Csend és vihar: Tizenegyedik történet: Viharos találkozás

Összes megtekintés: 37 

Már legalább egy órája fekszem az ágyban a plafon egyenetlenségeire szegezve tekintetem. Összevont szemöldökkel állapítom meg, hogy pocsékul dolgozott a festő, aki nem kevés pénzért ígért "pöpecül" sima glettelést mindenhova. Hát a mennyezetre úgy tűnik már nem jutott a lendületből. Na és az a szín! Úgy volt, hogy komló lesz, helyette valami rettenetbarnát löttyentett a falakra. Mi ez a zaj? Ah, esik, még mindig. Mit esik? Zuhog! A délután elmaradt vihar meggondolta magát és mégis megérkezett. Különös, de szeretem az esőt. Vagyis inkább az eső keltette hangokat. Ez most olyan kövér cseppekkel zúduló csapadék, mely harangnyelvként kongatja meg az ereszcsatornák szélét. S a vékony fém, ütőgyűrűként viselkedve rezgeti meg teste egészét. Ettől olyanfajta érzésem támad, mintha minden öblös koppanásnál egy bádogszirmú tulipán nyitná ki feszes pattanással kelyhét. A sűrű felhők miatt most nem szűrődik be az ablakon szinte semmi világosság. A telihold ezüstös hömpölygése máskor meghitt derengést csal a szobába, s minden valahogy más megvilágításba kerül tőle. Most egyáltalán nem bánnám, ha legalább az utcalámpák szalmasárgája becsorogna a függöny szövetszálai között. Jobban láthatnám a szobát, és Őt. De egyik sem elérhető közelségű. Sem a Hold, sem a lámpák. Ilyen az, ha a negyedik emeleten van a lakás ablaka. Ő viszont itt van! Nem vagyok már siheder korban, kinőttem a pattanásokat, és a túláradó hormonoktól gőzös érzelmeket is. Ám most mégis olyan boldog vagyok, hogy nem csupán madarat, hanem akár meteoritokat is lehetne velem fogatni! Igen, vigyorgok, mint ősszel a sok faragott töklámpás. Megsimítom az arcát. Elmosolyodik álmában. Gyönyörű! Gyönyörű, mert szeretem…
Már egy éve ismertem, soha még csak rá sem néztem "úgy", de egyik nap nem tudtam kiverni a fejemből a pillantását, a mosolyát és a hangját sem. Elhessegetni sem voltam képes gondolataimat felőle. Pedig roppantul igyekeztem, mert úgy éreztem eszeveszett képtelenség és teljesen helytelen ez az egész. Talán a megromlott házasságom is előhozhatta ezt a rejtett vonzalmat, nem tudom. De attól a naptól ő már Ő volt nekem. Tudtam, hogy nincs senkije, előző évben vált el, de azt hittem, esélyem sincs nála. Mindig azt éreztette velem, hogy "úgy" soha nem jöhetnék szóba nála. Persze akadtak furcsaságok, amik félreértésre adtak okot, de mindig megmagyaráztam azzal, hogy annyira vágyom Rá, hogy belebeszélem azt, ami ott sincs. Egyszerűen lehetetlennek tűnt, hogy érdekeljem.
Ma is csak egy gyors kávéra jöttünk össze, hogy közben munkaügyeket intézzünk. Semmi szokatlan nincs ebben, volt már máskor is ilyen, ha határidős projektek voltak. Mivel feltámadt a szél és úgy látszott nagy vihar közeleg, én meg a kávézó szomszédságában lakom, hát feljött kicsit, ha már annyira ragaszkodtam hozzá, hogy legalább egy esernyővel hadd segítsem ki. Ennek örültem, mert elhatároztam, színt vallok. Beszélgettünk mindenféléről, leginkább munkáról. Húztam halasztottam a vallomást, de végül nem mertem megtenni. Mivel úgy tűnt, mégsem lesz vihar, hát indulni készült, én meg odaadtam neki az ígért esernyőt, ha már feljött. Csak nézett rám azokkal az igéző barnás szemeivel. Egy pillanatig úgy tűnt, mondani akar valamit, de megint csak a képzeletem játszott velem, mert végül elvette az ernyőt és elindult a lift felé. Én meg persze álltam, és csodáltam minden porcikáját, kecses lépteit, s közben nagyon bántam az elszalasztott lehetőséget, egyenesen sajogtam utána, érte. Miatta. Meghallhatta volna a gondolataimat? Fogalmam sincs, de váratlanul megfordult, visszajött és se szó se beszéd, megcsókolt. Ajkamon az ő ajkával álltunk a küszöbön. Azokkal a hihetetlenül puha és forró ajkakkal! Átöleltem szorosan. Azt suttogta sóváran a fülembe, hogy semmit sem ért abból, amit érez, de akar engem. Hogy régóta csak engem! És ettől mérhetetlenül boldogan öleltem magamhoz! És csókoltam! Az ajkát, a nyakának hajlatát. Magamba ittam az illatát, és a vágyat, amit forrón lehelt belém szája. Nem emlékszem, hogyan jutottunk el a hálószobáig.
