Amikor először hallotta azt, hogy holnap, még nem tudta, milyen hosszú is az a szó. Gyerekként azt hitte, a holnap egy hely. Valahol a holnapután mögött, de még innen a jövő héten. Tán egy távoli ország, ahová az ember egyszer csak megérkezik, és onnantól minden holnap lesz.
– Holnap elmegyünk a tóhoz – mondta neki sokszor az apja.
És ő elhitte. Bár nem kellett tudnia, mikor van pontosan. Elég volt, hogy lesz, és jó lesz. Aztán a holnapok egymás után érkeztek, és egyik sem bizonyult annak, aminek gyerekként elképzelte őket. Mindegyik ugyanolyan reggellel kezdődött: fény tolult be a spaletta résein, a víz felmelegedett a bojlerben, valaki krákogott a szomszéd panellakásban. A világ soha nem jelezte, hogy újabb napot adott.
Amikor könyörgött az apjának, tanítsa meg biciklizni, amaz megígérte:
– Holnap – nyögte.
A srác estig várta. Másnap pedig esett.
– Majd holnap – hangzott újra apja szájából.
Azután megint. Aztán már nem esett, csak az apának fájt a lába, majd a háta, végül a feje.
– A holnap, jó?
És a fiú megint csak bólintott. Még nem tudta, hogy az életben vannak olyan holnapok, amelyek soha nem érkeznek meg.
Évek múlva észrevette magán, amikor barátnőjéhez szólt:
– Holnap felhívlak.
A lány a telefon túloldalán hallgatott egy pillanatig.
– Rendben.
– Tényleg.
– Tudom.
Aztán mindketten letették a kagylót.
Pedig nem is vesztek össze, nem volt semmi törés, semmi ajtócsapkodás, semmi tányértörés, semmi végleges mondat. Csak egyre több dolog maradt másnapra. A mozi, a vacsora, a kirándulás, a „szeretlek” és a „bocsáss meg”.
Mert az ember furcsa módon azt hiszi, a fontos dolgok megvárják, azaz ráérünk vele foglalkozni, a feladatokat hajlamosak vagyunk időtlennek képzelni. Holott a koszos edény nem vár, a kenyér megszárad, a tej megromlik, a virág elhervad, a gyerek felnő, a nagyi elmegy…
Talán azért, mert félünk kimondani, hogy minden mulandó. Azért fényképezünk, mert nem tudunk beletörődni, hogy minden elmúlik, hogy lehetetlen megismételni egy már átélt pillanatot. Egyhangú háborút vívunk saját hanyatlásunk fenyegető réme ellen, és az idő ellen, amely másfajta és kevésbé értékes lényekké: felnőttekké változtatja a gyereket. Azért fényképezünk, mert tudjuk magunkról, hogy felejtünk. Elfelejtjük a hetet, a napot, az órát; elfelejtjük még azt a pillanatot is, amikor a legboldogabbak voltunk.
Aztán a papa beteg lett, nagyon beteg, nem szólt senkihez, nem beszélt senkivel, csak búskomoran, fátyolos tekintettel nézett ki a konyhai kis ablakon a semmibe naphosszat. Aztán egy nap mégis kiment a szabadba… de nem jött vissza soha többé.
Temetésén hideg volt. A sírásók sárga mellényben álltak a gödör szélén, egyikük a cipőjéhez tapadt sarat rugdosta le. A fiú – aki akkor már messze nem volt ifjú – a koporsót bámulta. Eszébe jutott a tó, a bicikli, meg a holnap. Hirtelen olyan nevetségesen pitiánernek tűnt az egész. És mégis, ahogy ott állt a sír mellett, megértette, hogy az ember nem a nagy dolgokat veszíti el először. Hanem egy apró mozdulatot, egy hangot, a kéz melegét, egy régi mosolyt, és a legördülő könnycseppeket.
Este aztán elővette a család régi fényképalbumát. Az egyik képen az apja még fiatal volt. Olyan fiatal, amilyennek ő maga érezte magát, apja életében. Addig nézte, amíg apja helyett saját magát látta a fotókon. Rájött, ez az a bizonyos holnap. Mert az idő nem úgy fogy, ahogy a homok egy homokórában. Nem látjuk, ahogy pereg. Inkább úgy fogy el, mint amikor költözünk. Először eltűnik egy kép a falról, aztán egy szék a szobából, majd egy könyv a polcról, végül a hangok, melyeket a falak őriztek. Mint ahogy mi is csak lassan, évek múlva vesszük észre, hogy már alig maradt valamink.
