„Holnap”: Harmadik történet

„Holnap”

Egyik reggel arra ébredtem, hogy meghaltam. Nem volt fájdalom. Nem volt fény az alagút végén, sem különös béke, sem az a mindent elsöprő felismerés, amiről az emberek beszélnek, amikor valaki meghal. Csak egy mondat volt: Holnap meghalsz.
A telefonom kijelzőjén jelent meg.
6:17.
Először azt hittem, reklám. Megérintettem a képernyőt, de az üzenet nem tűnt el. Nem volt feladó. Nem volt telefonszám. Csak ennyi:
Holnap meghalsz.
Nevettem. Az ember sok mindent csinál, amikor megijed. Én nevettem. Aztán letettem a telefont, lezuhanyoztam, megittam a kávémat, és elindultam dolgozni. Pont úgy, mint máskor.
Mert az ember a saját halálát is könnyebben elhiszi, mint azt, hogy a hétfői értekezletet esetleg nem kell megtartania.
***
A feleségem még aludt, amikor elmentem. Az ajtóban visszafordultam és néztem őt. A takaró egyik széle lelógott az ágyról. A haja az arcába tapadt, a szája kissé nyitva volt. Tizenhét éve ismertem. Abban a pillanatban rájöttem, hogy nem emlékszem, mikor néztem rá utoljára úgy, hogy közben nem akartam valamit mondani neki.
Hogy vidd le a szemetet, de ne felejtsd el. Hogy majd est vagy hogy most nincs idő.

Majd.

Mindig ez volt. Megfogtam a kilincset. Aztán visszamentem az ágyhoz, és megcsókoltam a homlokát s felébredt.
– Mi van?
– Semmi.
– Akkor miért nézel így?
– Csak…
Nem tudtam befejezni.
– Szeretlek.
Elmosolyodott.
– Én is.
Aztán visszaaludt. Én pedig elmentem dolgozni. Mert az ember akkor is elindul, amikor azt hiszi, hogy holnap meghal.
Délben újabb üzenet érkezett.
Holnap. 9:00.
Semmi más. Megmutattam a kollégámnak.
– Valaki szórakozik veled.
– Gondolod?
– Biztos.
– És ha nem? – Felnézett a monitorból.
– Akkor legalább ma nem kell túlóráznod. -nevetett.
Aznap először nem volt kedvem nevetni.
Kilenc óra.
Holnap kilenc.
A két szám egész délután ott maradt a fejemben.

***
Este felhívtam a lányomat.
– Szia, apa.
– Szia.
– Valami baj van?
– Nincs.
– Akkor?
A huszonkettedik születésnapjára gondoltam. Arra a fényképre, amit aznap készítettünk. Ő vörös szemmel állt mellettem, mert az anyja szerint túl sokat sírt az ünnepségen. Én pedig azt mondtam neki:
– Ne aggódj, kislányom. Lesz még időnk. – Akkor mindketten elhittük.
– Mit csinálsz? – kérdeztem.
– Tanulok.
– Fáradt vagy?
– Kicsit.
– Találkozhatnánk?
Csend lett.
– Most?
– Igen.
– Apa, este tíz van.
– Tudom.
– Holnap jó? -Megszorult a torkom.
Holnap.
– Jó – mondtam.
És letettük. Aznap éjjel nem aludtam.
***
Hajnali kettőkor elővettem egy régi dobozt. A szekrény tetején tartottuk. Nem tudom, miért. Talán mert bizonyos dolgokat nem azért őriz az ember, mert szüksége van rájuk, hanem mert fél kidobni azt az embert, aki valaha volt. A dobozban fényképek voltak. Egy mozijegy. Egy kórházi karszalag. Egy kiszáradt gesztenye. És egy boríték. Anyám kézírásával.

Neked. Ha egyszer szükséged lesz rá.

Leültem a földre. Anyám tizenkét éve halt meg. A borítékot még soha nem bontottam ki. Nem azért, mert nem akartam tudni, mi van benne. Hanem mert azt hittem, tudom. Felbontottam.
Egyetlen papírlap volt benne. Ennyi állt rajta:

Ha ezt olvasod, akkor már nem tudom elmondani.
Ne várj a holnapra.

Alatta:
Szeretlek.

Ennyi. Nem volt bölcsesség. Nem volt utolsó tanács. Nem volt nagy titok. Csak két szó.
És akkor eszembe jutott valami. Az utolsó alkalom, amikor anyám felhívott, nem vettem fel. Éppen tárgyaláson voltam. Később láttam a nem fogadott hívást. Azt mondtam magamnak:
Majd visszahívom.
Másnap kórházba került.
Harmadnap meghalt.
A „majd” pedig ott maradt velem.
Tizenkét évre.
***
Reggel hatkor felöltöztem. A feleségem a konyhában ült.
– Nem aludtál.
– Nem.
– Mi történt?
Leültem vele szemben.
– Emlékszel, amikor azt mondtuk, hogy egyszer elmegyünk együtt valahova, ahol még sosem jártunk?
– Igen.
– Menjünk el. -Elmosolyodott.
– Hova?
– Mindegy.
– Most?
– Most. -Nézett rám.
Aztán felállt.
– Adj tíz percet.
Tíz perc múlva az autóban ültünk.
Nem vittünk csomagot. Nem volt útiterv. Nem volt lefoglalt szállás. Csak mentünk. Az első órában egyikünk sem beszélt. Aztán a feleségem megkérdezte:
– Beteg vagy?
– Nem tudom.
– Akkor miért viselkedsz úgy, mintha búcsúznál?
Ránéztem.
– Mert lehet, hogy eddig is ezt csináltam.
Nem kérdezett többet. Csak megfogta a kezem.
***
Kilenc előtt öt perccel megálltunk egy kisvárosi temető mellett. Nem tudom, miért oda. Talán azért, mert ott volt anyám sírja. Talán azért, mert az ember ösztönösen oda megy, ahol valamit végre el akar mondani. A kapu zárva volt. Leültem a kerítés mellé. A telefonom rezgett.

