Csend és vihar: Hatodik történet: A világítótorony

Összes megtekintés: 29 

Pierre kivette a szájából a pipáját, és jól marokra fogta. Megigazította a sapkáját és lassan baktatott felfelé az Atlanti-óceán partján a világítótorony felé. A szél a víz illatát hozta, és lágyan megcirógatta napcserzett, borostás ábrázatát. Csendes volt az alkonyat, a Breton partvidék vadregényes tája hozzátartozott Pierre mindennapjaihoz. Itt élt amióta az eszét tudta, és itt is fog meghalni egyszer. Csodálatos élete volt. Amíg még aktívan működött a torony, innen felügyelte a La Manche csatorna felé közlekedő hajókat, és büszke volt arra, hogy a Phare du Créac\’h a világ egyik legerősebb tornya. Ellenáll az orkán erejű szélnek, viharos esőknek, rendületlenül áll a helyén 1863 óta.
Pierre pedig vérbeli, született toronyőr volt, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Beleszületett ebbe a miliőbe, apáról fiúra szállt ez a hivatás. Ez a szokás mostanra megszakadni látszott,hiszen Pierre-nek nem született fia, halála után így valószínűleg meghirdetik majd ezt az állást és a legrámenősebb vagy kellő hátszéllel rendelkező fiatal foglalja majd el a pozíciót.
Nézte a naplementét a bretoni sziklák mögött, és szívét átjárta a béke és a nyugalom. Csendes volt a tenger, a hullámokat csak a part menti kövek és zátonyok törték meg. Élvezettel hallgatta morajlásukat, a hullámverés ritmusa hipnotikus hatással volt rá. A sirályok alacsonyan repültek a vízfelszín felett, jellegzetes vijjogásuk óhatatlanul hozzátartozott a tenger hangulatához. Pierre látta a közelben Monsieur Dumarché juhait, ahogy lassan sétálnak vissza a birtokra, napi legelésüket befejezve. A sajtüzem tulajdonos unokája kísérte a nyájat, lába körül hűséges border collie-ja tekergett. A fiatal fiú mosolyogva odaintett Pierre-nek, és ő barátságosan emelte fel a kezét köszönésképpen. Felért a toronyhoz, és megelégedéssel pillantott fel az ötvenöt méter magas fekete fehér keresztben csíkos építményre.
Tetején két szinten helyezkedett el annak négy lencséje, melyek fénysugara ötvenegy kilométerre is elért.
Felsétált a toronyba, az első szinten alakította ki magának a kis őrlakot, kis konyhával, fürdővel, egy szobával. Tökéletesen elég volt az élethez. Villanyt gyújtott, gyenge fény világította be a helyiséget.
Pierre a teafőző kannáért nyúlt, és vizet töltött bele, majd feltette a gázra. Bögrét vett elő, és egy Earl Grey filtert a szekrényből. Amíg forrt a víz, bekapcsolta az aprócska kézi rádiót, melyen egy bresti rádióállomás kellemes kis jazz számait hallgatta esténként. A szaxofon és a jazz-zongora harmonikus dallamai mosolyra fakasztották. Készített egy könnyű szendvicset magának, sonkával tojással, camembert sajttal, és amire fütyült a teafőző már megterített a szerény vacsorához. A tea-filterre borította a gőzölgő vizet, és felpillantott. A naplemenete utolsó vöröslő fénysugarai betöltötték a kis konyhát, a sötétszürke tenger és a sziklákhoz csapódó hullámok fehér fodrai boldogsággal töltötték el.
Csend volt és nyugalom. Pierre leült az asztalhoz és aprót kortyolt a forró nedűből. Szemüvegét bepárásította a gőz.
Megreccsent a CB – rádió adóvevője.
–Pierre, ott vagy ? Hallo, itt a De La Jument világítótorony, Jean Paul vagyok. Veszed az adást?
Pierre odacsoszogott az rádió – készülékhez és leemelte a mikrofont.
–Itt vagyok Jean Paul, mi a helyzet?
–Jelentést kaptam a meteorológiai központból, most jött a fax. Beaufort- skála szerinti fokozat 8-9. Erős vihar közeledik Írország felől, pár óra múlva érkezik, erős széllel, esővel. Kapcsold be kérlek a reflektorokat, és adj le vészjelzést a közelben lévő hajóknak, jöjjenek ki a partra!
–Rendben, vettem Jean Paul, viharjelzés érvényben, másodfok. Vétel vége.
Pierre azonnal elfelejtette a vacsorát, a nyugodt csendes este pillanatokon belül elillant, s bár a félhomályban még békés volt a vízfelszín, Pierre tudta mire képes a vihar. Bekapcsolta az erős fényű lámpákat, melyek maghatározott ritmusban forogtak körbe. A \”fresnel \” lencsék fénye átszakította a sötétséget. Pierre a rádió adóvevőhöz sétált, és beleszólt:
–Itt a Phare du Créac\’h világítótorony, vétel! Hall engem valaki?
Halk statikus zörej, és a walkie talkie jellegzetes kattanása. Pierre megismételte a mondandóját:
–Vétel! Hall engem valaki? Itt Pierre Grignard, a Phare du Créac\’h-ból. Másodfokú viharjelzés van érvényben, kérem jöjjenek ki a partra!
–Hallo, hallo! Itt az \”Au coeur de la Mer \” . David Lumier vagyok. Itt vagyok az öbölben, úton visszafelé, igyekszem kikötni a Créac\’h pontnál.
–Vigyázzon magára, David, és siessen – válaszolta Pierre, és aggódva bámult ki a fakó átláthatatlan sötétségbe. A messzeségben már felvillant a horizont, jelezve a vihart.

