Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, akit a születésekor a Johanna nevet kapta. Ám ez a Johanna nevű kislány hiába volt majdnem kitűnő tanuló az általános iskolában, attól még nem sikerült kitalálnia a 8. évfolyam elejére, mi is szeretne lenni felnőtt korában. Ötletei, persze, voltak, mint mindenkinek, de elhivatottságot egyik szakma felé sem érzett. Így aztán jött a legkézenfekvőbb megoldás: tovább egy gimnáziumba, ami még négy év gondolkodási időt jelentett.
A szüleivel több iskolát is megnéztek, de sem az évfolyamonként nyolc osztályos „gyerekgyárat”, sem az apácák irányította lánygimnáziumot nem találta elég vonzónak. Ellenben egy kis, külvárosi iskolába szinte első látásra beleszeretett: iskolaépület egy park mellett, patinás épület, bár gimnáziumként csak négy éve működött megint, párhuzamos elektrotechnikai szakképző osztályokkal. Belépve az épületbe pedig az olvasni szerető kislány először is a könyvtár ajtaját látta meg – egyből tudta, hogy neki ebbe az iskolába kell jönnie. És ahogy a mondás tartja: erős akarat, sikert arat; a Johanna a következő tanévet már mint annak a gimnáziumnak a tanulója kezdte.
És bár a gimnáziumi négy éve alatt nem sikerült továbbra sem kitalálnia, hogy mi érdekli, de a gimnázium négy évét nem kényszerként élte meg, hanem örömmel járt iskolába. Nem tartozott a népszerű lányok közé, de voltak barátai, volt egy nagyon jó osztályközösségük és nagyon elhivatott tanáraik. Megsiratta, amikor elballagott onnan.
Főiskolára, egyetemre nem jutott be, bár jó eredménnyel érettségizett, hát helyette a nyelvtanfolyamok és a számítástechnika felé fordult, ami az ezredforduló tájékán már felfutóban volt. Angol középfokú nyelvvizsga, ECDL-vizsga, aztán inkább elhelyezkedett, ahelyett, hogy a tanulást folytatta volna. Médiafigyelés, ügyfélszolgálat, ajánlatkészítő – csupa olyan munkakör, ahol bizony már erősen szükség volt a felhasználói szintű számítástechnikai ismereteire, sőt, néha az angol és időközben megszerzett német nyelvtudására is.
Persze közben zajlott az élet, jött az a bizonyos igazi: esküvő, lakás, gyerekek, „csakazértis” diploma, családi ház. És amikor megint váltás után nézett, mert a legutolsó munkahelyén a stressz már elviselhetetlen volt, szembejött vele egy hirdetés az egyik közösségi portálon: a volt középiskolája iskolatitkár munkakörbe keres valakit, minimum középfokú végzettséggel. Továbbgörgette a hirdetést. De aztán napokon belül többször is feldobta neki a közösségi oldal ezt a bejegyzést, míg végül Johanna úgy döntött, hogy ez egy jel, és elküldte az igazgatónak az önéletrajzát.
Két héttel később ott állt az egykori középiskolája előtt. Megállt pár pillanatra a kapu előtt, és végignézett az épületen. Nem sok minden változott, de azért voltak változások. A fák nagyobbak lettek, a bejárati ajtó fölé szépen faragott féltető, a focipályára új burkolat került és néhány szabadtéri edzőeszköz is került az udvarba. Az érzései viszont szinte megfoghatatlanok voltak: reménykedés, idegesség, izgatottság, aggodalom, kíváncsiság, bizonytalanság, és persze mindezek tetejébe a nosztalgia. Mosolyogva lépte át az iskola kapuját, amelyen régen, jajj, de nagyon régen napi szinten járt be és ki…
A felvételi beszélgetés, úgy érezte, jól sikerült. Voltak kétségei, hogy tényleg ide akar-e jönni dolgozni, mert azért messze van, és korán is kellene kelnie, de ezen a ponton ezeket megoldható feladatnak érezte, ha és amennyiben őt választják ki a feladatra.
Másnap csörgött a telefonja, hogy az augusztus 20-i hétvége után kezdhet az új állásában. És bár azóta már egy teljes év eltelt, még mindig ugyanazzal a büszke mosollyal lépi át reggelente az iskola kapuját.
Itt a vége, fuss el véle!