…jég alatt sodródva…
4 vagy 5 éves lehettem,télvíz idején,tartotta az idő a -20,-25 fokot pár hétig,be is fagyott Kósában (utcanév) a Szèkaszó vize elég rendesen. Erre vártunk valamennyien,akik nagyjából a közelben laktunk, vesszőseprűket vettünk a kezünkbe,aztán irány ki a jégre,szép tisztára kellett seperni, hogy tudjunk gilicsezni meg ,,sikurázni” (csúszkálni) a jégen, a fiúk pedig hokipályát alakítottak ki, na ott folytak igazi hokimeccsek!
Nem éltünk nagy módban,de minden családban valahogy volt egy ütött-kopott hokibot és korong. Ez utóbbi ha véletlenül a jég alá került, napokig lestük a folyó kanyarulatában, hátha odasodorta a víz… ha nem lett meg,akkor maradt a kő. Szép kerek,lapos kő. Na az ha valakit eltalált, az egy darabig emlegette,olyan maradandó volt a nyoma.
Hanem egyszer megenyhült az idő, berepedezett a jég, olyankor a nagyfiúk, akik már elsősök vagy másodikosak voltak, ők mentek először a jégre, ha túlélték, akkor mentünk mi is aprónépség.
A jég bizonytalan volt… recsegett-ropogott, jelezte, hogy kéne várni megint pár napot,amíg jól megfagy. Másnapra mègjobban beszakadozott a jég, imitt-amott megindulni látszott.
Na igen, de addig is mit kéne csináljunk? Valaminek fogni kellett, hogy az unalom ne öljön meg bennünket, téli vakáció volt, reggeltől estig hosszú volt a nap. A bátyám és két szomszéd fiú kitalálták, hogy mindenki otthonról hoz egy ,,fészit”(fejszét) meg egy kétméteres ,,faszulyka karót” aztán a jégből vágnak tutajt, a karóval pedig majd szépen eveznek lefelé a vízen. Vérszemet kaptam, uccu neki én is futottam haza, volt a fásszínben egy rövid nyelű kicsi fészi, pont az én méretemnek volt kitalálva, láttam,hogyan kell tutajt faragni a jégből, hát én is elkezdtem magam körül ,,kecetelni „(vagdosni) a vastag jeget. Amikor már vagy negyedszerre kiabált rám a bátyám, hogy takarodjak haza, mert bele fogok esni a vízbe, nem nekem való a tutajozás. Teljesen elkeseredtem… sírtam, azaz bőgtem! Ott álltam a parton és néztem, hogy milyen jó nekik, milyen ügyesen tutajoznak! A könnyeim ráfagytak az arcomra, a kicsi piros bundámról pedig csapokban lógótt a jég, fáztam… Mivel már nem is figyeltek rám, fogtam magam és a kis fészimmel tovább folytattam az én saját tutajom vágását. Sikerült, végre!🤩… de mire felegyenesedtem volna, a jég megbillent, reccs… a piros bunda meg a kicsi fészi, me’azt ugye nem engedtem el, eltűnt a jég alatt. Ezt már látta a bátyám is, akkorát kiáltott, hogy meghallotta keresztanyám is aki épp akkor sietett hazafelé, amikor én eltűntem a jég alatt. Lecsapva az utat, futott egyenesen a ,,mosólyuk” felé a kanyarba. (télen léket vágtak a folyó jegén az asszonyok, ahol jó erős volt a víz sodrása, ott ,,tisztálták”” öblítettèk a kimosott ruhákat).
Időm se volt megijedni, olyan gyorsan történt… vitt a víz, csak úgy hömpölygetett a jég alatt, láttam a kicsi cipők talpát ahogy futnak felettem a jégen, ordított mindenki! A kicsi fészi odaveszett… nem tudom mikor ejtettem ki a kezemből… mi lesz ha édesapám este megtudja! Attól nem féltem, hogy esetleg belefulladok a vízbe, tudtam, hogy a sodrásnál esélyem lesz kimászni, ismertem minden pici kanyarulatát a folyónak, nyáron mindig benne voltunk.
Hát körülbelül ennyi futott át az agyamon, keresztanyám közben odaért a lékhez, lehasalt, a két karját a vízbe eresztve várta, hogy mikor érek oda!
Odaértem. Pont ahogy kigondoltam, csak kimászni a lèken nem tudtam volna! Olyan nehéz lett a piros bundám, mint egy zsák só! A fiúk segítettek kihúzni, addig nem is volt olyan hideg a víz… de ahogy kihúztak onnan, nahát én abban a minutumban megfagytam! Isten bizony mondom! Lógott a hajam jégcsapokban, a sapkámat is elvitte a víz, na ezért is kapni fogok este, gondoltam. Hárman megfogtak, aztán mint egy kertlécet vittek be nagymámhoz. Volt nagy ijedtség! Tényleg úgy megfagytam, hogy a bundát meg a többi ruhámat is letörték rólam, mert nem vártak addig amíg kiolvadok. Na,este a bundáért is kapok! Súroltak, szólítgattak…
– Szólalj már meg végre! – kiáltott nagymamám, de nem jött ki egy árva szó sem a számon. Aztán hoztak be egy mosdótál (lavor) havat kintről, azzal kezdtek ,,újraéleszteni”. Borzalmas érzés volt, aki volt már megfagyva és hóval kezelték, na az tudja miről beszélek… hát ezt is túléltem! Estére már tudtam beszélni,de nem mertem… ott volt édesanyám és édesapám …jaj,ahogy néztek!… féltem, hogyha megszólalok, akkor tudják, hogy már megmaradok, kikapok így a végére. De előbb vagy utóbb megtudják, hogy a kicsi fészi odaveszett…
A bátyám kapott helyettem verést, mert nem vigyázott rám… szegény… annyit kapott miattam!
Ja, jut eszembe, akkor még nem voltak jogaink, mint a mai gyerekeknek! Azaz, lehet, hogy voltak, csak nem tudatta senki velünk, hogy ilyen is van. De ha belegondolok, jobb is, hogy nem tudunk erről, mert minden ,,jogunk” után kaptunk volna olyan atyai-anyai eligazítást, ami helyrebillentette volna az értékrendünket.
És, hogy nincsenek angyalok? Dehogy nincsenek, nekem tuti volt és a mai napig van.😇 Érzem. Szeretem és hálás vagyok neki… egyszer majd sokat kell törlesztenem, nem hagytam sokat pihenni!