BEHÚZTAM A KÉZIFÉKET, s aggódva bámultam át a szélvédőn. Nem tetszett a hely – egyáltalán nem tetszett. És mi tagadás, attól sem repesett a szívem, hogy innen majd gyalog battyogunk tovább.
– Biztos vagy benne, hogy ő… egy olyan?
Ned kikapcsolta a biztonsági övét, s vigyorogva a kilincs felé nyúlt. – Egészen biztos! Ne parázz már. Mi van, csak nem beijedtél gitáros?
– Ugyan.
– Hát akkor tegyük a dolgunkat, mint a régi szép időkben.
Kiszálltunk az autóból, magunkra aggattuk a cuccainkat és nekivágtunk a lejtős, keskeny kis erdei ösvénynek. Egykori mesterem biztos léptekkel haladt előttem. Lábszárig érő bőrcsizmája nesztelenül suhant a keményre taposott talajon. Úgy lépkedtem utána, akár egy jól nevelt kis palotapincsi.
Jómagam már évekkel ezelőtt szelídebb vizekre eveztem, és blueszenész lettem, ám Ned még mindig nagyban űzte az ipart – maradt, aki volt.
Vegasban futottam össze vele, egy zenei klubban, ahol Laurence Jones barátom vendégeként elnyomtam néhány számot. Mikor lejöttem a színpadról, Ned kedélyesen hátba veregetett, meghívott egy italra, és addig-addig fűzte az agyamat, amíg teljesen be nem zsongatott. Olyannyira, hogy másnap délután már a 15-ös államközin robogtunk, ahogy ő mondta: egy utolsó közös melóra.
Nem is tudom hová tettem az eszem, ó, én barom.
A MESÉBE ILLŐ, VIHARVERT kicsi házikó nem egészen két mérföldre volt Westweet városkától. Vörösfenyőből ácsolták, s masszív, konzolos tartóoszlopokon állt egy festői, tölgycserjéssel bélelt kanyon közepén. Olyan érzést keltett az emberben, mintha csak az idők kezdete óta dacolna a világgal – és talán ez így is volt. A pipacsokkal tarkított mélyzöld fű úgy hullámzott körülötte, akár a szelíd szél korbácsolta tenger. Magas fakerítés védte a kíváncsi szemek elől, amit az idő vasfoga bizony már alaposan megcsócsált.
Délután fél hatra járt, mikor Ned és én a rosszul illeszkedő kerítés résein át figyelni kezdtük a nőt. A nyitott tornácon teregetett úgy, ahogy mindenki tenné. Az a fajta nő volt, akiből tizenkettő egy tucat Hollywoodban, de gyanítom, hogy itt Westweetben, ebben az isten háta mögötti eldugott hegyi kis városkában, késhegyre mennek érte a férfiak. Az a fajta, akitől az Úr bizony nem sajnálta a domborulatokat. A macskák puha kecsességével mozgott, formás mellei ruganyosan ugráltak léptei ritmusára. Szaggatott farmersortja szorosan feszült gömbölyded fenekére. Korát nehéz lett volna megsaccolni, az ilyenek egy bizonyos kor után már nem öregszenek.
Ahogy ott hajlongott a feszülő semmi kis rucijában, a szárítókötél és a lyukacsos zöld ruháskosárban felhalmozott vizes holmik között bevallom, elkalandoztak a gondolataim.
– Ne a seggét bámuld! A gerincét nézd, a szentségit! – lökött oldalba Ned, és a kezembe nyomta a távcsövét.
Beletelt egy kis időbe, míg fókuszálni tudtam a félreismerhetetlen jelekre, amit csak a beavatottak ismerhetnek. Felfedeztem gerincének S alakú görbületét. Észrevettem, hogy a profilja enyhén megnyúlt, és orrlyuka lehelet finoman szögletes. És ott volt a karcsú, sápatag kézfeje, az apró, árulkodóan kunkori, fekete kis szőrszálakkal.
– Ó, a jó büdös francba! Ez a nő valóban egy farkasember!
Ned mindentudó mosolyra húzta a száját. – Mondtam én – szólt.
