Csend és vihar: Ötödik történet

Összes megtekintés: 46 

Késő őszi nap bujkált a felhők mögött, az utcán színes faleveleket sepert a szél. Egy fiatalember lépett ki a kapualjából, bal kezében hatalmas vörös rózsa csokorral, egy nála idősebb nőt karonfogva a jobbjával. A nő szeméből könnycseppek folytak végig az arcán, sírása a fiatalember szívéig hatolt. Ő is könnyezni kezdett de mélyen magába fojtotta, nem engedhette szabadjára érzelmeit. Esőcseppek kezdtek hullani a felhőkből, a fiatal ember felemelte tekintetét majd elmormolt egy köszönöm-öt, szája szélén egy alig észrevehető mosollyal. A nő kinyitotta esernyőjét majd kettőjük fejük fölé emelte. A fiatal férfi kivette a kezéből az ernyőt, a nő fölé tartotta. A nő kérdően rá nézett, ekkor látta meg a fiatalember homályos tekintetét, fejével csak biccentett. A hajáról lecsepegő eső cseppek keveredett könnyeivel, már nem kellett szégyellnie, ha valaki szembe jönne velük. Kihúzta magát most már emelt fővel haladhatott, hiszen csak az eső folyik azt törölgeti néha le. Beálltak a buszmegállóba a nő hangosan felzokogott a fiatalember mellkasának támasztotta a homlokát. A férfi megindult volna gyalog, hogy ezt a helyet elhagyják ahol az eset történt, de ekkor fordult be a sarkon a buszuk. Udvariasan segített a nőnek fellépni, majd ő is felszállt, helyet keresve nézett körbe de nem látott szabad helyet. Megálltak a jármű végébe a sarokba, szinte mindenki kezébe virág volt, az emberek szeme fátyolosan veszett el a távolban, maguk elé meredve. A fiatalember át ölelte a nőt közelebb hajolt hozzá feje a vállán pihent, és némán zokogni kezdett, már nem érdekelte ki látja. Körülöttük mozgolódás lett tudták megérkeztek úti céljukhoz már kezdett sötétedni, majdnem mindenki le is szállt. Ahogy beléptek a kapun, ezernyi gyertya és mécses világított minden felé gyönyörű volt a látvány, és szívszorító. Rövid séta után ők megálltak, a fiatalember letette huszonegy szálból álló csokrát, szája széle rángani kezdett. A nő rá nézett elmegyek veszek virágot én is, addig kettesbe hagylak vele. A fiatalember csak bólintott, nem akart megszólalni. Amikor a nő eltávolodott és a fák eltakarták alakját, a fiú leguggolt a sír előtt, félhangosan beszélt bár jöttek mentek a közelbe, nem szégyellte már magát. Az eső kezdet elállni szél kerekedett, a fiú arra gondolt ez sem véletlen, de gyorsan elhessegette magától, ekkor tűnt fel a nő is. A fiú felegyenesedett amikor a nő oda ért, biccentet egyet, majd kezeit elöl összekulcsolva, lassan távolodni kezdett ahogy távolodott, könnyei úgy kezdtek potyogni. Ahogy csend és nyugalom körül ölelte kezdett megnyugodni, de lelkében vihar tombolt még mely nem akart csendesedni. Visszafelé közeledve nagy levegőt vett, szemeit megtörölte kihúzta magát, egy szellő borzolta végig testét, libabőrös lett a karja. Lehajolt a nőhöz kezét nyújtva felé, a nő elfogadta és felsegítette. A nő megköszönte a segítségét, majd a sír felé fordulva elköszönt. Az úton két alak távolodott karonfogva egy idősebb nő, és egy fiatalember alakja olvadt bele a sötétségbe.

“Csend és vihar: Ötödik történet” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Nem régen kezdtem bele ilyen formába írni, akik olvasták az első részt és a mostanit, talán ég és föld? ( de a tanácsokat mindig megfogadtam, igyekeztem megfogadni)
    Köszönöm.

  2. Érzelemgazdag, szép történet volt, nekem mégis hiányérzetem maradt, mert nem ismertem meg a szereplőket, sem az elhunytat, sem az élőket. Talán anya és fia mentek a testvér sírjához? Vagy a férfinek volt rokona az elhunyt? Mondjuk erre utalna az idősebb hölgy mondata, hogy kettesben hagylak vele. Esetleg anya és fia és a fiú kedvese volt, akinek a sírjához érkeztek?

    Szeretettel: Rita

Szólj hozzá!