Salánki Anikó: A présház
A présház a hegy lankáján düledezett, évtizedek óta elhagyatottan, csak az őzek legelték körbe,
egyszer a tetejére valamilyen madár fészket rakott, de azt az első északi szél leverte. Nem volt több próbálkozó. Takaros kis építmény lehetett, gondos kezek rakták, belül is megvolt mindennek a helye. Két kis ablaka közül az egyiket már vastag papír takarta, a másik mint homályos szem tekintett az elvadult szőlősorokra. Az ösvényt indák hálózták be, a fák közül a két legvastagabb keresztben feküdt, gallyaik egymásba fonódtak.
Tavasz vége volt, így emlegették aztán a faluban, amikor megjelent egy magas, hajlott hátú férfi, arcán ezer barázda és két mély ránc a szája sarkában. Csak a szeme volt említésre méltó, palaszürke, villogó, mindenre figyelő. A boltos felesége épp üzenetet kapott egyetemista nagyfiától, hát a köszönésre csak bólintott, és hosszú, vörösre lakkozott körmeivel gyorsan választ írt. A férfi állt türelmesen, mint aki megszokta, hogy neki mindig várakozni kell. Irodák előtt, orvosi rendelők folyosóján, kihallgató helyiségekben, beszélőn, a boltokban is valahogy mindig rossz pénztárhoz állt be, a leglassabban haladóhoz. Úgy látszott, nem zavarja ez a néhány perc, körül se nézett, kosarat se vett a kezébe.
Amikor végre ránézett, Ibike – így mesélte aztán boldog-boldogtalannak, aki bement a boltba, vagyis az egész falunak -, ismerősnek találta, de nem tudta, honnan. – A férfi levette kalapját, fekete posztókalap volt a fején ebben a melegben, és a kezembe tett egy felbontott, sokpecsétes kopertát
– Hivatalos okmány ez, mit kezdjek vele? – toltam volna vissza a pulton, de a férfi rám nézett, hogy olvassam el, mert fontos. – Hát megállt bennem az ütő, így mondja a fiam, ha csodálkozik valamin, mert az bizony egy okirat volt, hogy a hegyen lévő présház, amiben évtizedek óta nem járt tán senki, öröklés útján ezé a férfié lett. Mert addigra odatette a személyi igazolványát, megjegyzem, igen kopottas volt, meg mellé egy szabaduló levelet is. Na, gondoltam, Ibike, mert így szólítom magam -somolygott a csendben várakozó négy vásárlóra -, most fog ez az ember kirabolni, és még örülhetek, ha más bajom nem történik. Janó, a fiatal traktoros elröhintette magát, aztán gyorsan eltakarta kezével a száját, csak serkenő bajusza alatt morgott valami olyasmit, hogy nincsen Ibolya néninek olyan szerencséje, de nem hallotta meg senki ezt a gúnyos megjegyzést, ami igazságtalan is volt, mert a hatvan éven felüli vásárlók igen jókiállású fehérnépnek tartották a boltosnét. – Szóval a lényeg, hogy Panyóka néni, akinek két nyaralója is volt valahol, na szóval ő volt a tulajdonosa ennek a présháznak is. Nem tudta azt senki, lehet, hogy szegény megboldogult se, mert valami öregek otthonában szenderült jobblétre. De bizony a jegyző meg a mindenféle hivatal kitudja ám az igazságot, úgyhogy így lett Lázár Mihály tulajdonosa a kis présháznak, aki a Panyóka néni rég megholt urának másod unokatestvérének fia volt, hát rá emlékeztetett a tekintete – fejezte be büszkén a családfa ismertetetését a vásárlók nagy örömére, akik már minden talpalatnyi helyen álltak, kezükben a kenyér, tej, kannás bor, kinek-kinek ízlése, szükséglete és pénztárcája szerint.
A falu várt, csendesen, nem mondott ítéletet, látatlanban minek. Még a körzetis se kérte el tőle a papírját, amikor látta üldögélni a templom előtti padon. Amerikás meg Fuvaros ugyan váltottak egymással néhány szót a szerdai ultiparti előtt, de annak az volt a veleje, hogy majd kiderül.
Csütörtökön a férfi bement a reggeli busszal a megyeszékhelyre, az estivel megjött, két nagy szatyor volt nála. Már szürkült, amikor lassú léptekkel elindult, fel a présházhoz. Tudta a járást, előző nap már körülnézett, és a legvastagabb ágakat félrehúzta az ösvényről. Kulccsal nyitotta ki a rozsdás lakatot, az ajtót meg kellett emelni, amúgy félvállasan. Egész éjjel tárva állt az ajtó, meg az egyik ablakocska is, bent doh- és penészszag lengett. Amikor kihozta az egyetlen széket, két darabra esett. Leült a lócára, és hosszan eltöprengett, hogy milyen érdekes a világ. A székek már régen feladják, amikor a lócák még mindig megtartják a leülők súlyát. A régi öregek nagyon értettek az ilyesmihez – állapította meg elégedetten, és nézte a holdvilágnál a présházat, egyszer megsimította az ajtó melletti falat.
Másnap munkához látott, kalapált, üveget vágott az ablakba, új lakatot tett a régi helyére, kihordta a szúette dikót és a bicegő asztalt.
A három hordó meg lopótök épségben átvészelte az eltelt magányos évtizedeket, meg a prés is, ami mozdíthatatlan büszkeséggel állt a pincelejáró melletti falnál.
Az elvadult kilenc sor szőlő egészségesnek tűnt, de majd megkér valakit, hogy mondja már meg, mit és hogyan kell csinálni, vagy legközelebb vesz egy könyvet, biztos van olyan, ami erről szól. Ha tudta volna, hogy egy ismeretlen régen meghalt rokon révén lesz hova mennie, sőt a jövőjét is biztosítja, ha ügyes és dolgos, kivesz a börtön könyvtárából ilyenféle könyveket, de az elején csak nagybetűs könyveket kért, nehezen silabizálta ki a szavakat. Aztán egyre jobban ment, felíratta magát az iskolába is, bár szégyellte, hogy ennyire nem tud ő semmit. A tanító úr, aki kintről járt be hozzájuk, nem tett erre megjegyzést, sőt meg is dicsérte néhány hónap múlva. Ez tartotta benne a lelket, hisz látogatója sose volt, levelet se kapott. Nem irigyelte ő a csomagokkal büszkélkedőket se, de azért mindig megkönnyebbült, amikor vége lett a karácsonyi ünnepeknek. Magányos volt ő kint is, bent is, nem sok különbséget hozott ez az élet.
Most talán újabb lapot kapott a nagy osztótól, a Teremtőtől, nézte hunyorogva a lassan az égre kapaszkodó napsugarat.
Az első szőlőtőkén a zöld hajtások nyújtózkodtak, hogy legyőzzék a burjánzó gyomokat. Ő meg felállt, kivette a kis kaparcsot a csíkos szatyor aljából, és óvatosan kikapálta a tekergő szívós növényt, majd kézzel kihúzkodta, és megkezdett egy kupacot, ahova odakerül az összes, és utána a szőlők nyugodtan hozhatják a leveleket, kacsokat, és az első fürtöket.
Volt mire várnia.