Ahogy telt-múlt az idő, a délután ólmos szürkületbe fordult, a nap lebukott a horizont aranysárga csíkja mögé és a fák lombjai fölött felbukkant a hold. Kerek volt, akár a whiskys pohár feneke, és oly fehér, mint az álmodozó szűz lányok férfit még nem látott alsóneműje. A szél is egyre erősödött, erőre kapott és vérfagyasztóan fütyörészett a fák ágai között. Fent úgy ragyogott a telihold, hogy belekáprázott a szemünk.
Míg vártunk az estre – mert tudtuk, hogy csak az hozhat sejtésünkre bizonyságot –, kilazítottunk néhány kerítéslécet, és közelebb osontunk a házhoz.
A szörnyvadászok között van pár íratlan szabály. Az egyik, hogy a farkasemberek megöléséhez ezüstgolyó kell. Erre pedig nincs jobb, mint az éjfélkor öntött ezüstgolyó, amelybe belekarcoljuk a kabala tizenkét szent jelét. Hangot is adtam aggodalmamnak, amikor kiderült, Ned ezúttal megspórolta ezt a kulcsfontosságú műveletet, és az internetről rendelt ezüstgolyókkal ismétlőre alakított, lefűrészelt csövű 38-as vadászfegyveréhez.
Némiképp sértve érezte magát. Az meg, hogy a nő után kajtatva nem sokat hunyt vetett ágyban, csak megerősítette aggodalmamat. De tudtam, Nedet keményfából faragták; egyike a legjobb vadászoknak. És nem arról volt híres, hogy rögtön bedobja a törülközőt és hanyatt homlok vágtázni kezd, ha netán valami szörnyfélécske halkan rápisszeg a sötétből. Nem lesz itt baj, nyugtattam magam.
A délutáni szürkület ólmos homálya végre sűrűsödni kezdett, s egyszerre sötétbe borult a vidék. Westweet felől tompán szóló haranghangokat sodort felénk a szél – misére készültek az istenfélők.
Mellettünk a házban fényt gyújtottak. A behúzott függönyön átrajzolódott a nő sötét körvonala. Előre görnyedve járkált, egyre gyorsabban, egyre mélyebbre, s mélyebbre görnyedve. Valamiféle hangok szűrődtek át a vékonyka falon – a nő magába beszélt. A szavak már-már morgásként hatottak. És igen, idővel bizony már azok is voltak.
Aztán hirtelen üvöltés hallatszott – valami artikulálatlan, velőtrázó üvöltés – és a farkasemberé változó nő, arasznyi agyarait csattogtatva kirontott a házból, mint egy megveszekedett őrült. Az egész testét loboncos, hosszú, vörösesbarna szőr borította, arca iszonyatosan megnyúlt. Látszott, a város felé venné az irányt, de amint érzékelte jelenlétünket megtorpant. Hátra csapta hegyes füleit, hátsó lábaira ágaskodott és acsarkodó felhúzott orral beleszimatolt a levegőbe, majd felénk fordult.
Ned lépett ki elsőként a rejtekünkből, megfontolt, katonás léptekkel. Felhajtott gallérú, agyonfoltozott barna bőrkabátjában maga volt az Isten. A harmincas éveinek közepén járt. Sármos, tojás fejű, rendkívül izmos fickó volt. A szeme szürke, majdhogynem fehér, s oly hideg, mint a késő januári fagy. Jobb arcfelét hosszú, vékony forradások csíkozták. Valamiféle karmolás nyoma, méghozzá elég durva, mélyen szántó karmolásé.
A hatalmas, rusnya állat – bizony megvolt az vagy két méter is – sárgán izzó szemei lidércesen világítottak a rideg, fehér hold ezüstös fényében. Ahogy ránk rontott dühödt morgása hátborzongató üvöltésre váltott.
Ned lassú, komótos mozdulattal emelte fel a fegyverét, szeme vészjóslón villant. S miközben a leghíresebb szentek neveit kántálta higgadt, határtalan nyugalommal a szörnyetegbe ürítette az egész tárat. Ám a mellkasába csapódó ezüstgolyók csak egy pillanatra törték meg a pokolfajzat lendületét.
