Hajnali négy. Nyomasztó gondolatok, dermesztő hidegrázás és jeges veríték ébresztett furcsa álmomból.
Százszor lepergett már előttem a mai nap forgatókönyve. Számtalanszor eljátszottam a gondolattal, mégsem hagyott nyugodni az a meglepő tény, hogy hamarosan négygyermekes anyaként jelenésem lesz egy valódi, hús-vér állásinterjún.
Hosszú hónapok óta keresem de sajnos eddig még nem találtam meg az igazit.
Hiába a lelkesedés, a teljes erőbedobás, konkrétan már az összes álláskeresős trükköt bevetettem.
Nyilván kevésnek bizonyult ha korán reggel éhgyomorra, egy jó erős feketével a kezemben, a laptopomon böngészve is a friss álláshirdetéseket bújtam.
Közben a felkelő nap első sugara melengette, lágyan csiklandozta combomat, cirógatta hullámos fürtjeimet.
A pirkadat békéje, kellemes csendje adott némi megnyugvást izgága lelkemnek.
5:50. Atyaég! Elszaladt az idő.
Nemsokára nyoma sem lesz ennek az idilli, meghitt hangulatnak.
Szerencsémre, én addigra már úgyis árkon-bokron leszek, meglehet a leendő munkahelyem felé. Mert ugye fő az optimizmus.
Nem árt gyakorolnom egy kis önbizalmat, fejleszteni és növelni a magabiztosságomat, mielőtt szerepelnék.
A hozzáállásom pozitív, abszolút. Talán mázlim lesz.
Az odavezető úton még alaposan átrágtam magamban a lehetséges kérdéseket, az esetleges válaszokkal együtt.
Véletlenül sem szerettem volna kellemetlen szituációba keveredni.
Akadt belőle bőven az anyu státuszban.
Annyira elmélyülten tervezgettem a jövőt, élveztem a szabadság nyújtotta énidő pillanatokat, hogy észre sem vettem, meg is érkeztem a célállomásra.
Stressz szintem tüstént a tetőfokára hágott, úgy éreztem kicsúszik a föld a lábam alól mintha egy súlytalan, lebegő test lennék felette.
Határozott léptekkel közelítettem a porta bejáratához, ahol két markánsan kifaragott, talpig úriember biztonságiőrösködött.
Tudattam velük jövetelem okát, végül kedvesen beinvitáltak a várakozó helyiségbe, ami egyúttal a recepciót is rejtette.
-Foglaljon helyet!-az idősebb portás tömzsi, hurkás ujjaival egy méregzöld bőrfotel irányába mutatott.
-Köszönöm!- válaszom mosolyommal nyugtáztam.
Nagy sebbel-lobbal le is huppantam oda.
Ami azt illeti egészen belekényelmesedtem.
-Kérem, itt várjon.- szólt kissé utasító hangnemben.
Ezer örömmel, gondoltam magamban.
Közben engedelmesen bólogattam a jól bevált mosoly mellett.
Miután a két őrszem elhagyta a helyszínt egyedül maradtam.
Tiszta és steril volt minden akármerre néztem, olyan volt mint egy egészségügyi intézmény.
A hófehér gipszkarton falon útmutatók, térképek, különböző szabályzatok lógtak, a természetességre csupán csak egy, a sarokban díszelgő, nagyra nőtt, cserepes datolya pálma utalt.
Az a szépség jól mutatott volna akár a mi nappalinkban is.
Miközben tovább pásztázta tekintetem a teret, lépéseket hallottam a folyosó irányából. Gyomrom görcsbe rándult, tenyerem izzadni kezdett, a lábam ütemesen járt fel s alá.
Egyértelmű jeleket küldött a testem mégis valahogy le kellett nyugtatnom szapora szívverésemet.
-Hölgyem, fáradjon be!-szólított selymes hangján egy fiatal, dekoratív, csinos nő. Bevallom őszintén, cseppet irigykedve néztem rá, mind a kora, mind a szépsége miatt.
Hol van már az a fene nagy önbizalom?
Az irodába belépve jöttek a kötelező körök, ahogy az lenni szokott.
A napszaknak megfelelő köszönés, kézfogással egybekötött bemutatkozás, egy kis jópofi majd belecsaptunk.
-Mesélne magáról kérem?-hangzott el az első, komoly interjús kérdés.
-Természetesen.-feleltem enyhén érces, remegő hangon.
Amint a monológom végére értem, figyelve a hallgatóság reakcióit, valósággal megkönnyebbültem.
Éreztem az úgynevezett munkakapcsolati kémiát közöttünk.
Nem tagadom, uraltam a helyzetet egészen az utolsó témakörig.
-Gyerekek? Család?-érdeklődött fürkésző szemekkel, összevont szemöldökkel.
-Igen, van mindkettő, köszönöm a kérdést.
Négy csodálatos gyermek édesanyja vagyok.-büszkén válaszoltam.
A kishölgy majdnem hátraesett a székkel megdöbbenésében.
-Hálásak vagyunk, hogy befáradt, értesíteni fogjuk ha felvételt nyert.
Viszontlátásra!