Holnap: Tizenkettedik történet: Holnap van az új életem első napja

Holnap van az új életem első napja

Valami van ma este a levegőben, a családom összes tagja új életet akar kezdeni. Holnaptól kezdi mindegyik.
Anyám azt mondta holnaptól nem iszik. Drága, és mindig veszekedés van belőle. A húgom holnaptól nem dohányzik. Természetesen az ivást és a kávét is leteszi, mert ezek mellé automatikusan rágyújt. Az öcsém holnaptól becsületesen bejár majd dolgozni, és nem fog minden keresztbe állt hajszálával táppénzre menni kéthetente. Apám nem hajlandó abbahagyni sem az ivást, sem a dohányzást és a munkahelyéről is okkal van kéthetente táppénzen, nem kifogásokkal, de holnaptól teljes mellszélességgel támogatja a családja tagjait új életük első napján.
Olyan hangosan fogadkoznak az új életük kapcsán, hogy tisztán felhallatszik az emeletre. Akárcsak a nagy nyelések a házi pálinkából. A feles poharakat két decis pohárra cserélték, hiszen meg kell ünnepelniük új életük első napját. Komoly döntések születtek, az üvegek és poharak csörömpölésén át is érezhető az elszánt akarat, amivel neki indulnak majd a holnapnak.
Ha jól hallom, egy pezsgősüveg pukkant… még tart a vidám ünneplés a földszinten.
Ennyi év alatt megszoktam a mindennapi ricsajt, az esti mulatozásokat, nem zavar, könnyedén álomba szenderültem.
Szabadnapos voltam másnap, nem kellett korán kelnem, így 9 órakor kényelmes nyújtózkodás és pár perc hentergés után indultam a földszintre a szokásos 3 deci tejes kávémért. Ébredéskor mindössze egyetlen agysejtem aktív, az pont elvisz a kávéfőzőig.
Egy keddi napon reggel 9-kor egyedül kellene lennem az egész házban, így megdöbbenve tapasztaltam, hogy kis családom összes tagja ugyanannál az asztalnál ül és ugyanott, ahol tegnap még a jövendőbeli életüket ünnepelték. A tapasztalataim szerint a ricsaj nem gond, akkor minden rendben van, de az a néma csend… egy mindent elsöprő tornádó előszele.
— Jó, hogy előkerültél, Apád szerint nem tudom letenni az italt. Hát akkor legyen igaza, tessék, iszom, ráadásul már a negyediket reggel óta — harsogta anyám.
— Jaj, úgyis ittál volna, csak kedvességből mondtam, hogy támogatlak. Részegen mindig fogadkozol, hogy nem iszol, de hát az addig is tart. — apám arcán gúnyos mosoly.
— Hát így járjak be dolgozni? Hát itt lehet ezeket hagyni így? Utána meg csak cseszegetnek, ahelyett, hogy hálásak lennének, hogy támogatom őket. — ez volt az öcsém magyarázata a mai lógására a melóból.
— A ti hibátok, hogy ilyen elcseszett vagyok. Miattatok iszom és dohányzom, mert állandóan balhéztok, mindig a másikra mutogattok, magatokat meg észre sem veszitek. Más szemében a szálkát, magatokéban meg a gerendát sem, igaz? — adott hangot véleményének kishúgom.
— Mi van, te már nem is szólsz semmit? — úgy nézett rám anyám, mint a nyomozók a gyanúsítottakra a filmeken.
— Nem akarsz valamit mondani? — jött a húgom kérdése.
— Sosem mond semmit, nem szeret velünk lenni, tegnap sem ünnepelte velünk az új életünket. — érkezett öcsém panasza.
— Jaj, mert őnagysága felsőbbrendű és lenéz minket. — rázta az öklét határozottan apám. — Azt hiszi jobb nálunk, hogy többre fogja vinni, nem ér rá a pórnéppel foglalkozni. Nem számítunk neki, hisz kik vagyunk mi, csak a családja, neki ez nem fontos. Pedig ez nekem fáj, hiszen mi vagyunk a szüleid, de neked ez semmit nem ér. A testvéreidet sem támogatod soha semmiben.
— Miattad nem tudok dolgozni, emiatt itthon kell maradnom velük, mivel téged nem érdekel a szenvedésük.
— Akárhányszor megpróbálok leszokni, mindig felidegesítesz valamivel. Szerintem direkt csinálod, hogy megakadályozd, hogy elérjem a céljaimat.
— Én már rég megmondtam, hogy a te hibád, hogy iszom. Alig bírom elviselni, amit apáddal és a testvéreiddel művelsz, belülről széttép a fájdalom, maghasad a szívem a másik két gyerekemért, és ezt csak az alkohol enyhíti.
Apám újabb kört töltött a családnak a tegnap megkezdett házi pálinkából.
— Gondolom te nem kérsz, nem iszol velük.
— Jól gondolod. — nem sikerült kellőképpen higgadtra a válaszom, pedig nem akartam olajat önteni a tűzre. Éreztem a vádaskodó tekinteteket a hátamon, a kávéfőző szabályosan küzdött a konyhát uraló hideg, jeges levegővel.
A lépcsőn felfelé sétálva még hallottam őket:
— Miatta nem tudunk új életet kezdeni.
— Mindig megakadályozza, mert féltékeny.
— Sokkal boldogabb életünk lenne, ha nem állna állandóan az utunkban.
— Olyan nehéz elviselni, hát, hogy támogassalak titeket, ha minden energiámat elszívja, hogy elviseljem a viselkedését. Egyértelműen az ő hibája, hogy nem tudtunk ma új életet kezdeni, de majd holnaptól.
— Rendben, erre koccintsunk!
Holnap lesz új életük első napja, van mit ünnepelni: anyám holnaptól nem iszik, a húgom holnaptól nem dohányzik, az öcsém holnaptól becsületesen bejár majd dolgozni, apám pedig holnaptól teljes mellszélességgel támogatja a családja tagjait új életük első napján.