Az áprilisi szellő lágyan fésülgeti a dombok égnek meredő hajszálait. Próbál ismét olyan arcot varázsolni ennek a csodálatos tájnak, amilyennel pár nappal ezelőtt tündökölt. A kráterekkel azonban nem boldogul. Mély sebek tarkítják a felszínt, kisebbek, nagyobbak, és ezekhez úgy látom, már kevésnek bizonyul a fáradhatatlan munkája.
A vasárnap reggelek mindig csodálatosan hatottak rám. Az Úr napja az egész hét legnyugodtabb, legfelemelőbb huszonnégy órája. Ilyenkor nemcsak testileg, hanem lelkileg is megpihen az ember. És itt a természet lágy ölén, pipámat eregetve érzem a legjobban, hogy szabad vagyok. Nem messze tőlem egy hatalmas tölgyfa úgy fetreng kettétörve a patak mentén, mint Salamon főtörzs a múlt éjjelen, mielőtt az örök álmok világába lépett volna.
Elindulok hát reggeli sétámra, kihasználva a megmaradt csendes, magányos perceket, mielőtt még a többiek felébrednek italmámortól sajgó alvásukból. A patak lágyan csörgedezik szokásos útvonalán, pikkelyes testek mosolyognak az éledező világnak. Tükörképem lebegő, őszülő, ráncos fáradalmai nem nyújtanak túl biztató látványt, viszont tudom, hogy még itt az egész nap előttem, hogy szépítsek az összhangon. Kioltom pipámat, és lehajolok hát; a friss, hűsítő víz azonnal kisimítja gödreimet, testemet átjárja valami megfoghatatlan, kellemes érzés. Tarkómon végigáztatom a hűvös cseppeket, majd csukott szemmel a tündöklő napsütésbe meredek, közben körkörös íveket leírva fejemmel meggyötört csigolyáimat tördelem.
Hallgattam a madarakat, akik az Úr napjára végre visszatértek a kegyetlenség helyszínére; dallamos énekük életet lehel a lövészárkokba, eltömi a pusztulás krátereit, belopózik faházunk hézagai közé, és miközben már térdig a patakban állok, figyelem a vidéket, hátha a bajtársak is visszatérnek hozzánk még lehúzni néhány kíméletlen napot.
Ez végül nem valósul meg, viszont a patak túloldalán egy mélyebb, szinte brummogó hangfoszlány becsatlakozik a dallamba. Érdeklődve hallgatom az ismerős mormolást, és amint kilépek a túlpartra, még nem látom ugyan, de már sejtem a hang tulajdonosának a kilétét.
Abaházi Endre közlegény az egyik kráter peremén mormolja álmait egy szinte teljesen üres birspálinkás üveg társaságában. A nyomokból ítélve beleeshetett ebbe a hál’ istennek nem túl mély csapásba, és mint ahogy látom is, már nem sikerült kimásznia. Illetve, nem teljes egészében.
Hason fekve, lábai a bombatölcsér mélye felé, feje a perzselt pázsiton, nyitott szája, mint holmi kis csermely, horkol, dörmög, röfög. Ő is hosszú éjszakát tudhat maga mögött, mint odabent a faházban mindenki, aki itt tölti a hétvégéjét. Húsz pedáns, hazáját szolgáló katona, de ezen a két napon ugyanolyan átlagpolgár, mint bárki más a világon. És közülük tizenkilencen ezen a hétvégén ledobták magukról minden gátlásukat, gondjukat-bajukat, az összes parancsot, amit csak kaptak, és rendesen kirúgtak a hámból.
Fejemet ingatom, miközben odébb lököm tőle az üveget; sosem voltam az önpusztítás megszállottja; személy szerint a szórakozás szolidabb fajtáit kultiválom. Ráadásul sejtem, hogy az elkövetkező percek igen nehezek lesznek majd ennek a huszonéves közkatonának, akinek biztosra veszem, hogy hétvégi emlékeit már elsodorta ez a kis patakocska, így jobbnak látom, ha nem szembesül legalább ezzel a tüzes bizonyítékkal, amiből néhány csepp az üvegben rekedt; alig néhány óra múlva így is megtapasztalja majd a forróság más formáját. Viszont testén lévő sérüléseivel, amik ránézésre ebben a két napban keletkeztek, azokkal nem tudok mit kezdeni.
