Veresegyházi Károly
Örökség
Kun-Karcag és a környező tanyavilág népe tisztes viszonyt ápol az Úristennel. Szép vonalú, magas tornyú templomokat emelt a tiszteletére, de Isten felszentelt embereit közvetítőként leginkább csak házasságkötéseknél, keresztelőknél és temetések idején veszi igénybe. A Mindenhatóval kapcsolatos egyéb ügyes-bajos dolgait lerendezi egy szűkre szabott áldás-üzenettel vagy egy-két vaskosabb káromlással.
Úgy tűnik, Isten is úgy véli, ennél többet elvárnia a szikárra szabott kunsági életért cserébe nem lenne méltányos.
Garabonciás idők
A szekér nagyot zökkent egy kőkeményre száradt rögön, ahogy a közeli tanya irányába fordította lovait a gazda. Amint szokott volt lenni, vétlen lovai bánkódhattak emiatt. Kaptak egy-egy csípőset az ostor végével. Meg is ugrottak egy pillanatra, úgy kellett visszafogni őket.
– Nye te nye! A ménkű csapjon belétek!
– Mi történt gazduram? – kérdezte a kocsisaroglya biztonságából felriadt suttyóforma gyerek.
– Csak befordulok ide ni, katonabéli jó komámhoz nyújtózkodni egyet – bökött előre az ostornyéllel a bakon ülő. – Elrázott ez a nyavalyás út, hogy ott egye meg a fene, ahol van. Meg aztán a lovaknak is innia kell.
– Nekem nem különben – szájaskodott a gyerek.
– Az meg ki a fenét érdekel? A jószágra van dógom figyelni, nem a kölöncre.
– Hát a jószág, az tényleg a maga dóga. Az azzal való törődés, hogy én is szomjas vagyok, azt meg az enyém.
– Ezt beszéld meg vele – felelte a gazda, és röhögve hátracserdített az ostorral. A gyerek kitért a nagyja elől, de azért a karját megcsípte egy kicsit az ostor hegye. Annyi baj legyen, ebcsont beforr.
A tanyán otthon volt a régi katonatárs. Meg is ropogtatták egymást alaposan a találkozás örömére. Az asszony és a fehér kuvasz a tornác végéből figyelte a nagy összeborulást. A kutya mást is figyelt. A kocsiról kászálódófélben levő gyerekembert. Megfelelő zsákmánynak tűnhetett, hát hirtelen mód, acsarkodva előrontott. A kerek képű, mokány kölyök szembefordult vele, visszavicsorgott és vészjóslón mordult is egyet. A kutya megjuhászodva, lesunyt fejjel odaoldalgott mellé. A kölyök barátságosan megvakarta a hátát.
A tanyás gazdát elkapta a pulykaméreg. – Az anyád szentségit! Ezért tartalak, hogy mindenféle jöttmenttel egy szóra leparolázzál?
Az asszony meg a vendég jót derültek az eseten. A gazda nem vette jó néven ezt a fene nagy vidámságot, s hogy visszaállítsa a családi rendet, ráförmedt a feleségére – Szedd a lábad Rozi! Hozz enni- meg innivalót a vendégnek ízibe! De először a pálinkás butykost kapd elő! Le kell öblíteni az út porát, igaz-e komám?
Amaz bólogatva jelezte, nincs ellenére a javaslat, s hogy lássák, maga is valaki a pusztában, odavakkantott a gyereknek, itassa meg a lovakat. A suttyó ügyesen bánt a lószerszámmal meg a lovakkal, és hamarosan elvezette az igavonókat a telekhatárnál magasodó gémeskútnál nyújtózkodó vályúhoz. A kuvasz mindvégig a nyomában volt. Nedves orra ízlelgette az új, barátságos szagokat. A kölyöknek a vízkiemeléssel sem gyűlt meg a baja, bár az első merítés felhozatalakor nagy igyekezetében a favödörrel egyetemben magamagát is majdnem a levegőégbe emelte a rúdvégi kolonc. A tanya tornácáról jó kedéllyel nézték küszködését. A hadviselt atyafiak fel is idézték a katonáéknál tanultakat, amúgy K und K-s módra: „Übung macht den Meister”. Ich melde gehorsam. Úgy a! Meg kell minden fortélyt ismernie, aki gyökeret akar ereszteni valahol, lett légyen az hadsereg vagy a karcagi puszta. Szóval alázatosan jelentve: gyakorlat teszi a mestert.
– A te pereputtyod? – kérdezte a házigazda.
– A rossebet. Valahol a miklósi határban szedtem fel, hogy ne unjam agyon magam a hosszú úton hazafelé. Szökött gyerek.
– Honnan?
– Az anyja mellől Vácrátótról, aki ott szakácsnő volt, mert hogy az összeállt az ottani grófi uradalomban valami könnyen eljáró kezű emberrel és a kölök sokallotta az abriktot.
– Rendes apja?
– Balkézről bizonyosan van. Másként nem megyen.
