Holnap: Második történet

Bő félóra az út hazáig. A gyermek mindig gyalog teszi meg, Arrafelé nem jár a busz, autó sincs a háznál, hogy hozzák-vigyék, a környéken pedig nem laknak mások, hogy társulni tudjon. Annyi pénzért csak azon a kívül eső részen kaptak házat. Egy régi tanyarész csupán, állat nélkül, föld nélkül. Csak ők, a ház és a szeretet.
Mindezért megéri gyalogolni, a fiú fel se veszi azt a pár lépést.
Olykor hátranéz, mert hosszú volt az út, autók járnak arrafelé, s járda nincs, csak a gödrös szerpentin.
Legalább nem hajtanak gyorsan.
Az utat fák szegélyezik, néhol szövevényes, sűrű szedres. Őzek járnak arra, nyulak, s olykor vaddisznó. A fiú nem egyszer látott már arrafelé túrásokat, s kocát malacostul, amint épp átrohan az úton.
Sosem félt semmitől.
Ősz van már, párás, hideg ősz. A sűrű köd úgy ül rá a fiúra, mint egy alattomos lepel, maga alá kényszerítve a borzongást. A lehullott levelek tetemei alatt megcsúszik a bakancs, hangosan felnevet egy reccsenő ágacska. Utolsó nevetése az, aztán már nem gallyacska többé, csak forgács, amit hoz-visz a szél, s amit az alászálló homok eltemet.
S a gyermek megy, egyre szaporázza. Siet, mert hideg várja otthon, be kell gyújtania, hogy mire hazamennek a szülők, meleg legyen. Szereti őket, nem akarja, hogy fázzanak.
Gyermek még, de olykor mégis felnőtt. Az élet olyan arrafelé.
S akkor meghall valamit a sűrűben, nem messze tőle a másik oldalon.
Nyüszítés.
Halk, fájdalmas nyüszítés.
A fiú felkapja a fejét. Szétnéz, majd átrohan. S akkor meglátja őt.
Apró, fekete szőrgombóc, vöröslő vértócsa mellette.
A fiún átfut a hideg, a szájához kap hirtelen. Még sosem látott olyat. A keze szinte remeg, ahogy a leveleket leszedegeti az apró testről. A kutya észreveszi őt, melegség van gomb szemeiben, egy könnycsepp legördül bozontos pofáján. A fiú közelebb hajol. Lehet, csak rosszul látta.
S a kutya nyüszít, jobban, mint addig. Most van kitől kérni, van kiben reménykedni. Szinte sürgeti a fiút. A gyerek izgága lesz, mérlegeli a lehetőségeit, hogyan vihetné haza. Mert, hogy haza kell vinnie, az bizonyos. Viszont hosszú még az út.
Hogyan?
Leveti az ingét, az ujjait összeköti a nyaka mögött, a mellkasán pihen az így kapott tarisznya. Leteszi azt a kutya mellé, bele a sárba, a nyirkos, összezúzott levelekre. Bele a vérbe. Aztán a kutya felé nyúl. Látja a szemeiben a fájdalmat. Nem akar neki nagyobbat okozni. Visszarántja a tenyereit, majd újra kinyújtja a karját.
Végül megérinti.
A kutya már nem is nyüszít, panaszosan vonít. Talán már nem is a fájdalomtól, inkább a törődés melegsége hozza ki belőle.
A fiú ráteszi az ingre, majd felveszi a tarisznyát a nyakába. Óvatosan lépked, szinte siklik. A kutyát nézi, olykor az utat. Próbál sietni. Siet is. Mégis úgy érzi, lassan halad.
Odahaza persze nincs senki. Az ólban van még szalma. Körbebéleli a kutyát. Majd szalad begyújtani. A kötelesség az kötelesség.
Ég a tűz, a kutyának csak az orra látszik ki a szalmából. A fiú mégis tétova. Fel-alá jár, várja, hogy hazaérkezzenek a szülei.
S megjönnek. Szinte egyszerre. Nézik, vizsgálják a kutyát, aki alig mozdul már. Összenéznek, nem mondanak semmit. Mit mondanának? Meg kell azt fontolni. A gyerek aggódik, látszik a szemén a rémület.
