Csend és vihar: Kilencedik történet

Összes megtekintés: 28 

Még kislány volt, alig hatéves, mégis úgy hitte, hogy mindent tud a világról. Napközben kiszökött az utcára, csatangolt, felfedezett, rosszalkodott, ha úgy esett neki jól. Az anyja óva intette; – vigyázz, lányom, mert bajod esik!
De neki soha nem esett semmi baja. Szokták mondani, hogy csalánba nem üt a ménkű. S hát a kislány nem tanult semmiből. Egy nap sötét felhők gyűltek az égen, az anya beparancsolta őt a házba, hogy játsszon odabent.
– Vihar előtti csend van, hamarosan leszakad az ég. Ki ne merj menni! – mondta, miközben szigorúan nézett.
A lányka nem értette miért mondta mindezt az anyja, és miért nézett olyan csúnyán, hisz minden rendben volt, szél se fújt, épp csak korábban sötétedett, talán valamivel hidegebb volt, de mi az játék közben? Lerázza a gyermek magáról azt a pár fok hideget.
Fújtatva ment be, csupa dac volt, nem akarta megszakítani remek szórakozását. Várt odabent és várt, majd amikor úgy vélte csönd van a másik szobában, kimászott az ablakon, és elsuhant a réten, mint a foglyul ejtett madár. Soha olyan sebesen nem szaladt még, soha olyan gyorsan nem vitték a lábai. Mikor nem bírta tovább a tüdeje, leroskadt a földre, majd elterült az avarban. Felemelő érzés volt a szabadság, mintha lebegett volna.
Nevetett, kacagott.
Aztán egyszer csak minden odalett. Minden, ami szép és idilli. A nagy felhők szelet rejtettek és esőt. Hamarosan csapkodtak a falevelek a szélben, és hideg cseppek verték az erdő fáit. A kislány megijedt, de még hogy megijedt. Futott haza, de a szemeibe csapó ágak, levelek minduntalan hátráltatták. A lábai mégis vitték előre, az izmai, mint a kifeszített nyíl, rúgták őt előre.
Dörgött, villámlott, jeget hányt az ég, kopogott a gyermek fején.
Sírás volt és jajgatás.
Csupa sárosan, vizesen, vacogva ért haza. Az eső épp, hogy abbamaradt, de az igazi vihar csak akkor készülődött. A lány alig mert az anyjára pillantani, de az egy szóval sem bántotta, csak leszaggatta róla a ruhákat, forró fürdőt adott neki, és beparancsolta az ágyba.
Sok teát ivott akkor a gyermek, pedig nem szerette az ízét, de elhitte az anyja szavát, aki azt mondta, hogy jót tesz az. Akkor már elhitte, amit ő mondott.
Másnapra kirúgta magát, nem lett baja, de egy életre megjegyezte, mit jelent az, hogy vihar előtti csend, és nem ellenkezett többet az anyjával.
Évek teltek, hosszú, gondtalan évek. A lányból nő lett, felnőtt nő. Nem volt még családja, bár voltak próbálkozásai. Hitte, hogy ráér mindenre, a modern kor követelményei hajtották előtte a napokat. Egyébként minden rendben volt, hitte, hogy jó felé halad az élete.
Túlontúl is elhitte azt.
Hogy az ember halandó, arra mégis korán rá kellett jönnie. Többször megszédült akkoriban, fáradékony volt, s egyre csak fogyott, pedig az életvitele nem indokolta azt semmivel.
Orvoshoz ment, vizsgálatok követték egymást, majd egy hidegrázós napon a doktor rezzenéstelen arccal közölte vele, hogy rákos. A magyarázatra, a további teendőkre nem tudott figyelni, úgy érezte magát, mint egy halálraítélt, akiért hiába minden egyes kiejtett szó. Teljesen üresen, összetörve ment ki a rendelőből. Néhány emelettel lentebb kiszállt a liftből, és leroskadt a váróban egy székre. Csak nézett maga elé, a papír, amit az orvostól kapott, átizzadt az ujjai melegétől.
\”Hogyan tovább? Hogyan tovább ezután?\” – ezt ismételgette magában. Ahogy ott a széken ücsörgött, a szörnyű hírtől leforrázottan, eszébe jutottak az anyja régi szavai és a nagy eső, ami gyerekkorában az erdőn érte.
\”Vihar előtti csend\” – rebegte halkan. Az addig oly nyugodtnak vélt élete soha olyan fojtogatónak nem tűnt még.