Ezen megint jól eltréfálkoztak. Az asszony még megtoldotta azzal, hogy eszerint akár grófi ivadék is lehet a kútnál szorgoskodó. No, ezt már tényleg nem lehetett röhögés nélkül megállni. A tanyás gazda furmányos agyú ember volt, így nem csoda, hogy a harmadik szilvóriumnál arra jutott, jó hírét keltené neki magának a környéken, ha elterjedne, a bérese netán grófi származék. Mégsem akárki az, akinél egy grófi ivadék ganajozza az istállót. Annyira megtetszett neki eme gondolat, hogy azonmód megalkudott koszt-kvártélyra a jó svádájú gyerekkel a tanyasi szolgálatot illetően. Továbbá abban is megegyeztek, olyan név, hogy Jenő nincs a világon sem, és egy kisbéresnek a Jankó elnevezés igazán megfelelő. Ennek megértetése végett a tanyás gazda nem sajnált felfogadni még tanítót sem a bérese mellé. Nevezetesen egy alig használt ostornyelet. A harmadik tanóra végén örömmel konstatálta, hogy a tanítvány értelme kellően hajlik az okos szóra, s jó szívvel veszi új keresztnevét. A Kovacsik vezetéknévvel ellenben sem a gazdának, sem hites asszonykájának nem volt semmi kifogása. Úgy vélték, illik ehhez a kerek fejű, mokány tót legénykéhez.
A karcagi puszta vad, komisz vidék volt mindég. Aki ott életben akart maradni, annak magának is vaddá, komisszá kellett változnia, lett-légyen az ember vagy állat.
Ló, szamár, marha, horpasz oldalú kutya, girhes macska, kapirgáló kendermagos tyúk vagy napégette, korán ráncosodó arcbőrű ember tűrte, amit tűrnie kellett. A birka? Az meg egyenesen élvezte is ezt a sivár pusztai létet, a fene a jó dógát.
Kovacsik Jenőt, későbbi becsületes karcagi nevén Rossztótjankót is vaddá és komisszá nevelte a pusztai élet, e sivár, mindig esőre szomjazó, verekedésre, nem egyszer főbenjáró galádságokra, jószágrablásra, gyilkolásra ösztökélő kietlen táj. Lidércek és más, ragályt lehelő posványokban lubickoló átokfajzatok, lápi boszorkák, ártó szellemek uralták ezt a vidéket emberemlékezet óta. Nem is merészkedett ide idegen népség, kivéve tán a Debreceni Kollégiumból kicsapott garabonciás diákokat, kikről bizton tudott volt, szívesen paráználkodnak mocsári tündérekkel. Paráznaságuk gyümölcsét sajnos általában, egyébiránt jobb sorsra érdemes cselédlánykáknak kellett kihordaniuk a szívük alatt, a maguk szégyenére.
Talán épp egy ilyenfajta, mindenféle varázslatra képes garabonciás diák súghatta Jankó fülébe, hogy ifjú asszonykájával, Kovács Zsuzsannával menjen toronyirányt keresni a maga szerencséjét. Az öreg, ezer ráncba futó ábrázatú, feketére cserzett bőrű Ecsegi elmondása szerint ő maga volt szem- és fültanúja, miként egyezkedett Jankó egy bő köpenyes, átható tekintetű emberrel.
– Hogyan mennék én a vakvilágba? – mondta Jankó a garabonciásnak – Se szekerem, se lovam, amivel útra tudnék kelni az asszonnyal meg azzal a valamirevaló motyóval, amit béresként összegyűjtöttem az évek során.
– Hát így ni! – lebbentette meg földig érő köpönyegét a pokolfajzat diák. S ebből támadt is pillanat alatt olyan fergeteges forgószél, ami, mint valami tollpihét csak úgy felkapta a fiatalokat s a velük valókat zusammenestől – mindenestől, s lám a másik minutában már ott találták magukat Kun-Karcagon.
A tanyák népe erősen hitt az öreg Ecseginek. Hogy is vonta volna kétségbe olyan ember szavát, ki legénykorában magával Rúzsa Sándorral találkozott személyest ama nevezetes Zádor hídjánál, s nemcsak hogy találkozott vele, de segített is elhajtania a Tisza menti Vencsellő Mária napi vásárára a tekintetes Csongrád mezőváros nyájából kikanyarított marhákat. Az ilyen ember beszédjét megkérdőjelezni nem volt szokás errefelé, mert nem sül ki abból semmi jó, ha béverik az ember fejét a kálvinista kereszttel.
*
– Hát így kerültünk mi a hites urammal, a ti nagyapátokkal, Rossztótjankóval Karcag városába – fejezte be az esti mesélést Kovács nagymama a nagyágy szélén tágra nyílt bogárszemekkel figyelő három vendégunokának. Nehézkes mozdulattal odatette a mesélés közben lemorzsolt kukoricával megtelt szakajtót a kemencepadkára és feltápászkodott. Magához vette az asztalon levő petróleumlámpást, s óvatosan, mintha a gyerekek már elszenderedtek volna, az ajtóhoz lépdelt. Az ajtózár kattanva nyílt.
– Jó éjt drágáim! – mondta kiléptében – Álmodjatok mindenféle szépeket!
Egy ilyen történet után ez csak természetes.