Csend és vihar: Tizennegyedik történet

Összes megtekintés: 35 

Az ellentétek vonzzák egymást, szoktuk nagyon gyakran mondani, de hogy is van ez a valóságban. A szó szoros értelmében is, amikor a természetben valahol vihar készül, akkor előtte valami fullasztó, nyomasztó fülledtség van, a napsugarak is gyilkosan perzselnek, mígnem nagy hirtelenjében elsötétedik minden, hatalmas telített fekete fellegek jelennek meg, összecsap a hideg, és meleg levegő, kisülés jön létre, hatalmas energiák dúlnak, melynek következtében óriási mennydörgés-villámlás van, szinte félelmetes, olyannyira, hogy nem szégyellem bevallani, ilyenkor óriási félelem szokott úrrá lenni rajtam, szaladok a szentelt gyertyáért, szertartásosan meggyújtom, és mindaddig imákat mormolok, amíg ez az egész rettenet le nem zajlik. Volt egy közeli rokonom, nyugodjon békében szegény keresztanyám, ő ilyenkor mindig az ágy alatt kötött ki, és csak ha minden elcsendesedett, akkor volt hajlandó előbújni, háromgyermekes felnőtt nő létére.
Emlékszem, kislánykoromban még szokás volt az egyes falvak búcsújára nagy ünnepségeket, vendégséget tartani. Természetesen először mindenki szentmisén vett részt, a templomba ilyenkor proszeszióval lobogók alatt szent énekeket énekelve (melyek főleg Mária énekek voltak), jöttek a szomszéd falukból is a hívek. A templom körül mindenféle árusok kínálták portékáikat, árultak mindenféle mézeskalácsot, cukorvattát, ezer-féle csecsebecsét. Mi lányok leginkább kis nyakláncot, karkötőt, esetleg mézeskalács szívecskét szoktunk ajándékba kapni, ezt hívtuk akkoriban búcsúfiának. Egyik ilyen alkalomkor éppen a keresztanyám falujába voltunk hivatalosak búcsúra, a szentmise és búcsúfia vásárlás után fáradtan és éhesen már alig vártuk, hogy az ünnepi asztalhoz üljünk, amikor hirtelenjében vihar kerekedett. Nahát, várhattuk, hogy az aranyló húsleves az asztalra kerüljön, hiába gyűltünk már össze szép számmal, keresztanyám csak összekuporodott a konyhában a sezlonon, hogy ő bizony addig nem tálal, míg a fránya viharnak nincs vége. Ezen a búcsún bizony duplán imádkoztunk, most már azért, hogy a vihar mihamarább elüljön, és végre ebédelhessünk. Őszintén szólva, olyan finom tyúkhúslevest már nagyon régen ettünk, úgy eléheztük magunkat a várakozásban, hogy mindent duplán finomnak éreztünk, de az is igaz, hogy keresztanyám kiváló gazdaasszony volt, a négy leánytestvér közül ő tudott legízletesebben főzni.
Tehát ha már ennél a témánál maradunk, manapság sokszor elhangzik az is, hogy „vihar előtti csend“, és valóban milyen találó asszociáció, vagy párhuzam van a kettő között, ahogyan az igazi vihar előtt is óriási a feszültség, úgy az emberek közötti viszonyban, kommunikációban is jelen van ez az effektus. Ha valakire nagyon mérgesek vagyunk, már szinte megtudnánk őt ölni akár egy kanál vízben is, előbb összeszorítjuk a fogunkat, csak magunkban szitkozódunk,(ez a vihar előtti csend), aztán hirtelen elszakad a cérna, elönti az embert a pulykaméreg, és csak úgy özönlenek kifelé a szidalmak a másik felé, néha legszívesebben még be is húznánk neki egyet, ha nem szégyellnénk már ilyen mélyre süllyedni. És ez egyaránt érvényes munkahelyi vitákra, vagy a magánéletben a házastársak között lezajló veszekedésekre is, melyeket megelőzhet akár több hetes, vagy hónapos csend is, míg egyszercsak kitör a hatalmas vihar…

“Csend és vihar: Tizennegyedik történet” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. Kedves Zsuzsa !
    A teljes igazságot szedted csokorba. Ige, van ilyen élet is, nem mindig, fenékig tejföl. Tetszik a vihar miatti ebédszünet. Bár nem ide tartozik, a régi embereknek sok ilyen szokása volt. Még a vihart is megtisztelték, azzal, hogy amig vége nincs pl. nem ebédelnek. Eszembe juttattad a kisgyermekkoromat, akkor még nem volt TV. Elkéredkeztettem a barátnőmet az édesanyjától, engedje el velem moziba.

    – Á nem lehet most kislányom. A szomszédban halott van. Nem mehettek el. Hát ilyenek voltak a rébi emberek, mint a Te keresztanyád is.
    Örömmel olvastalak. Szeretettel gratulálok, Zsófia.

  2. Kedves Zsuzsa!

    Lehet is félni a vihartól, különösen a zivatartól. Valóban félelmetes, mikor a közelben belecsap a villám egy fába. Veszélyes és pusztító tud lenni. Mondjuk én nem bújok sehová se, különösen nem, ha otthon vagyok, csak megállapítom, hogy mennyire kiszolgáltatott az ember, miközben, ha minden jól megy, akkor nagyon is öntelt és büszke magára. Minden esetre fellélegzem, mikor véget ér. A sima esőt szeretem, na nem akkor, mikor napokon át esik, hanem a rövid ideig tartó, frissitő záport, vagy a csendes őszi esőt, ami jól átáztatja a földet.
    Szeretettel olvastam a történeted.

    Rita🍁🍄🍀🌷

  3. Kedves Zsuzsám! Hát amiket itt leírtál, valóban a csend és a vihar jellemez. Jót derültem keresztanyádon, de el tudom képzelni, mert én is nagyon félek a villámlástól. Fiamék villámvadászatra járnak, mármint kimennek nézni a vihart, no hogy én nem mennék az egészen biztos, inkább az ágy alá bújnék magam is. Szeretettel olvastalak: Éva☔️🌞🌈

Szólj hozzá!