Iduska
Iduska intézeti lányka volt, a faluban lelencgyereknek hívták. A nagyanyám szomszédságában lakó Törőcsikék vették magukhoz a tél elmúltával. Idősek voltak már, saját gyerekük nem született. A rossz nyelvek szerint Törőcsikné, amíg Varga Eszter volt, egy porontyát elcsináltatta a bábaasszonnyal. Elkeseredésében tette, mert elhagyta a legény, akit szeretett.
Néhány évvel később a jóval idősebb Törőcsik Mihály megkérte, hát hozzáment. Nem éltek rosszul, nagy vályogházban laktak, pincével, padlással. Tehenük is volt, a szomszédok tőlük hordták a tejet.
Hogy jött a tavasz, a jószág kikívánkozott a legelőre, a friss fűre, ezért jókor érkezett Iduska, az intézeti lány. Erőteljes termetű, egészséges teremtés volt, olyan tízéves-forma. Kissé dülledt, nagy szemei voltak, széles ajkai, örökké kócos, szalmasárga haja. A köszönésen kívül szinte meg sem szólalt. Pont ellentéte volt Törőcsiknének, akinek be nem állt a szája, ha ismerőssel találkozott.
-Tudja, Juliska, nem nagyon bírja már az öregem a munkát – mondta nagyanyámnak, – legalább a legeltetés gondját leveszi róla a jány. Úgyis összebarátkoztak már a Böskével, egyik se beszél, mind a kettőnek olyan dülledt, nagy szeme van, oszt mintha örökké könnybe’ úszna.
Ezen aztán jót kacagott, olyan göcögősen, hogy szinte rengett a nagy, kövér hasa a meghatározhatatlan színű ruhája-köténye alatt.
Iduska néha átjött hozzánk, főképp vasárnap délután. Nézegette a könyveimet, amikkel minden nyáron fölszerelkeztem. A szünidőm nagy részét az udvaron terebélyeskedő eperfa alatt ülve, olvasással töltöttem. A Légy jó mindhalálig címét böngészte ki a lányka, aztán hozzám fordult.
-Mindenki meghal egyszer?
– Igen.
– De miért?
-Talán azért, mert elhasználódunk, ahogy a ruha meg a cipő is lekopik rólunk.
-És többet nem találkozunk azzal, aki meghalt?
– Nem.
Nem tudtam neki okosabbat mondani, legfeljebb öt-hat évvel lehettem idősebb nála.
Másnap átjött Törőcsikné, hogy mit mondtam én ennek az ártatlan gyermeknek. Egész éjjel nem aludt, csak forgolódott, még sírt is. Az öreg is felébredt rá.
-Tán bántottad ezt az árvát, annyukom?
-Én? Egy állatot sem ütnék meg, nemhogy egy gyermeket!
Lehet, hogy nem kellett volna neki a halálról beszélnem, megijesztettem vele.
Délután azért átmentem, ha valami baja volt, nekem könnyebben elmondta, korban én voltam hozzá a legközelebb.
-Mi a baj, Iduska? Mondta Eszti mama, hogy sírtál.
– Az intézetben hallottam, mikor beszélték a gondozók, hogy az én anyukám meghalt, örökbe is lehet már adni.
-Eszti mamáék ezért mentek érted.
– De ő nem az anyukám! – és már könny borította a szemét. Tényleg olyan szeme volt így, mint a Böskének.
– Tudod, Iduska, az én édesanyám is meghalt még egész kicsi koromban. Most a nagymamám helyettesíti.
– Mint az enyémet Eszti mama?
– Pontosan úgy.
Szinte végszóra megjelent Törőcsikné az ajtóban. A városból jöttek szekéren Mihály bácsival.
-Te, jány! Né’ csak milyen szép fehér térdzoknit vettem neked meg egy pár piros szandált. olyan, mint a tanító jányáé. mindjárt itt az évnyitó, kezdődik az iskola.
Ida odaszaladt az asszonyhoz, átkarolta a nagy kövér hasát. Törőcsikné nem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen ettől az öleléstől örömében.