9:00

Semmi. Nem történt semmi. Nem haltam meg. A feleségem rám nézett.
– Ennyi?
– Úgy tűnik- nevetni kezdtem.
Aztán sírni. Aztán megint nevetni.
– Mi az? – kérdezte.
– Azt hittem, van egy napom.
– Mire?
Sokáig nem válaszoltam.
Aztán:
– Hogy végre elkezdjem.
***
Hazafelé felhívtam a lányomat.
– Apa?
– Hol vagy?
– Otthon.
– Átjössz?
– Most?
– Most.
– Baj van?
– Nincs.
– Akkor miért?
– Mert szeretnélek látni.
Csend.
– Jó.
Délután háromkor ott ült a konyhánkban. Én kávét főztem. Ő pedig mesélni kezdett. Fél az egyetemtől. Nem tudja, jól választott-e. Van valaki, akit szeret, de fél neki elmondani. Hallgattam. Nem adtam tanácsot. Pedig egész életemben ezt csináltam. Most először nem akartam megmondani neki, hogyan kell élni. Csak ott akartam lenni.
Amikor elment, megölelt.
– Apa?
– Igen?
– Mi történt veled?
Elmosolyodtam.
– Rájöttem, hogy túl sokáig vártam.
***
Aznap este töröltem az üzeneteket.
Nem tudom, ki küldte őket. Lehetett tréfa. Lehetett hibás rendszer. Lehetett valaki, aki ismerte a telefonszámomat. Vagy talán senki. Talán nem is az volt a fontos, ki küldte. Hanem az, hogy végre elolvastam.

***
Másnap reggel, amikor felébredtem, az első gondolatom nem az volt, hogy meghalok-e.
Hanem ez:

Mit kezdek ezzel a nappal?

A telefonomon nem volt üzenet. Nem volt figyelmeztetés. Nem volt határidő. Csak a dátum.
Felkeltem. Kimentem a konyhába. A feleségem ott állt a pultnál.
– Kávé?
– Igen.
Aztán megláttam az asztalon a régi borítékot. Anyám kézírásával. Megfordítottam. A hátulján, amit eddig soha nem vettem észre, még volt valami. Egy mondat. Apró betűkkel.

És ha már nem tudsz választani, válaszd azt, ami ma még lehetséges.

Sokáig néztem. Aztán fogtam a telefonomat. Megnyitottam a névjegyzéket. Megkerestem egy nevet. Tizenegy éve nem beszéltem vele. A testvérem volt. Nem haragudtunk. Ez lett volna a könnyebb. Csak mindig volt valami fontosabb. Munka. Gyerek. Pénz. Idő. Holnap. Kicsöngött.
Egyszer. Kétszer. Háromszor.
Aztán:
– Halló?
Nem tudtam megszólalni.
– Ki az?
– Én.
Csend.
– Te?
– Igen.
– Mi történt?
Lenyeltem a gombócot a torkomban.
– Semmi.
Aztán elmosolyodtam.
– Csak gondoltam, felhívlak.
Sokáig egyikünk sem szólt. Aztán ő azt mondta:
– Jó, hogy hívtál.
És abban a pillanatban valami megváltozott bennem. Nem a holnap.
Én.
***
Azóta eltelt három év. Nem lettem jobb ember egyik napról a másikra. Továbbra is halogatok. Továbbra is vannak napok, amikor azt mondom:
– Majd holnap.
Csak már tudom, hogy ez a mondat nem ígéret. Hanem szerencsejáték. És néha elveszítjük. Az üzenetre soha nem derült fény. A telefonszám megszűnt. Azóta sem kaptam hasonlót. Anyám levelét viszont megtartottam. A pénztárcámban hordom. Nem azért, mert félek a holnaptól.
Hanem azért, mert már nem hiszem, hogy jár nekem. Tegnap este a lányom felhívott.
– Apa?
– Igen?
– Holnap ráérsz?
A régi reflex már majdnem kimondatta velem:

Majd megbeszéljük.
Majd meglátjuk.
Majd holnap.

De megálltam. Kinéztem az ablakon. A város fényei remegtek az üvegen. És arra gondoltam, milyen különös, hogy egész életünkben a holnapot várjuk. Azt hisszük, majd ott lesz időnk.
Ott leszünk mi is. Ott lesznek még azok, akiket szeretünk. Ott lesznek a kimondatlan mondatok.
A bocsánatkérések. A találkozások. A csókok. A telefonhívások. Minden, amit ma nem tudunk vagy nem akarunk megtenni. Aztán egyszer csak rájövünk:

a holnap nem hely.

Nem egy szoba, ahová megérkezünk. Nem egy dátum, amelyet nekünk tartanak fenn. A holnap csak egy szó arra, amit még nem veszítettünk el. De nincs rá garancia.
– Persze – mondtam a lányomnak. – Holnap ráérek.
Aztán eszembe jutott valami.
– Várj.
– Mi az?
– Mikor találkozunk ma?
Nevetett.
– Apa, már este van.
– Tudom.
– Holnap jó?
Én is nevettem.
– Jó.
És most először nem azért mondtam igent, mert biztos voltam benne, hogy lesz holnap.
Hanem azért, mert ma már nem akartam elrontani.