Sokáig azt hittem, a holnap egyszerű szó. Olyan, mint a tegnap. Csak éppen előrefelé mutat. Ott állt előttem, mint egy hosszú út, amelynek nem láttam a végét, nem is gondolkodtam rajta sokat. A holnap mindig ott volt, biztosan, természetesen, kérdés nélkül.
– Holnap iskola – mondták esténként szüleim.
– Akkor holnap vizsga! – izgultuk végig a tanulás hosszú éveit.
– Holnap is találkozunk? – kérdezte félénken az első szerelem.
– Holnap elindulok… – töltöttem ébren az éjszakát.
– Holnap látjuk egymást – írta barátnőm egy szikrázó szívet ábrázoló szmájlival a végén.
– Majd holnap – mondogattam sokszor fáradtan esténként.
Az ember végig tervezgetett az évek során, várta az évszakok váltakozását, a gyerekek, az unokák születését, várta a másnapi és a távolabbi teendőket a munkahelyen. Egyszerűen csak élt, szeretett, utálkozott. Aztán az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy a holnapok mintha megritkultak volna. Jöttek az évek, és a holnapok észrevétlenül tegnapokká lettek.
Most már másképp mondom ki ezt a szót. Nem tervezek évekre előre. Nem számolom, hány tavasz vár még rám, hány nyár illatát őrzi majd az ablakon besurranó szél. Néha azt gondolom, mit várhatnék még? A nagy dolgok már mögöttem vannak. Amit el kellett érnem, elértem. Amit el kellett veszítenem, elveszítettem. Amit szerettem, az emlékeimben tovább él. Az egyéb érzelmeket félretettem. Nincs bennem neheztelés, utálat vagy egyéb negatív érzés.
És mégis… ma reggel, amikor felébredtem, az első gondolatom nem a tegnap volt. Hanem az, hogy vajon milyen lesz a holnap. Besüt-e a napfény az ablakon? Megszólal-e egy madár a kertben? Felhangzik-e telefonom zenéje? Mondja-e valaki, hogy gondolt rám? És hirtelen megértettem, hogy nem az számít, hány holnapom van. Lehet száz, lehet tíz, lehet csak egyetlenegy. A holnap nem attól fontos, hogy milyen messze van. Hanem attól, hogy még nincs itt. Mert amíg várhatok rá, addig van bennem valami, ami előre néz. Egy apró kívánság. Egy mondat, amit még be kell fejezni. Egy ölelés, ami a karjaimban ragadt. Az olvasott regény vége. Egy téma, amiről még feltétlenül írnom kell. El sem tudom képzelni, hogyan lehet az, hogy akinek még van ma, talán már nem lesz holnap. Nem szeretném tudni, melyik ma lesz az utolsó. Csak szeretném, hogy amikor eljön, legyen benne valami szép. Valami, amiért érdemes volt várni. Most már tudom, a holnap nem a hátralévő idő. Hanem az, amit várok még, hogy eljöjjön vagy megtegyem.
Ott ücsörögve a konyhában, a forró tea felszálló gőzében gondolatban tovább is mentem. Távoli holnapokig. Egy másikig. Egy távolabbit láttam a szemem előtt. Talán tíz év múlva lesz. Vagy húsz. Azt képzeltem, hogy kipihenten ébredek, és nem fáj semmim. A szobában csend van és tisztaság. A járművek zaja nem hallatszik be, a lakásom előtt parkoló autók szép sorban állnak, helyet hagyva mindenkinek. A függöny résein át besüt a nap. A virágjaim pompáznak a ragyogó napsütésben. Mi történhetett? A gázkonvektoros fűtés miatt mindig tönkrementek. Most nem. Valahonnan gyönyörű zene szól. Kinézek az ablakon és látom, hogy az emberek mosolyogva járnak, az utcák és a kukák környéke tiszta. Egy szemét sincs eldobva. Egy hang figyelmeztet, hogy ma mosni kell, ám a házi robotom beleteszi a szennyest a mosógépbe és már el is indul a program. Három nappal ezelőtt kaptam meg a gépet, amikor is egy hang figyelmeztetett arra, hogy menjek a bejárati ajtóhoz. Egy helyes fiatalember állt a folyosón.
– Meghoztam a szállítmányt, kedves asszonyom. Össze tudja majd szerelni?
– Az nem biztos, az ilyenben nem vagyok járatos – felelem félénken, mert fogalmam sincs mit rendelhettem.
– Szólok majd a központban, hogy küldjenek segítséget.
– Az jó lesz. Mivel tartozom?
– Nem értem a kérdést… megismételné?
– Bankkártyás fizetés lesz – nyúlnék a táskámba a pénztárcám felé. Ó, jaj, ne! Megint eltűnt a pénztárcám, az összes iratommal! Mire feleszmélek, a fiatalember már sehol nincs, a csomag ott van mellettem. Nyílik a szomszédom ajtaja.
– Minden nyolcvan éven felülinek hoznak egyet – mondja a szomszédasszony. – Én tegnap kaptam meg…
– Ingyen? Mit adhatnak ingyen? – csodálkozom.
– De Mártikám, nincs már pénz, se bankkártya, se iratok… hát nem hallottad?
– Valamit hallottam, hogy beszéltek erről, de hogy ilyen hamar megvalósul, nem hittem volna… De akkor hogy megy a vásárlás?