Bakancsommal kedvesen megnoszogatom, mire ő még hangosabban horkant egyet, majd mintha mi sem történt volna, tovább szuszog. Hatalmasat sóhajtok, ajkam széles mosolyra húzódik, és próbálkozom tovább; fel kell, hogy támasszam valahogyan, ugyanis a mai napon ő a konyhafelelős, és úgy gondolom, a forró húsleves ma igencsak ráfér mindenkire.
Harmadik próbálkozásomra végre felnyög, szemeit résnyire nyitja, majd a tüzes víz, a birs megsavanyodott tartalma egy böffentéssel szájából a perzselt fűbe landol.
– Jó reggelt, kedves hétvégi barátom! – üdvözlöm kedvesen, miközben figyelem, ahogy a másnapos kezek a sajgó halántékokra vándorolnak. – Hasadra süt a nap, komám!
Nyögdécsel, az inger folyamatosan feltörekszik gyomrából, hallhatóan kínozza torkát, és még egy kis adag kibuggyan belőle. Hunyorogva körbenéz, próbálja felmérni a helyzetet, miközben a napsugarak szó szerint kínozzák a testét. Csak sejteni tudom, mennyit fog fel a másnap világából, de biztonsági okokból készenlétben maradok, így ahogy a csatatéren szerzett ösztöneinek dominanciája átveszi tudata felett az uralmat, és reszketeg keze övére, azon is a késére vándorol, egy határozott lépéssel földre szegezem a karját a bakancsommal.
– Ezt ma még nem, kedves Abaházi Endre úr. Ma csak éhező szájak várnak rád. – Leakasztom kulacsomat, letekerem a kupakját, és feléje nyújtom. – Így miután ezt meghúztad, és rendbe raktad magad, javaslom, távozz a konyhába.
Felnéz, vörös fején két mély gödör, melyekből még vörösebb szemgolyók merednek rám. Szája széléről a borostás állára rászáradt a hétvége, cserepes ajka végül megmozdul.
– Te vagy az, Szilágyi? – kérdi erőtlenül, dadogva, mire bólintok, majd elengedem karját, és lehajolok mellé; orra előtt többször is végighúzom a kulacsot, hogy megérezze a kávé zamatát. Felül nagy nehezen, majd miután ismét halántékát masszírozza, zsebemből kihalászom azt, amire jelenleg szüksége van a kávé mellé.
– Isten áldjon, cimbora – krákogja, és kiveszi kezemből a fájdalomcsillapítót, majd a kulacsért nyúl. Többször is meghúzza egymás után, ezután zsebeiben kezd matatni, de én ismét előtte járok. Kezemben már ott van, amiről sokszor találgattuk, hogy vajon előbb visz el majd minket, mint egy lövedék. Üveges szemei végre megcsillannak, ahogy meglátja a dohányterméket; ajkai közé helyezem, melyeket erősen rángat a delírium másnapi ereje, így a koporsószeg igen nehezen gyullad meg, mialatt tűzzel is kínálom. Jó mélyre szívja a füstöt, majd heves köhögéssel kipöffenti.
– Öregem – krehálja. – Te jobb vagy hozzám, mint bárki más.
Letelepedek mellé, és elkezdem tömni a pipámat.
– Valakinek ezt is kell – felelem közben kedvesen. – Mellesleg két hete te is megtetted ugyanezt értem.
Bólint, homloka közepén megjelenik az a vastag ránc, aminek már ismerem a jelentését, de nem engedek neki.
– Húslevest az Úr napjára! – folytatom hirtelen, majd kacsintok egyet a pirospozsgás Endrének.
– Tudom, Szilágyi. Kérek pár percet, és már megyek is – válaszolja kissé élénkebben, és az a ránc, amilyen gyorsan megjelent, úgy el is tűnik azonnal. – Kicsit belehúztam ezen a hétvégén. – Ismét böffent egyet, ernyedt birs furakodik kifelé belőle. – Pedig nem szokásom… Ennyire legalábbis.