Ötven évesen gondolt először arra, hogy talán már nem előtte van az élet, hanem mögötte, miközben ezen idő alatt tulajdonképpen nem történt vele semmi különös. Az utóbbi évtizedben nem kapott el egyetlen betegséget sem, nem halt meg senki szűkebb pátriárkájából, még csak el sem vált a nejétől, sőt a gyerek is viszonylagosan normálisnak tűnt. Ám reggel a fürdőszoba tükörben viszontlátta rég elvesztett apját. Csupán egyetlen pillanat volt, máris eltűnt. Remegő kézzel borotválkozott, dolgozni indult. De aznap csak egyetlen mondat zúgott a fejében: „Nem lehet, hogy már itt tartok.” Pedig de.
Lánya az egyik este a vacsoraasztalnál azt találta mondani:
– Apa, eljössz az előadásomra?
– Persze.
– Mikor?
– Pénteken.
– Megígéred?
– Meg.
Aznap azonban fontos megbeszélése volt. A következő héten üzleti út. Azután ágynak dőlt. A lánya pedig egy másik városba költözött. Az előadást soha nem látta. Csak egy fotót róla: gyermeke a színpad közepén állt és nevetett. Fiatalosan, teli tettvággyal. Ő pedig az évek súlya alatt megfáradtan a kanapén ülve hirtelen olyan élesen érezte az idő múlását, hogy belesajdult a mellkasa. Nem az elszalasztott alkalom fájt, hanem hogy a lánya vígan élt tovább nélküle. Saját bőrén tapasztalhatta, az élet nem áll meg azok kedvéért, akik késnek.
Hatvanéves korára megtanulta, hogy a holnap veszélyes szó. Türelmesnek tetszik, de inkább túl kényelmes, mint ami mindent elbír. Mintha a holnap maga volna a végtelen, csak éppen nem is sejtjük, mennyi van belőlük. Egész életében próbálta eltalálni a ritmust, ám végig túl mélyről indult, a kórust irányító hiába gyakoroltatta vele rendszeresen az érintett részt valahonnan a felhők mögül.
Az egyik reggel leült a konyhában, és elővette noteszét. Meredten nézte a névjegyzéket. Mégsem a benne lévő számokból válogatott, nagylányát hívta.
– Szia, apa.
– Szia.
– Valami baj van?
– Nem.
Csend lett.
– Csak hallani akartam a hangod.
A lány elnevette magát.
– Hát, hallod.
– Igen.
Megint csend.
– Szeretlek – sóhajtotta végül.
A túloldalon sokáig nem felelt senki.
– Én is szeretlek, apa.
Kikapcsoltak. Nem történt semmi szokatlan. Nem szóltak égi fanfárok, nem világosodott meg a szürkülő ég, még a vihar pusztító hullámai is elkerülték a lakást. Csak ő ült mozdulatlanul. És életében először érezte, hogy egyetlen percet sem akar már a holnaptól. A ma embere akart lenni. Kipislantott az ablakon: a telep házainak ablakaiban egymás után gyulladtak fel a fények. Emberek játszottak a gyerekekkel, vacsoráztak, fürödtek, telefonoztak, vitatkoztak, csúfolódtak, megsértődtek. Mindenhonnan kiszűrődött:
– Majd holnap…
Az öreg lefeküdt, lehunyta a szemét.
Arra gondolt, milyen különös, hogy az ember szinte egész életében előrefelé néz. A következő napra, a következő évre, a hó eleji fizetésre, a nyári szabadságra, a születendő kiscicára, a következő fizetésemelésre. Végül eljön az az idő, amikor egyszer csak hátranéz, és ráébred, hogy amit életnek hitt, nagyrészt várakozás volt. A holnapok pedig közben elfogytak, nem zajosan, nem egyik napról a másikra, csak szépen finoman, észrevétlenül. Mint a gyertyák, melyek csonkig égnek az asztalon. Megértette apját is, most már igen. Felsejlett előtte az élet egyik legnagyobb titka: miközben azt gondoljuk, időt kapunk, valójában időt veszítünk, hisz minden reggel ugyan egyre tapasztaltabbak leszünk, ám egy nappal kevesebbünk van. Kezünk lassabban mozdul, a lépcső hosszabb lesz, az emlékeinkből egyre többen eltűnnek, mint ahogy a régi fényképeinkről is egyre többen hiányoznak. A hangok elhalkulnak, a nevek kikopnak. Végül néhány emlék marad: egy tó, egy bicikli, egy telefonhívás, egy kimondatlan szeretlek.
Másnap az öreg nem ébredt fel. Az ablakon beszökött a napfény. A konyhaasztalon ott árválkodott a tegnapi borospohár. A telefon kijelzője sötéten várakozott. A világ pedig ment tovább.
A temetésen a lányát rángatta egy kisfiú:
– Anyaaaa, mikor megyünk a tóhoz?
Anya kedvesen intette le:
– Holnap.
És a szó újra elindult. Mintha örökké tartana.