Örökké emlékezni fogok Ned csodálkozó arckifejezésére, ahogy a fenevad könyörtelenül maga alá gyűrte. És én hiába is löttyintettem már a bestiára a szenteltvízzel töltött kulacsom teljes tartalmát, az megragadta hegyes karmokba végződő mancsaival Ned fejét, s egyetlen, rémítően könnyed rántással letépte a nyakáról. Sugárban lövellt a vér mindenhová. A dög diadalittasan felvonított, minden erőlködés nélkül összeroppantotta a koponyát, ellökte magától, s méretes szemfogát a vértől tocsogó nyakcsonkba vájta.
Míg őrjöngve marcangolta Ned rángatózó testét, kiragadtam a gitártokból egy kihegyezett hosszú karót, a fejem fölé emeltem és oldal irányban teljes erőmből lesújtottam a pokolfajzat szív tájékára. A kérgétől gondosan lecsupaszított nyírfakaró valósággal felnyársalta. Átdöfte bozontos, drótszerű bundáját; keresztül hatolt az izmokon, inakon, zsírszöveteken, átszakította a beleket, s mindent, ami az útjába került, köztük a szívet is. A vértől csepegő hegy maroknyi hosszúságban robbant ki a szörnyeteg túlsó oldalán. Az ocsmány dög keserves nyüszítéssel kapta hátra a fejét, félelmetes állkapcsa nyállal keveredett véres habot fröcskölt szerteszét. Lehenteredett a felismerhetetlené szaggatott torzóról, fájdalmasan rándult egyet és mozdulatlanná dermedt.
Sietve felmarkoltam Ned fegyverét a földről, és irtózatos ütést mértem vele a lény állkapcsára. A kiszemelt vaskos szemfog szikrát hányt a rideg fémcsövön. Lesújtottam újra, ezúttal a fog reccsenve engedett. Ahogy kitéptem a helyéről, egy csorbára pattant fog vértelen, aprócska karcot ejtett a jobb kezem hüvelykujjbegyén. Nem szenteltem túl nagy figyelmet neki. A fűben tisztára törölgettem a markomban lévő agyart, és a zsebembe csúsztattam. Kell valami bizonyíték a Szövetség felé tettünk igazolására. És ez most rám vár. Bár egy porcikám sem kívánta, de ez van, ha hagyod magad rábeszélni olyan dologra, amit már egyszer magad mögött hagytál.
Aztán csak álltam ott rezdületlenül. Mielőtt azonban még hosszas önmarcangolásba zuhantam volna, a lény átázott, vértől lucskos szőre furcsán zsugorodni kezdett. Vele zsugorodott a test is, és a bestia lassan visszanyerte emberi alakját. A nő, aki képes volt az átváltozásra, akinek mostanáig minden bizonnyal számos áldozata lehetett, most ott feküdt előttem, felfedve testének legintimebb részleteit. Ahogy elnéztem, küzdelmes egy élete lehetett. Iszonyú hegek borították. Összefuthatott már jó néhány vadásszal.
Megmarkoltam a csuklóját, felvonszoltam a fából ácsolt lépcsőn a tornácra, beseggeltem vele az ajtón, behúztam a házba és kiterítettem a padlóra. Visszamentem Nedért. Fej nélküli torzójával, gyomorforgatóan kiszaggatott bensőjével, görcsbe merevedett ujjaival szívszorító egy látványt nyújtott. Mindig is kemény fickónak tartottam magam, de most bizony kibuggyant néhány könnycsepp a szememből.
Megkerestem Ned összeroppantott fejét, belenyomtam feltépett mellkasába, fogást kerestem rajta, és beráncigáltam a nő mellé a házba.