***

David egyedül hajózott egy Grand Soleil 37-es vitorlással. Gyönyörű volt az idő, amikor délután négy körül kinavigált a tengerre, és élvezte a magányt. Harminchét évesen épp az újrakezdés küszöbén állt, élete megannyi területén változásokra számított. Leginkább válása volt az, mely gondolkodásra késztette, szüksége volt az egyedüllétre, hogy átgondolja mit rontott el, min kellett volna változtatnia, miben hibázott.
Értett a vitorlázáshoz, több mint tíz éve kormányozta ezt a csodás hajót, ismerte és szerette minden négyzetcentiméterét. Még gyönyörködött a naplementében, hagyta, hogy had sodródjon a vitorlás a szél szárnyán. Úgy tervezte hét óra körül visszaindul a Créac\’h ponthoz, ahol kiköti a \”Tenger szívét\”.
Ahogy lement a nap, érezte, hogy kissé feltámad a szél, erősebben lebegteti a vitorlákat, de nem ijedt meg. Ügyes mozdulatokkal tartotta a köteleket, erős kézzel markolta a kormányt. Aztán bíborvörösbe hajlott az alkony, és feltűntek a sötét fellegek.
A sirályok vijjogása mintha vészjelzést sugallt volna, rikoltásuk végig kísérte David minden mozdulatát. Felkapcsolta a Grand Soleil reflektorait, és a fénypászmákban látta, hogy egyre fodrosabb a tenger. Jó lesz vigyázni- gondolta, majd meghallotta a rádió adóvevő reccsenését, majd Pierre hangját. A viharjelzés!
David kicsit aggódni kezdett, de bízott a tudásában. Azonban ma a vihar gyorsabb volt, mint bármikor máskor. Zúgott, zengett a tenger, a távolban az eget sötétlilára festették a cikázó villámok. A vihar közeledett. A hullámok erősen dobálták a hajótestet, de David ura volt a helyzetnek. Behúzta a vitorlákat, és bekapcsolta a 27 lóerős yenmar motort, hogy gyorsabban haladjon a kikötő felé. A viharfelhők megérkeztek, a szél egyre erősödött. Dörgött az ég, a villámok fényénél David látta a hatalmas hullámokat. Meg merte kockáztatni, hogy egyik másik eléri a közel harminc láb magasságot.
Porzott a tengerfelszín, a hullámok habzó tajtékkal buktak át egymáson. David meghallotta a Phare du Creac\’h torony Kelvin dízelmotor hajtotta ködkürtjének elementáris mély bődülését. Többször felhangzott a vészjelzés, David tudta, hogy sietnie kell. Rosszat sejtett, a természet erejével szemben tehetetlen volt. Csak a masszív Grand Soleil-ben bízhatott.
Eleredt az eső, a jéghideg vízcseppek szúrósan csapkodták David arcát. Esőkabátba bújt, fejére húzta a kapucnit, de a viharos erejű szél tépte szaggatta marcangolta. David jobbnak látta, ha fedezékbe vonul, a hatalmas dörrenések, a zuhogó eső, a ködkürt dinoszauruszi bömbölése a gigászi hullámok tiszteletet parancsoltak. David visszahúzódott a kabin fedezékébe, és vészriasztást adott le a partnak.
A hajó kormányzás híján elszabadult, a tenger szeszélyes játékszerévé vált, úgy dobálta magán a Grand Soleil-t, mint gyermekek holmi papírmasé csónakot a fürdőkádban. David kinézett a hajókabin apró kör alakú ablakán, de semmit sem látott. Szíve megtelt félelemmel. Sejtette, hogy tervei, vágyai mely az új élet küszöbén vártak volna rá, most belevesznek a mélybe, lerántja magával a vihar keltette örvény. Julietta-ra gondolt. Sajnálta már, hogy megbántotta, hogy nem volt lehetősége elnézést kérni a hibákért, mulasztásokért.
\” Úgy sajnálom, kérlek, bocsáss meg – suttogta – szerettelek. Olyan nagy kár, hogy nem tudtam kifejezni kellőképpen \”
A szél hatalmasat dobott a hajón. A Grand Soleil oldalra lendült, Davidnek meg kellett kapaszkodnia az asztalban, de így is nekiborult a hajó oldalának. Tombolt a vihar.
Poszeidon kiengedte minden erejét, dühét, a hatalmas hullámok irtózatos erővel csapódtak a parti szikláknak. A Grand Soleil nem tudott ellenállni ennek az erőnek. A világítótorony reflektorai rendületlenül forogtak körbe- körbe, állhatatosan jelezve a veszélyt, de nem volt ki reagáljon rá. A természet magához ragadta amit csak az útjában talált. A vitorlás a gyomrában Daviddal, ellenállás nélkül tartott végzete felé.
A viharral nem lehet játszani, nem válogat, nem habozik, teszi a dolgát. Aztán ahogy jön, és kitombolja magát, ugyanolyan méltósággal és hirtelenséggel távozik. Tisztult az ég, a viharfelhők távoztak az Atlanti- óceán felé, hogy aztán elenyésszenek a messzeségben.
A ködkürt még egyszer utoljára felbődült a Phare du Créac\’h -ban, Pierre csendesen imádkozott a világítótorony védelmében.
Mire megvirradt, a hajnal fényei már csak a valaha volt takaros vitorlás darabajait találták a Lampau- öbölben. A víz békésen ringatta a hajótest maradványait.
Davidet sosem találták meg…

“Csend és vihar: Hatodik történet: A világítótorony” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Vicus! Sajnálom a fiatalembert (én már csak ilyen maradok). Hihetetlenül szemléletesen ábrázoltad a vihart, szédületes volt a leírás. Szívből gratulálok! Éva💐🌞🌈

Szólj hozzá!