Fel kell oldozni.
– Elmegyek a doktorért! – mondja az apa. A nő ijedten kap a szájához, falatra alig van pénz. Az apa nem is néz a szemébe, úgy indul el. Kitolja az ólból a rozsdás drótszamarat, s a zsebébe csúsztatja a mellékest. Nem sok az.
S elindul. Nem is a kutyáért cselekszik, mert látta azt, amit látott. Inkább a gyerekért, a saját becsületéért. Vizes a háta, mire a városba ér. Majdnem este van. A doktor dolgozik, marhákat olt. Későn jön. Az apa felsóhajt. Elnehezül a szíve, de nem hagy üzenetet. Tudja, hogy minden hiába.
Hazakerekezik. Erősen sötét van már. A fiú a fészerben a kutyával.
A kutya nem fest jól.
Nagyon nem.
A fiú beszél hozzá, gyerek még, elhiszi, hogy vannak csodák. Odabent a lámpa ég. Az asszony a vacsorát főzi. Majd kilép ő is egy apró tállal a kezében. Illata van annak, finom illata. Az övékből néhány falat. Ő azzal segít. A kutya felé tartja a tálat, ő belenyal, majd nem erőlködik tovább.
A férfi megáll mellettük, feszülten figyelik minden mozdulatát. A nő szemében aggódás, a fiúéban remény csillan. Az apa megigazítja a fején a sapkát, csak azután beszél.
– Nem tud jönni a doktor, mert sok a dolga, de adott gyógyszert. Azt mondta csodát tesz – s lassan, körülményesen, a fáradtságtól remegő kézzel előhúz a zsebéből egy fiolát.
Apró barna üveg. Az asszony azonnal felismeri, szívgyógyszer van abban, a férje pirulái. Az apa megérzi a leleplezést, intőn néz a nőre.
– Kanalat hozz elő! – mondja, majd körülményesen lekucorodik a kutyához. Nézi az ártatlan kis testet, kicserepesedett tenyerével simít rajta egyet. A kutya alig liheg már, nem is reagál az érintésre. Addigra kiér az asszony is a kanállal.
Az apa a fény felé tartja azt, alá a kanalat. Belecsepegtetett belőle valamennyit. Víz van abban, színtiszta kútvíz. A városban vette azt tele. Mégis úgy öntötte a kutya szájába, mintha valóban csodaszer lenne.
– Holnapra jobban lesz! – mondja az apa, de nem néz a fia szemébe. – Holnapra jobb lesz! – ismétli. Állnak még ott egy darabig, az apa beburkolja vastagon a kutyát szalmával, majd elindul befelé. A fiú áll még ott, nem akarja otthagyni az ebet.
– Gyere, hadd pihenjen! – ez a varázsszó. A gyermek megérti, hogy abban van a gyógyulás. Elhiszi, hisz gyermek még.
Sötét az este és csöndes. Szuszogás sem hallik. A kicsi ágyon egy nyugtalan test forgolódik untalan. Nem jön az álom, ami elvenné a gondot a feje felől.
Aztán valahogy mégis.
Majd reggel lesz.
A gyermek kirohan. A kutya nincs sehol. A fiú kérdőn néz az apjára.
– Merre van?
– Nyitva maradt az ólajtó. Elszaladt. Még hallottam az ugatását, de már nem értem utol. Előtte azonban még kilopta a tojást a tyúk alól! Képzelheted, milyen kedve volt!
A gyerek belenéz az apja szemébe, mélyen, igazán, hosszan. Majd elmosolyodik. A vonásai megenyhülnek.
– Tényleg? – kérdezi búgó hangon.
– Így ám! – mondja az apa.
S a gyermek mosolya megmarad. Fütyül néhányat a levegőbe, figyel, de nem változik semmi. Aztán felkel a nap, és indulni kell. Messze van az iskola. Szinte dalolva indul útnak. Az apa nagyot sóhajtva áll mögötte, nézi minden lépését. S a fiú megy, szinte szökell. Kiér a kapun. Nem veszi észre a friss ásónyomokat.
Hogy is vette volna? Az apa vastagon betakarta falevéllel.
S a fiú fütyül, boldog. Gyermek még. Hisz a csodákban.
S így van ez jól.