Csend és vihar: Hetedik történet

Összes megtekintés: 46 

Tollpihe szállt a tarka falevelekkel együtt. Pihe-puhán suhant bőrömön az enyhe szél. Szeretettel kergetem azt a gondolatot a fejemben, hogy öröm az élet még az elmúlást hirdető, hűvöskés, októberi délutánon is. Behunytam a szememet, hagytam, hogy a felhők mögött el-elbújó nap lágyan cirógassa arcomat.
Egyszer csak bársonyos ujjacskák érintésére lettem figyelmes. Az unokahúgom fülig érő mosolya fogadott szeretetteljesen, ahogy az őszi napfürdőzésből-ábrándozásból visszatértem a valóságba.
– Drága Violetta, úgy örülök neked! – majd ölembe kaptam a négyéves csöppséget.
A húgom, Violetta anyukája lágy hangon megszólalt a hátam mögül:
– Menjünk el sétálni!
– Igazad van, drága testvérem – majd óvatosan a földre tettem az én kis pöttöm Pannámat, és kézen fogva nekiindultunk a parkban lévő, kacskaringós útnak.
Gyűjtöttünk színes faleveleket: pirosat, barnát és sárgát, melyeket anya kezébe adtunk. Találtunk gesztenyét is. Megtanítottam a kicsinek, hogy a cipőcskéjével hogyan tudja kiszabadítani a termést a szúrós burokból. Hazaérve egyből nekiláttunk egy gyönyörű terméskép elkészítésének. Violetta kicsit elfáradt a délutáni programokban, ezért húgommal úgy döntöttünk, hogy ideje neki ágyba bújnia. A saját magam által írt mesét olvastam fel a kishercegnőmnek, majd sok jó éjt puszi után leoltottam a villanyt és kiosontam a szobából.
– Biztos, hogy most akarsz indulni? – kérdezte a húgom aggódón.
– Igen – válaszoltam kurtán. – Hiányzik!
– Rendben van, csak arra kérlek, vigyázz magadra.
– Ez csak természetes – mondtam magabiztosan, majd megöleltem a húgomat, magamra öltöttem a kabátomat, beleléptem a csizmámba, és felkaptam a komódon pihenő krizantémcsokrot.
Az ajtó halkan csukódott be mögöttem.
A délutáni napsütést már régen felváltotta a hold pislákoló fénye. A felhők vészjóslóan gyülekeztek, én mégis határozott léptekkel tartottam úticélom, a temető felé. Mikor ráléptem a sírhelyekkel szegélyezett útra, mély levegőt vettem és körbetekintettem. Szemem sarkában könny csillant meg. Lassan közelítettem a férjem nyughelye felé. Mikor odaértem hozzá, leroskadtam. Zokogtam. Mikor már éreztem, hogy a sok sírástól feldagadt a szemem, zsebkendőt vettem elő, rendbe szedtem magamat, majd a krizantémokat a sírhely vázájába helyeztem. Mikor megnyugodtam kicsit, csak akkor lettem figyelmes arra, hogy nagy a csend. Egy légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Ekkorra úgy éreztem, már tudok beszélni a férjemhez.
– Úgy hiányzol, szívem! Hiába, az elmúlt öt év sem tudja halványítani az emlékedet. Olyan szép volt a mai nap is! A parkban egyedül üldögéltem a padon, mikor Violetta apró kis ujjacskáival megérintette az arcomat, és szeretetteljes lényével bearanyozta a napomat!
Csak folytattam az élménybeszámolót, s közben simogattam a nyughely kőkeresztjét. Annyira elmélyültem a nap eseményeinek megosztásában, hogy észre sem vettem az első lehulló esőcseppeket. Aztán egyszer csak elkezdett szakadni, mintha dézsából öntenék. Se kedvem, se időm nem volt fedezékbe vonulni. Inkább sajátos esőtáncot jártam a férjemnek: körbe-körbe forogtam, karomat kitártam, és a tekintetemet égre szegezve mosolyogtam!
– Boldog vagy most odafönn te is, szívem?
Bőrig ázva indultam hazafelé.
Gyönyörűnek láttam a mai napot, hiszen nemcsak a húgommal és Violettával barangoltunk, hanem megtapasztalhattam a természet simogató lágyságát és tomboló vadságát is, és beszélhettem a férjemmel is a sírjánál. Biztosan jót derült az esőtáncomon a mennyországban!
Azt mondják, amíg valakinek az emléke él egy másik ember szívében, addig nincs halál, hiába került át a szeretett személy a túlvilágra. Én a férjemet továbbra is imádom, hálás vagyok azért, hogy hozzá tartozhatok! Ő örökké él a szívemben!

“Csend és vihar: Hetedik történet” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Kedves Rita, kedves Éva!
    Nagy öröm, hogy ellátogattatok hozzám, olvastátok az írásomat! 😇 Köszönöm a kedves sorokat, melyeket itt hagytatok emlékül! 😊
    Szép, meghitt októberi napokat kívánok nektek!
    Szeretettel:
    Elizabet 🌹

  2. Ezt a mondást én is hallottam, hogy addig él az ember, amíg valaki emlékszik rá. Hát, talán vígaszt nyújt nekünk, mert a valóság mégiscsak más.

    Szeretettel: Rita

Szólj hozzá!