Nyugalmat parancsoltam magamra és elmormoltam egy rövid imát barátom lelki üdvéért. Aztán elnyargaltam a kocsihoz, magamhoz vettem a benzineskannát, s visszatérve alaposan meglocsoltam a testeket, a maradékot a falakra, a bútorokra fröcsköltem. A levegő pillanatok alatt súlyossá vált a benzin párolgó gőzétől. Kifaroltam az ajtón, betöltöttem Ned 38-asába egy acélmagvast, és célba vettem a hátrahagyott benzineskannát. A robbanás úgy nyomta szét a ház oldalát, ahogy az a nagykönyvbe meg vagyon írva. A nagy robajjal lezúduló tető pedig jótékonyan maga alá temetett mindent.
Egy ideig révetegen bámultam a fekete füstfátyolba, ami gomolyogva szállt a fehér és vörös lángokkal égő ház felől. Máig érzem a torkomban a kátrány fullasztóan fojtó bűzét, hallom a zsírként égő gerendák pattogó percegését.
NEHÉZ SZÍVVEL HAGYTAM magam mögött a kanyont, de volt még egy fontos elintézni valóm. Ahogy hajtottam Los Angeles felé, lesiklattam az ablakot. A hűvös esti szél süvöltve bevágott a kocsi utasterébe, de én nem a széltől remegtem.
Jóval Los Angeles előtt, a nagy csomópontnál lehajtottam a 15-ös államköziről, rá a 210-esre, tankoltam, majd végig repesztettem az 5-ösön, és San Fernando északi negyede felé vettem az irányt. Ebben a késői órában az úton alig csörgedezett némi forgalom, csak néha jött szembe egy-egy autó.
A Branford Park közelében álló Szörnyvadászok Szövetségének Központja nem volt valami lenyűgöző épület. Nevének misztikus felhangja ellenére fémlemez borítású lapostetőjével, egyszerű, mindenféle humbugtól mentes, szögletes falaival egy piszkosszürke betondoboz benyomását keltette. A magas kandeláberekre szerelt reflektorok szinte nappali fénnyel árasztották el az épület parkolóját, ahol a legmodernebb autók sorakoztak. Mellettük az én leharcolt, sok kalandot megélt, összkerekes királykék Land Rover Defenderem vidéki rokonnak hatott.
Bent a recepciós szakasztott úgy nézett ki, mint Clint Eastwood fénykorában. Mondtam neki, hogy Fred Whitmore-hoz jöttem. Végigfuttatott egy arcfelismerőt, elém csúsztatott egy biztonsági nyomtatványt, majd átléptetett egy beléptetőkapun. Lifttel lementem két szintet a föld alá, végigballagtam a hosszú folyosón, és benyitottam a Titkárság feliratú tejüveg ajtón.
A helyiségben minden lámpa égett. A sarokban egy magas üvegfal mögött csinos, jó alakú fiatal lány klimpírozott fürgén egy hipermodern számítógép klaviatúráján. Miniszoknyája kellemesen csupaszon hagyta lábait.
Fred egy nyolcszögletű asztalnál ücsörgött, sárga-zöld-piros virágmintás hawaii inget viselt, s orrára tolt szemüveggel hivatalos jelentéseket olvasgatott.
– Tony James Fremton! Atyavilág, ezer éve nem láttalak! – kiáltott fel, s fölpattant az asztaltól.
Jól ismertük egymást, de valamiért sosem lettünk puszipajtások. Nagyjából még egykorúak is voltunk. Annak idején egyszerre léptünk be a Szövetséghez. Engem Ned vett a szárnyai alá, ő nem volt túl jó terepen, ám lehengerlő beszélőkéje volt és a vezetőség – fiatal kora ellenére – látott benne fantáziát. És lám, miből lesz a cserebogár.
Megszorítottam felém nyújtott kezét, morogtam valamit, majd leraktam az asztalra Ned fűrészelt csüvű 38-asát, a szörny kiütött agyarával együtt.
– Ned nincs többé, eltávozott közülünk – mondtam kegyetlen egyszerűséggel.
Fred felvonta a szemöldökét, beletúr vörös hajába és hellyel kínált.
Hosszú, fájdalmas beszámolóm őszinte volt és tárgyilagos. Csak itt-ott füllentettem egy keveset, mivel úgy gondoltam, ennyivel minimum tartozom Nednek, mert ugyan mi értelme is lett volna lerombolni legendás imázsát.
