linken elérhető honlapon van. Egy részletet kaptam Ruediger Dahlke A lélek nyelve: a betegség című könyvéből. Az említett fejezet végén pedig van egy természetes gyógymód. Ugyanezt a fejezetet olvastam egy héttel korábban az irodában, Dahlke ugyanezen könyvéből, amit az irodavezetőm vitt volna vissza a könyvtárba. De a kedvemért meghosszabbította a könyv érvényességét, és kölcsönadta, hogy olvassak belőle. Engem csak ez az egy fejezet érdekelt.
Miután Te is erre hivatkoztál, sokat gondolkoztam a történteken. És lassan-lassan megvilágosodtam. Sikerült összeraknom a bennem élő emlékezet-kockák alapján „betegségem” történetét. Ha egyáltalán nevezhetem betegségnek. A lényeg a következő:
Kamasz koromban volt egy súlyos bicikli-balesetem, amelynek részleteit újra átéltem a ma éjszakai álmomban. Akkor, tizenhat évesen éppen versenyeztem a szomszéd fiúval, legjobb barátommal. Egyik hétvégén neki vásárolni kellett mennie, és megkért, hogy kísérjem el. Mentem vele szívesen. Az egyik útszakaszon pedig versengtünk egymással. Ki a gyorsabb? Ő futva a járdán, vagy én biciklizve az úton? Neki is lódultunk. Ügyesen szaladt. Én is jól tekertem egy darabig. Aztán az egyik parkoló kisautó mögül kiszaladt elém egy fiú. Ő is játszott a társaival. Annyira hirtelen történt mindez, hogy alig fogtam fel, mi történik, nemhogy még reagáljak: fékezzek és megálljak. Úgy nekihajtottam szegény gyermeknek, hogy felbukott. Szemem sarkából még láttam, hogy csúnyán megsérült, megütötte magát esés közben.
Én bukfenceztem egy nagyot. Tornaórán biztosan csillagos tízest kaptam volna ezért a produkcióért. Itt azonban a fejemre estem. Nagyon erősen megütöttem a kisagyamat. Annyira, hogy elvesztettem a látásomat, minden elsötétült előttem. Pedig napfényes délután volt… Arra még emlékszem, hogy a barátom nagyon megijedt. Szólított, hogy jól vagyok-e, mondjak már valamit. Mondtam, amit éreztem, amit érzékeltem. A fájdalmat és a sötétséget… Azt sem tudta, hogy engem vigyen-e haza, vagy a biciklimet. Aztán hármasban elindultunk, valahogy hazaértünk. Otthon a szüleim lefektettek, mert nem éreztem jól magam. Csak másnap jöttem helyre, miután aludtam egy nagyot.
A baleset következtében lett egy vizenyő (ödéma) a kisagyamban. Ez erős stressz hatására, időjárás-változáskor, fizikai megerőltetéskor, erős ingerek (pl. ecetszag, acetonszag) esetében, stb. rakoncátlankodik: epilepszia-szerű rohamokat vált ki belőlem. Valószínűleg megnő, megduzzad és elzárja, megnyomja a körülötte lévő vérereket.
A tünetek pedig a következőek: először jelentkezik az úgynevezett aura, amikor percekkel-másodpercekkel előre megérzem a rosszullétem. Majd jön a roham: ez néha enyhébb (pár másodpercet tart és csak a kezem, a lábam, vagy az ajkam zsibbad el gyengén, gyengül a látásom), máskor erősebb (percekig tart és elzsibbad a testem jobb vagy bal oldala tetőtől talpig, képtelen vagyok mozogni és beszélni, csak furcsán mosolygok, teljesen elmegy a látásom). Következik a fejfájás, amely szintén gyengébb vagy erősebb, a rohamtól függően. Gyenge roham esetén hamar helyrejövők: elég egy erős kávé, sós étel, fájdalomcsillapító. Erős roham esetén le is kell feküdnöm és ki is kell aludnom magam (akár tíz-tizenkét órán át), hogy teljesen helyrejöjjek.
Más tünetem, bajom nincs: nem esek össze, nem vesztem el az eszméletemet (csak legfennebb erős rohamnál nem emlékszem semmire), nem áll le a légzésem, nincsenek görcseim, nem habzik a szájam, nem harapom meg a nyelvem, sem az ajkam, nem ürítek sem székletet, sem vizeletet. Se nem grand mal, se nem petit mal, ami nálam jelentkezik. Sajnos sem interneten, sem könyvben nincsen semmilyen leírás erről a fajta betegségről. Valami újfajta lehet: Jackson-kríziseknek nevezik.
Emiatt már több mint 14 éve gyógyszerekkel kezelnek, napi szinte 3 grammal, ahelyett, hogy a szakorvosok, háziorvosok megmondták volna: mi az igazság és kerestek volna egy rendes gyógymódot, vagy küldtek volna olyan orvoshoz, természetgyógyászhoz, aki meg tud gyógyítani.
De többé nem szomorkodom. Megértettem, hogy ez csak egy életfeladat, egy élethelyzet, amit meg kell oldanom, és nem szerencsétlenség. Legalábbis én már többé nem tartom annak. Bízom abban, hogy hamarosan megtalálom azt a személyt is, aki segít nekem meggyógyulni. Méghozzá azzal a természetes gyógymóddal, amit Dahlke ír a könyvében az említett fejezet végénél. „Az energiák áramlását és robbanását lehetővé tevő intenzív nemi élet terápia (vagyis gyógymód) az epilepsziások számára.”
Én már évek óta keresem ezt a női társam, de még nem találtam meg. Vagy legalábbis nem tudok róla… Ráadásul nem epilepsziában szenvedek, csak az ödémám miatt vannak néha epilepszia-szerű rohamaim. Ugye milyen egyszerű?
Dávid László,
Marosszentgyörgy,
2013. február 2.