A villámok rebbenő fénye meg-megvilágította meztelen valóját, aminél kívánatosabbat sosem láttam még. Ügyetlenségnek nyoma sem volt. Sóhajaink viharos zaját elnyomta a mennydörgés moraja. Bár meglehet, vérünk eszeveszett dübörgését hallottuk csupán. Kint esőcseppek csordultak az ablakot lágyan cirógatva, bent a szenvedély lehelt párát a hideg üvegre. Felnyögtek a falak a régóta bennünk szűkölő óhajaink vonaglásától. S most itt fekszünk szétszórt vágyunktól körülölelten, és én nézem Őt a homályban. Nézem, ahogy elpiheg benne a csillapodott kéj, s ahogy kibomlott barna tincsei elterülnek a párnán. Arcának minden vonását ismerem már. Csodaszép. Ajkának lágy ívei épp az enyémhez illenek. Csókja pedig tavasz-ízű. A mosolya! Egyszerre félszeg és magabiztos! Most is ott ül a szája sarkában kacéran a derű. És ott a karcsú nyaka, amibe vágyaimat súghattam forrón nemrég! Igéző, ahogyan a fehér selyemblúz rátapad a gyöngéden ringatózó kebleire, amikre tenyerem simult félszegen. A bőre, mint a legfinomabb selyem. Testének minden lankája és domborulata bűvöletbe ejt. Az illata, mint egy rózsáktól duzzadó kerté. Életemben nem vágytam még így senkire. Hallgatom békés légvételeit. Kintről is csak a lombok vihar utáni fáradt susogása lebben be a résnyire nyitott ablakon. Hiába is mondja, hogy ő már nem éppen rugalmas, ha elköteleződésről van szó – megviselte a válása -, de akkor is Őt szeretem. Tudom, hogy már nem akar házasodni. De hiszen én sem. Naná, hogy nem! Épp válok… Egyet tudok csupán. A szívem csak az övé ettől a pillanattól. Mindig. Örökké.
Kint simogató csend szöszöl, és csak Ági puha szuszogása bújik hozzám, mégis úgy érzem, villámként cikázó félelmeim a jövőnket illetően pillanatnyi vihart kavarnak a szívemben. Tudom, hogy ez a vihar csak addig marad bent, amíg ki nem mondjuk a bűvös erővel bíró szavakat egymásnak, hogy szeretjük és tiszteljük a másikat. Onnantól minden más lesz. Elszabadulnak ugyan az indulatok körülöttünk, mint egy tornádó és szét akar majd minket szakítani mindenki. Csak az ölelésünkben lesz majd béke és csend. De ott mindig az lesz. Nem lehet másként. Nekünk találkoznunk kellett. Akárhogy lesz, minden megoldódik majd! Meg kell tanulnom a jelenben élni. És azt is, hogy ne mások határozzák meg a döntéseimet. Márpedig én most boldog vagyok Ágival és tudom, hogy ő is az énvelem. Más nem számít. Nem bántam meg! Soha nem is fogom megbánni ezt az éjszakát! E pillanatban végre azt érzem, hogy ott vagyok, ahol lennem kell. Vele! Olyan nyugodt vagyok, mint a rezzenetlen vízfelszín. Lüktet bennem valami különös csend. Még az újra feltámadó vihar mennydörgéseinek közeledő zaja sem veheti el ezt a békét, ami most a szobában piheg.
Na jó, a fal az bosszant. Nem hagyom így. Megcsinálom a glettelést inkább magam, meg eltüntetem ezt a rettenetbarnát róla. És holnap beszélek a férjemmel, írja már végre alá a válási papírokat, hogy új fejezetet nyithassak én is az életemben. De még milyen fejezetet!

“Csend és vihar: Tizenegyedik történet: Viharos találkozás” bejegyzéshez 7 hozzászólás

  1. Kedves Éva. Egy helyen sejtettem, hogy valamit tartogatsz, mikor a melleket említed. No, de mindegy, akkor is nagy csattanó az utolsó sor, gratulálok az íráshoz, ez valóban jól sikerült! Szeretettel: Éva🌞🌈💐

  2. .. hű, tudhattam volna Éva, hogy ez is a Te " műved " .. 😀
    …hát, aki profi, az profi, kész… szívből gratulálok itt is !! (f)

  3. Lenyűgöző írás.. megdöbbentett, kétségek közt tartott az utolsó két soráig…
    ….ezt a finomságot, érzékenységet, líraiságot.. gratulálok, nálam nyertes alkotás ! (l)

Szólj hozzá!