Fred mélyen a szemembe nézet, fáradt, szomorú pillantásán látszott, hogy teljesen lesújtotta a hír.
– Ez bizony szörnyű veszteség nekünk… és a Szövetségnek egyaránt – mondta. – Igazán bámulatra méltó, hogy végül még sérülései ellenére is a pokolra küldte azt a rohadék farkasembert.
– Úgy van – mondtam. – Halálos sérüléseket szerzet, ott voltam, de be kell látnom, már nem vagyok a régi. És hát…
– Kár ezen már rágódni Tony – szólt rám Fred, és biztatóan vállamra tette a kezét. – Annyit megígérhetek, hogy Ned kiemelt helyet fog kapni a legendás szörnyvadászok emlék falán. Rövidesen tartunk majd egy hozzá méltó búcsúztatót, amire szeretettel elvárunk. Add meg az elérhetőséged a titkárnőmnek, és majd értesítünk.
Amikor mindent elrendeztünk fellifteztem a földszintre, beültem a kocsimba és visszahajtottam Vegasba. Hajnalban értem vissza a belvárosi nagy szállodakaszinóhoz, a Startmisthez. A parkolóőrre bíztam a járgányt, vettem a bárban egy üveg Tennessee whiskyt, felmentem a szobámba és egy óra alatt benyakaltam az egészet. Úgy dőltem az ágyra, mint egy kiütött kuglibábú.
Másnap délben ébredtem, ábrázatom, akár a mosott szar. Átkozottul zúgott a fejem, mintha életlen késű fűnyíróversenyt rendeztek volna odabent. Szorgalmasan öntögettem magamba az életmentő kávékat. Este fontos koncertem lesz a Kaszinó zenetermében. Ez a buli végleg az oldalamra billentheti a siker mérlegét. Zenei berkekben már elég jól csengett a nevem, de akadnak még fanyalgók. A zenekritikusok minden bizonnyal már hegyesre faricskálták a tollaikat. Kacifántos futamokkal melegítettem be az ujjaimat – ennek a bulinak bizony ütnie kell.
Hatalmas tömeg verődött össze, később megtudtam, még a pótszékek is előkerültek. Fényszórók pásztázták a nézőteret. Sistergett, morajlott az egész terem. Szemben a színpaddal, eszelősen üvöltöző tini lányok rojtosra cibált, Tony J. Fremton feliratú fehér lepedőket lengettek. Mögöttem a session zenészek jelezték, hogy készek a beállással. Vendég gitárosom Laurence Jones, a profik nyugalmával támasztotta a színpad mögötti falat. Hamarosan elnyomjuk együtt Hendrix egyik örök klasszikusát, az őrtornyot.
A számba vettem a pengetőt, éppen csúsztattam le kellő magasságra a mikrofonállványt, mikor észrevettem az apró, kunkori fekete kis szőrszálakat a kézfejemen. Azonnal beugrott az a vértelen aprócska karcolás a jobb ujjbegyemen. A rohadt életbe! Mégiscsak megfertőzött az a nő, futott át az agyamon. Egy világ omlott össze bennem. Belekapaszkodtam az állványba, úgy rámarkoltam, hogy kifehéredtek a bütykök az ujjaimon. Aki a tűzzel játszik, az bizony megégetheti magát.
Hirtelen lehűlt körülöttem a levegő. – Mutasd meg nekik ki a legjobb! – szólalt meg mellettem egy hang. Egy elsuhanó árnyat érzékeltem a szemem sarkából. Oldalra kaptam a fejem, döbbenten tapasztaltam, hogy a baloldalon sorakozó kontroll ládák egyikén Ned üldögélt katonás nyugalommal, felhajtott gallérú, agyonfoltozott barna bőrkabátjában. Nem hiszem, hogy rajtam kívül látta őt még valaki. Csak nekem jelent meg füstszerűen áttetsző, izmos szellemalakja, ami szinte ragyogott az egészségtől. Biccentett és feltartott hüvelykujjal mutatta, hogy minden a legnagyobb rendben. Aztán cinkos vigyorral rám kacsintott, és minkét kezével ördögvillát mutatott.