Mégis elhatározta, hogy maga küzd meg a kórral, nem akasztja terhét senkire.
Nehéz volt a másnap, és az azutáni is. Minden pillanat belemart a bőrbe, minden szívdobbanás az utolsót rejtette magában.
Napjai keserűek voltak, mint az epe, fárasztók és kilátástalanok. A nő egyre csak gyengült, a betegség pillanatról pillanatra elmorzsolta a feje felett az életet. Sírni lett volna kedve mindig, de tartotta magát.
Az anyját régen látta, csak telefonon beszéltek. Próbálta titkolni előtte a dolgot. Gondolta, majd ha minden jól alakul, akkor utólag elmondja az egészet.
Semmi nem alakult jól.
Egy nap aztán bekopogott az ajtaján az anyja, nem szidta le, hogy nem kereste, csak leült vele szemben, egy pillanatra belenézett a lánya szemébe, és mindent tudott.
– Beteg vagy, ugye? – kérdezte szinte azonnal, szavai szelídek voltak, mégis úgy sújtottak le a lányra, mint a villám.
A lány nem felelt, csak bólintott, majd ráhajtotta a fejét az anyja vállára, és görcsösen belemarkolt a karjába.
– Sírj csak, hisz azért vagyok itt! – mondta az anya, és támaszt nyújtott egyszülöttjének.
Sok idő telt el, mire kisírta magát a lány, és mire átbeszéltek mindent. Könnyebb volt akkor már a teher, pedig látszólag semmi nem oldódott meg. A betegség akkor is a testében tombolt, csöndesen marta ki belőle az életet. De akkor már ketten voltak ellene. Ő és az anyja, aki mindig megvédte minden rossztól.
Nem ment haza akkor este az anya, ott maradt, ápolta a lánya lelkét. Beszélt hozzá, történeteket mondott, de leginkább hallgatott. Meghallgatott minden félelmet, minden aggályt, ami a gyermeke lelkét nyomta.
Így ment ez minden este, minden reggel, és napközben is, ha úgy alakult. Erősebb lett attól a lány, könnyebb volt a kardot forgatni, amivel az ellent vágta. Talán az étvágya is visszatért, és kevesebbet gondolt a rosszra, a feketén kívül más színt is felismert a szeme, amikor előre pillantott.
A vizsgálatok gyakoriak voltak, s az orvos, mintha nem ingatta volna annyit a fejét, mint korábban. Mikor vége lett a vizitnek, elismerően szólt.
– Nos, hölgyem, a kezelések igazolják magukat! S bár a veszély nem múlt el korántsem, de jobbak az eredményei.
A két nő egymásra nézett, a szemük csillogott, akkor már nem csak a könnytől. Nevetni nem mertek még, de egy bátor mosoly végighúzódott mindkettejük arcán. Kezek nyúltak egymás felé, hogy aztán egy pillanat múlva az ujjak egymásba gabalyodva megszorítsák egymást.
– Meglásd, nem lesz semmi baj! – mondta az anya, s a lány nem mondott ellent neki. Hitt minden szavában.
Azután mintha könnyebbek lettek volna a napok, és a teher nem nyomta volna úgy a lány vállát. Az első lépést mindig a legnehezebb megtenni, így van ez akkor is, amikor egy reménytelennek hitt betegségből menekül az ember a gyógyulás felé. Hogy az anya sokkal jobban rettegett attól a betegségtől, mint a tulajdon lánya, akit a kór marcangolt, az soha nem volt érezhető rajta. A lány magabiztosságot és mérhetetlen szeretetet látott a szemeiből tükröződni. Jó volt abból erőt meríteni, támaszra lelni, és úgy folytatni tovább a harcot.
Együtt minden könnyebb. Egyedül elveszhet az ember, bármilyen erősnek is érezheti magát.
Még azon a nyáron meggyógyult a lány, s noha a félelem csak nagyon sokára ürült ki belőle, a testében dúló viharok elcsendesültek. Anya és lánya még sok együtt töltött délután ültek a kerti padon, fejüket egymás vállára hajtva, és melódiáztak a múltról, de legfőképpen a jövőről képzelegtek. S aztán, amikor elfogytak a szavak, csak hallgatták a csöndet, mely közéjük telepedett, mintegy ápolva őket. Nyugodtságot adott az és békét.

“Csend és vihar: Kilencedik történet” bejegyzéshez 3 hozzászólás

Szólj hozzá!