— Holnap ültetünk leginykéket! — mondta.
— Ott vannak a magok a kredencben. Abban a jószagú kredencben amit úgy szerettem. Nápolyi és babérlevélszagú volt.
— Lenyitó — így neveztük, arra utalva , hogy a szekrény fentről nyílott lefelé. De akkor ilyeneken nem gondolkoztunk, hogy mitől lenyitó a lenyitó. Lenyitó volt és kész. Nem tudom miért rakta oda a legényke magokat, hisz ott csak élelem volt. Cukor, só, liszt, és a számunkra bekészített meglepetések. Holnap ültetünk.
A föld ami egykoron fekete volt és sűrű, most por színű és állagú. Porba ültetünk mindent. Ahogy húzom a sort úgy porzik, csurog vissza a föld a húzott árokba, mint gyerekkorunkban a homok a játékvárunk árkába . A vizet spóroljuk, felfogjuk ahol tudjuk, legyen mivel öntözni. Esőt akkor látunk mikor a hatalmasok jóváhagyják. Azt hogy kibújik -e az ültetmény már nem is tudjuk min múlik. Rajtunk, az esőn, az éghajlaton, Istenen vagy azokon akik Istenre játszanak, nem tudjuk. Elültetjük utolsó magvainkat és bizakodunk, hogy kihajt. És ha kihajtott akkor megmarad, ha megmaradt akkor hátha terem is. Napfény kell, de olyan igazi, olyan holnapok előtti. Napfény…
Szeretném látni azt a napfényt amit azon a kredencszagú napon láttam mikor öreganyám azt mondta holnap ültetünk. Sárganyalábút, símogatót, ragyogó kékből előtörőt. Nézném ahogy a horgolt függönyön áthatoló napsugarak úszó porszemekkel játszanak. De ma holnap van, nem holnap holnap, hanem még a holnapnak is holnapja. Fegyvereket telepítettek az űrbe. A napsugárzás menedzsment pedig véd bennünket a naptól, különleges technikákkal . Fényvisszaverő részecskéket juttatnak a sztratoszférába melyek segítségével a beérkező napsugár egy részét visszaverik a világűrbe.
Emlékszem, mesztelen talpaimhoz hozzáért a fű. Csiklandozott, inkább símogatott. Felhúztam a lábam, aztán lassan visszaengedtem, mert olyan jó volt érezni. Először találkozott a lábam a földel. Lehettem olyan fél éves, Anyám megpróbált leültetni vagy nem tudom, lehet csak játszott velem valamit. A fű érintése selymes volt, símogató, a föld lüktető .
Leveszem a zoknit a lábamról. A fű szúrós, sárga, és halott. Finoman mozdítom lábam, szúrja a talpam. Vágyom a lüktető életet mit egykoron éreztem. Becsukom szemem. Ha elég erősen figyelek, a szürke sztratoszféra-pajzs mögött még látom a sárganyalábút, érzem az élet símogatását. Ha elég mélyen beszívom a levegőt, a száraz por felett megérzem a nápolyi és a babérlevél szagát. Odakint a hatalmasok lekapcsolták a napot, és elvették az esőt. Odakint az ember mindent csak elvett, de adni nem adott. De bent, bent még ültethetünk, újat, még talán kezdhetjük egészen elölről. Ráemelem a port a magokra. Ha nem kelnek ki, legalább eltemettem valami régit. Ha megmaradnak, akkor holnap – a holnapnak a holnapján talán újra megtanulhatjuk, milyen az, ha nem szúr a föld, milyen az, ha sárgás fénnyel süt a nap. Milyen az, ha az áldást adni is tudjuk.
Ha elég erősen figyelünk akkor talán holnap még ültethetünk.