Kedvesen megveregetem a vállát, miután begyújtom pipámat.
– Ilyen is kell, Endre. Mondjuk én vagy húsz éve nem nyúltam üveghez, de hát nem vagyunk egyformák. Lehet, hogy egy napon te is elhagyod, és megtanulsz másképpen lazítani.
Érdeklődve nézem, ahogy felszívja a két nap lerakódásait, majd a kráter legaljára köpi; a száguldó lövedékre testem alig észrevehetően megráng, reagálni készül a detonáció pillanatára.
– Hát, nem tudom, Szilágyi.
– Szabolcs! Ilyenkor csak Szabolcs! – szólok közbe, mire úgy mered rám, mintha nem tudná, miről is beszélek.
Elmosolyodik végül, és bólint.
– Ne haragudj. Ennyi borzalom után már elfelejtem. Szóval a fiatalság… – Beleszív egy mélyet a cigibe, mely szemmel láthatólag még mindig marja a torkát, de enyhítésül hamar meghúzza a kulacsot, és olybá tűnik, hogy mindeközben keresi a megfelelő szavakat. – Ha így megy tovább a világ, meg ez a rohadt háború, kétlem, hogy lesz időm elhagyni valaha is bármiféle károsítót. Tudod, nehezen bírom már. – Másnapos szemei a kráter mélyébe merednek, mintha ismét átélné a pillanatot, amikor a Kokót széttépi a lövedék odalent. – Én ellenkeztem. Kézzel-lábbal ellenálltam nekik. Hiába küldték ki azt a rohadt szerződést, meg a behívót, már nem volt, ki átvegye. Már egy kukoricatáblán lépkedtem át a határon, hátrahagyva a jó életemet! De azok a mocskok csak elfogtak! Mire észbe kaptam, már a kiképzésen ordítoztak velem, meg folyamat traktáltak a szebb élet dumájukkal! És nemsokára már vittek is az északi frontra! Nekem ez nem kellett! Nekem ott volt mindenem! – Utolsó mondatait már szinte ordítja, és ahogyan üt egyet a levegőbe, pontosan tudom, hogy lelki szemei előtt valamelyik smasszert látja.
– Ne így fogd fel – válaszolom kis idő múlva, mire kérdőn rám néz. – Élj a mának, fiatal barátom. Azoknak a pillanatoknak szenteld az életed!
– Ezt nem értem – válaszolja merengve, mire elmosolyodok.
– Vegyük példának a mai napot – folytatom, majd kitárom kezeimet, mintha átölelném a mindenséget. – Hallgasd csak. Csicseregnek a madarak. Itt vagy, idekint a természetben. – Látom, hogy ismét szólni készül, és tudom azt is, hogy mit, de megelőzöm. – Ne azt lásd, hogy most milyen lett, hanem azt lásd, hogy milyen is valójában! – Várok egy kicsit, látom, hogy mérlegel. – Ha csak a rosszat látod mindenben, akkor a métely felemészt. Az lehet, hogy az életedet elvették, de a te szabadságod az ott van bent. Legbelül. – Füstölgő pipám mellének szegezem, többször is odabököm. A füstfelhőn keresztül a zubbonyára hímzett Nyugati Haderők emblémájára téved a tekintetem, amit még az éjszakai birspálinka csúfíthatott el. – És az ifjú barátom, az, nos, csakis a tied. Úgy használod, ahogy akarod!
Megcsillan egy könnycsepp azokban az ifjonti másnapos szemekben. Ajkai reszketeg mosolyra húzódnak, és ebből tudom, hogy megértette.
– Köszönöm – mondja elcsukló hangon. – Köszönöm, hogy felkaroltál, és bár tudom, hogy… – Felemelem a pipát, elhallgat.
– Mit mondtam? Ez mind nem a mai napra tartozik!
Bólint. Lényéből csakúgy árad az őszinte emberség, ahogy elindul a faház felé, aminek tornácán már feltűnik néhány szédelgő, akik szintén átbódulták ezt a csodálatos hétvégét. Pipám menet közben kialszik, így mellzsebembe nyúlok a gyújtómért, ám a kezem megakad hirtelen egy másik fémtárgyban is. Kihúzom a jelvényem, amin nagybetűkkel díszeleg a Déli Haderők felirat.