Keserű mosollyal biccentettem vissza.
Aznap este nemcsak neki, hanem mindkettőnk lelki üdvéért játszottam. Még sosem sírt, zokogott úgy a gitár a kezemben, mint azon az estén.
KÉT HÓNAP MÚLVA MÁR vadásztak rám a szörnyvadászok. Nem hittem volna, de a telihold belőlem is kihozta a fenevadat. Jó néhány áldozat volt már a számlámon. A vadászoknak fogalmuk sem volt kivel is van dolguk. Eddig még nem tudtak sarokba szorítaniuk, minduntalan kisiklottam a kezeik közül. Az ördög, így neveztek maguk között. Ismertem jól az észjárásukat, trükkjeiket, fegyverzetüket, de tudtam jól, sosem állnak le, egy nap majd vélhetően engem is kézre kerítenek egy vérgőzös éjen, ámde addig ott fent sokszor kerekre hízik még a hold.
Ezek most ketten voltak, és átkozottul jók. Persze korántsem olyan jók, mint annak idején Ned és én a fénykorunkban, de azért alaposan megszorongattak. Sikerült beszorítaniuk egy istenverte sikátorba. Hátam nekifeszült a falnak, szemben velem a sötét bőrű jobb karját vér borította, bal karjának maradékával rám emelte a vadászpuskáját, és elsütötte. A dörrenő fegyver öklömnyi lyukat ütött a fejem mellett a falban.
– Lődd már le, a jó kurva anyját! – sikította a másik, aki kétségbe eseten próbálta visszatuszkolni a felhasított gyomrából kitépett beleit. Már csak percei lehettek hátra a szerencsétlennek, vele már nem igazán kellett számolnom.
A sötét bőrű újra rám irányította a fegyvert, a csontig szétmarcangolt karjából patakokban csorgott a vér. Szemében vad tűz lobogott. Meghúzta a ravaszt, az ütőszeg lecsapott, egy éles csattanás volt rá a válasz. A fegyver nem sült el.
Veszett vad módjára rugaszkodtam el a faltól. Szorosan egymáshoz zártam karmos ujjaimat és egy vízszintes suhintással átmetszettem a férfi nyakát. Feje végig bucskázott a hátán, nagyot koppant a kövezeten, s pattogva elgurult. A fröcsögő vér mindent beborított. A fegyver kihullott a kezéből, az izmai még másodpercekig állva tartották, ám ahogy elernyedtek, teste bábuként roggyant össze.
A másik férfi már a végét járta, a földön ült és akadozva nyöszörgött. Hozzáléptem, leszorítottam a kőre, és mancsom egyetlen súlyos ütésével szétpasszíroztam a fejét. Az ég felé fordítottam rémesen megnyúlt, szőrös pofámat, és diadalmasan felüvöltöttem – szemem belekáprázott a telihold lidérces, fehér fényébe. Sarkon fordultam, s belevetettem magam Vegas patkányszagú sikátorainak jótékony sötétjébe.
MOSTANÁBAN SOKAT TŰNŐDÖM azon, hogy a jó kurva életbe jutottam idáig. Elismert bluesgitáros vagyok, a szentségit, vajon mi a jószarral szolgáltam rá erre a sorsra? Nem vagyok hívő, templomba még soha be nem tettem a lábam, szóval nem hiszem, hogy az égiek lennének a hunyók. Az igazság az, hogy magam hoztam magamra a bajt. Emlékszel még? Ned, a legendás szörnyvadász – egykori mentorom – megjelent az egyik fellépésemen, kedélyesen hátba veregetett, meghívott egy italra, és addig fűzte az agyamat valami világmegváltó, ócska mesével, amíg teljesen be nem zsongatott.
Nem is tudom, hová tettem akkor az eszem, ó, én barom. És most bizony még egy jó ideig ihatom a keserű levét annak az utolsó közös melónak.