– Gépek ellenőríznek, hogy hova, hányszor mész boltba. Mennyit költhetsz…
– Tehát tényleg megtörtént… a gépek átvették az irányítást felettünk… És mi van a csomagban?
– A személyi robotod, aki segít neked mindenben… főz, takarít, mos, beszélget veled, még veled is alszik, ha magányosnak érzed magad.
– Hm… Ezek szerint már nem kell majd félni az éjszakáktól. Az elalvástól. A rossz gondolatoktól – melegség jár át arra, hogy esetleg valaki átölel… no de egy robot? Volt szerelmem karjait nem helyettesítheti senki. Vagy mégis? – És mióta van új postásunk? – kérdezem hitetlenkedve.
– A robot Pityu már elég régóta kézbesít – feleli.
Egyrészt mosolygok ezen a robotos dolgon, másrészt jól fel is kavar. Rendben van, hogy segítik az ember munkáját, de csak akkor segítsen, ha kérem. Félek, hogy kiesik a kezemből az irányítás, és ahogy telik az idő, nem fogok semmit érteni a világból. Tovább képzelgek. Azt képzelem, hogy egyszer még elutazom a tengerhez. Öreg fejjel tengerpartra vágyom? Miért ne? Inkább a tenger hullámai simogassanak, mint egy robot karja. A holnapnak egyébként sem szabhatunk életkort. Képzeletben utazom. Ott állok egy idegen városban, és nézem az embereket. Senki sem ismer. Senki sem tudja, hány év van mögöttem, hány temetés, hány búcsú, s miféle örömök. Csak egy asszony vagyok a sok közül, aki egy padon ül, és nézi, hogyan változik a világ. Robotpincér szolgál ki… egész jóképű! De vajon mi lett azokkal az emberekkel, akik eddig ezt a munkát végezték? De biztos, hogy jó fele megy az életünk? Figyelem az embereket. Nem beszélgetnek egymással, nem strandolnak önfeledten, csak a szupermodern telefonjukat nézegetik, azon társalognak, azon dolgoznak, gép írja a leveleiket, gép tervezi meg a napjaikat, mindent azzal csinálnak, talán még azon át szeretkeznek is… Így minden egyszerűbb, gyorsabb. Hová lesz közben az Ember? Vajon hogy hívják majd az Embert a következő fejlődési szakaszban? A Homo Sapiens eltűnőben van, talán a Gépember lesz a következő… Nem biztos, hogy én szeretném megélni ezt a jövőt. Tanárként mindig felelősséget éreztem a jövő nemzedék életéért. Ma már nem tudnék. Az iskola jóval elmarad a technológiai fejlődés mögött. De mi lesz a gyerekeimmel, az unokámmal? A gyerekek már biztosan őszülnek. Talán már az unokám is. Talán lesznek majd dédunokák, akik nem értik, miért őrzöm a régi okostelefonomat egy fiók mélyén, amikor már olyan eszközök vannak, amelyekről korábban még elképzelésem sem volt. Óriási a fejlődés ezen a téren.
– Mama, milyen volt régen? – kérdezi az unokám. És elmesélem neki, milyen volt régen. Mert minden nemzedéknek van egy „régen”. És minden nemzedéknek van egy „holnap”. Remélem, mire eljön az én holnapom, a világ addigra megtanulja azt is, amit ma még nem tud. Hogyan kell vigyázni egymásra. Hogyan kell úgy fejlődni, hogy közben ne veszítsük el magunkat. Hogyan tudjuk követni ezt a mérhetetlen technológiai fejlődést úgy, hogy közben a lelkünk is utolérjen bennünket. És az erkölcs. Hogy minden fejlődés az emberért legyen és ne az ember ellen. Hogyan kell úgy élni, hogy ne féljünk a holnaptól, hanem örömmel várjuk. Mert talán ez a legnagyobb furcsaság a holnapban. Amíg várjuk, fontos. Amikor eljön, már ma lesz. És amikor majd visszanézünk rá, egyszer csak tegnappá válik. Akkor vajon mi marad belőle? Emlékek. Fényképek. Kimondott szavak, mondatok. Egy halom régi tárgy a konyhaszekrényben. Egy érzés, hogy valaha még előttünk volt az egész. Jó lenne, ha szeretnénk a holnapot. Mert amíg előttünk van, addig bármi lehet. Még akkor is, ha már tudjuk, hogy nem minden lehet.
Sokáig ültem még az ablak mellett. Odakint lassan este lett. Előttem kihűlt a tea. Az asztalon ott feküdt a naptár. Megnéztem a dátumot. Holnap vasárnap. Elmosolyodtam. Nincs robotom, nem lesz tengerparti út sem. Nem lesz húsz év múlva. Legalábbis nem holnap. Csak egy reggel lesz. Talán napsütéssel. Talán esővel. Talán fájó háttal. Talán egy telefonhívással, vagy csenddel. De holnap lesz. És rájöttem, hogy egész idő alatt nem is a jövőről álmodoztam. Csak arról, hogy legyen még egy nap. Egyetlen nap, amely még nem történt meg. Felálltam, becsuktam a naptárt, és mielőtt lekapcsoltam volna a villanyt, még egyszer visszanéztem az ablakra.
– Akkor holnap – mondtam. Nem tudom, kinek. Talán csak magamnak. Talán annak az ismeretlen napnak, amely már úton volt felém. És abban a pillanatban a holnap már nem tűnt távolinak. Csak egyetlen lépés volt. Előttem.