A zsúfolt metropolisztól tisztes távolságban rejtőző települést és az azt körülölelő sűrű erdőséget buja, csiklandós cserjés választotta el. A pompás nyár zöld ünnepélyessége már a régmúltba olvadt, őszi virágok virultak a vörösesbarna avar között, a kövek közé mélyen befurakodó, lomha patak völgyébe beszoruló illat idézte még a nyárutót. A nagyobb puzzle-darabokra szabdalt, kiszáradt föld és az erőt sugárzó, mohával benőtt sziklák megőrizték a forróságot. A néma melankólia itt is háborítatlan harmóniát teremtett ember, állat és természet között. A madarak többsége már a hosszú útra készült, a hervadozó fák irigyen lesték a szomszédos fenyők lázas tettvágyát a havas téli napokra, kik tobozaikkal hintették be a talajt.
Az erdőszéli egyetem egyik laborjában Bingó kutya az ablak előtt ült, és a lecsorgó esőcseppeket bámulta az ablaküvegen. Igaz, nem úgy, ahogy az emberek teszik. Ők az esőt általában valamihez hasonlítják. Hangulat, emlék, akadály, kellemetlenség, mind-mind belejátszik. A csapadék általában elmosta a terveket, megtisztította az utcát, kopogott az ablakon. Anna mindig jelentést keresett benne. A kutya azonban most egyszerűen csak nézte, máshogy, mint egy gazda. Anna ezt már régen megtanulta, legalábbis ezt gondolta.
– Mit látsz? – kérdezte tőle.
Bingó oldalra billentette a buksiját. Anna elmosolyodott.
– Ja persze, ezt nem tudod elmondani.
Pedig hetek óta pontosan ezt próbálta. Megérteni. A fiatal lány az egyetem laboratóriumában állatok viselkedését tanulmányozta. A diplomamunkájának a címe: Más fajok perspektívájának rekonstruálása volt. Szerette a témát. Modern volt, érzékeny, tudományos. Anna pedig komolyan vette: a neten videókat elemzett, mozgásmintákat, hangokat, reakciókat hasonlított össze. Hosszú órákat töltött azzal, hogy végre megfejtse, mit is érezhet egy négylábú, amikor egyedül marad. Mit érzékelhet egy madár a süvítő szélben. Mit jelenthet egy macska számára az emberi simogatás.
Egyik este aztán, amikor már mindenki hazament, és egyedül maradt a laborban, a számítógép képernyőjén egy lassított felvételt futtatott: egy fekete holló totyogott a havas mezőn. A lány újra és újra lejátszotta ugyanazt a néhány másodpercet. A madár felemelte a fejét, valami történhetett a távolban. Anna megállította a képsort.
– Most mit látsz? – tette fel a kédést maga elé.
A monitor természetesen nem válaszolt. A lány valami visszásat érzett, megfordultak a viszonyok: nem ő mustrálta a madarat, hanem a holló tette ővele. Hirtelen nevetségesen semmiségnek tűnt mindaz, amit addig csinált. Mert honnan is tudhatta volna a választ? A világ, amelyet meg akart érteni, az ő fejében már eleve az emberi gondolkodásból épült fel. Emberi szavakkal kérdezett, emberi fogalmakkal keresett megoldásokat, emberi érzelmekkel töltötte be a hiányzó részeket. Félelem. Öröm. Magány. Kíváncsiság. Vonzalom. Talán ezek valóban léteznek mindenkinél. De talán csak azért nevezte őket így, mert nem tudott mást.
Aznap sokáig nem tudott elaludni. Hajnalban kiment a kertbe, Bingó követte. A fű nedves volt, az ég már halványszürke. A kutya előreszaladt, aztán hirtelen megtorpant. Mozdulatlanul nézett a semmibe. Anna messziről figyelte.
– Mi az?
Bingó nem moccant. A lány is körbetekintett: semmit sem látott, csak a lombjuk vesztett fákat, és alattuk a lehullt nedves leveleket. Aztán az eb füle megrezzent. Valahol nagyon messze egy másik kutya ugatott, Anna alig vette észre. Bingó válaszolt is, de a lány nem értette, de ezúttal nem is próbálta lefordítani.
Néhány nappal később Anna az egyetemi kutatási témavezetőjével találkozott.
– Hol tart a dolgozat? – tudakolta amaz.
A lány a keze elé tette a jegyzeteit.
– Nem tudom – felelte a bajszos férfinak.
A professzor felnézett.
– Ezt hogy érti?
– Azt hiszem, rossz kérdést tettünk fel.
– Milyen kérdést?
Anna sokáig hallgatott.
– Azt kérdeztük mi emberek magunktól, miképp érthetnénk meg őket. De közben valójában azt akarjuk, hogy ők is úgy lássák a világot, ahogy mi, nem pedig mi, ahogyan ők.
A középkorú férfi elmosolyodott.
– Ez filozófia, Anna. Nekünk adatok kellenek, kutatási bizonyítékok.
– Lehet, hogy az adatokkal is ugyanez a baj.
– Micsoda?
– Hogy csak azt tudjuk észrevenni, amit már megtanultunk észrevenni.
A professzor hátradőlt.
– És mit javasol?
A lány az ablakhoz lépett. Odakint egy veréb riszálta hátsóját a párkányon.
– Semmit – reflektálta hátrapillantva.
– Semmit?
– Talán először csak figyelnünk, fülelnünk kellene, csak aztán analizálni.
Este Bingó megint az ablak mellett terpeszkedett lustán elnyúlva. Anna mellé telepedett a földre. Nem szólt hozzá, a kutya sokáig viszonozta. Aztán egyszer csak valami különös történt, a lány nem tudta megmagyarázni. A szoba mintha kitágult volna körülötte. Bár nem lett sem világosabb, sem kitakarítottabb, sőt láthatóan nem változott meg semmi. Csak egy percre eltűnt az a biztos érzése, hogy a környezete pontosan olyan, amilyennek ő látja.
A kutya nagyot ásítva állt fel, még egyszer kilesett az ablakon, a lány tekintetével követte. Most végre megértette. Na nem azt, hogy mit is gondol, mit is érez Bingó. Inkább azt, hogy soha nem fogja tökéletesen megérteni. Mégsem fogta fel kudarcként, épp ellenkezőleg. Talán ez volt az első valódi tudás. Hogy a másik élőlény nem egy megfejtendő rejtvény, nem egy könnyed változata önmagunknak, még csak nem is egy bolondos talány, amelyben nekünk kell ráakadjunk a megfelelő szavakra, hanem egy különálló, végtelenül bonyolult lélek. Olyan világ, amelyhez közel lehet hajolni, mikroszkóppal fürkészni, vizsgálni, boncolni, szeretni – de birtokolni soha.
Bingó hirtelen körbe szimatolta gazdáját.
– Nem tudom, mit látsz, mit gondolsz, mit érzel – súgta halkan. – És talán soha nem is fogom… de ezért szeretlek.
A kutya megsejtette, csóválni kezdte a farkát, Anna pedig az elemző vizsgafeladata során most először nem érezte szükségét annak, hogy ezt bárminek is nevezze. Sem örömnek, sem bizalomnak, sem szeretetnek. Kettejük között váratlanul megjelent valami nehezen magyarázható hűség. Valamiféle őszi varázslat lehetett; olyan, mely megtanítja nekünk, nem kell ugyanúgy látnunk ahhoz a dolgokat, hogy egymás mellett maradjunk.