Abaházi Endre közkatona, az ellenség vonaláról időközben eléri a tornácot, ahol talpra állítja az egyik ugyanabban a kórban szenvedő bajtársát, majd bekíséri az épületbe.
– Majd holnap folytatódik minden.
És ezzel megválaszolom a fel nem tett kérdését. Sóhajtok egy keserveset, majd a másik zsebembe helyezem jelvényemet, és újra gyújtom pipámat.
A fiú végül igazán kitesz magáért. A délelőtti órákban a kiégett, lebombázott mezőn ínycsiklandó illatok szállingóznak keresztül. Az ebédet pontban egykor tálalja, és meg kell hagynom, hogy főztjének valóban nem létezik párja.
Az elmúlt három hétvégén rengeteg időt töltöttünk együtt. Őszülő fejem valamiért megakadt ezen az ifjú bakán. Kitűnt a többi vérre és földi javakra szomjazó közül, és mint kiderült, megérzésem nem volt alaptalan. Elmesélte, hogy mielőtt fegyvert erőszakoltak volna a kezébe, főszakácsként dolgozott egy jól menő étteremben. Elmesélte azt is, hogy nem régen veszítette el édesanyját, és szerelme, akiről szentül hitte, hogy ő lesz az igazi, nos, ő is cserbenhagyta. Elmondta, hogy gyűlöli az erőszakot, világéletében megvetette, és többször is kihangsúlyozta azt, amit a reggeli órákban elmondott: kézzel-lábbal igyekezett ellenállni a hatalmasoknak.
Ezzel a legtöbben így voltunk. Viszont választási lehetőséget nem adtak, sem most, sem máskor. És sajnos a megélhetés, a pénz a legnagyobb úr a világon. Sok mindent igyekeztem megtanítani neki, mielőtt másnap, azon az esővel áztatott hétfői napon agyonlőttem volna, de ezt a kis titkot úgy láttam, még nem érti. És úgy tartottam a legjobbnak, ha ezt az egyet nem tőlem kell megértenie.
Szelektálás egyenlő fejpénz.
Ez a háború nem szól másról, csak erről a két szóról. Egy szerződéses munka, ami heti öt napon át tartó kíméletlen fizikai és mentális erőnlétet igényel. Sajnos a világ idáig jutott. Láttam már egyet s mást; részt vettem harcokban, másutt, más célért küzdve, láttam pusztító vírusokat, láttam a kegyetlenség legkülönbözőbb formáit, de mindegyik ugyanoda mutatott. És fog is mutatni…
És pontosan tudom itt, a pipafüst mögött ülve, hogy mire ennek vége lesz, végre letelepedem messze innen a tengerparton, és hátralévő napjaimat teljes nyugalomban élem majd. De addig is az aznap éltet tovább, és tovább, és még tovább.
Az Úr napjának délutáni órái végül gyorsan estébe fordultak. Abaházi Endre miután mindennel végzett, még váltott velem néhány szót, majd elköszönt, ugyanis tudta, hogy mire a nap ismét felkel, addigra már újra két külön oldalon állunk majd. Nyugovóra tért. Én még maradtam odakint a természet lágy ölén, és hallgattam, ahogy a közelgő pusztítás percről percre ismét rátelepedik a világra.
Aztán hétfőn hajnali négykor eldördültek az első lövések, majd néhány perc múlva a kiáltások végigszaladtak a mezőn, befelé a végtelen rengetegbe. A szakadó esőben gázoltunk keresztül, és kilenc társammal együtt nyomultunk előre, visszatántorítva a nyugatiakat.
Segítségre most sem számíthattunk; kopott bakancsaink talpát mérföldek koptatták, de tudtuk jól, hogy mire a végére érünk mindennek, addigra vagy teljesen elkopik, vagy vele együtt legtöbbünk is az enyészeté válik. Törtünk hát előre rendületlenül; óráról órára, napról napra. Minden egyes lövésemmel, minden leterített emberrel egyre jobban vártam a pénteket.
