Csend és vihar: Tizenkilencedik történet

Összes megtekintés: 32 

A nyári kánikulában vibrált a levegő. A városban különösen is elviselhetetlennek tűnt a forróság, hiszen sehol egy fa, mely árnyat adna, az aszfalt szinte sütött, a gépkocsikból kiáramló gáz émelygő szaga csak tovább rontott az egyébként is nehéz helyzeten.

Évának mégis mennie kellett, ráadásul még maga se tudta, hogy hová, kihez. Már hónapok óta nem volt munkája, illetve esetenként mégiscsak adódott ez, az. Egy privát munkaközvetítőt is megkeresett, általuk tudott olykor-olykor, egy-egy megadott címre elmenni. Egyik alkalommal festés utáni nagytakarításhoz, máskor költözködéshez kerestek szorgos kezet. Most egy idős hölgyhöz megy, akinek a gondozónője megbetegedett és gyógyulásáig – talán egy-két hét – kerestek kisegítőt.

Gondozást még nem vállalt, igazából fogalma se volt arról, hogy mit kell majd tennie, de majd csak megmondja neki valaki.

A cédulát, amire a címet felírta, időnként elővette, próbálta fixálni magában, de olyan izgatott volt, hogy nem sikerült, még jó, hogy elővigyázatosságból magával hozta, mert különben dolga végezetlen mehetne haza.

Végre megérkezett egy hatalmas bérházhoz. Kereste a kapucsengőt, de nem találta, aztán észrevette, hogy a hatalmas kapu résnyire nyitva van. A kezével kicsit beljebb tolta és lassan belépett. Egy ideig alkalmazkodnia kellett a szemének a sötétséghez, de aztán észrevette a kukákat és a melléjük halmozott szemetet. Dohszag facsarta az orrát. A kinti hőség és zaj után szinte hallani lehetett a csendet. Minden lépése visszhangzott, melytől megborzadt. Balra észrevett egy csigalépcsősort. Ezek szerint azon kell majd felmennie a lakáshoz a kapualjból. Nem tudni miért, de a torkában dobogott a szíve a félelemtől. Felért egy körfolyosós szintre. Vajon most merre menjen tovább? Minden ajtón rács volt. Legszívesebben visszafordult volna, de kellett a pénz, nem kényeskedhet és nem is válogathat, örülhet, hogy talált valami lehetőséget, addig is, amig a Munkaügyi Központ nem tud elfogadható és végleges munkát ajánlani.

Az első emeleten nem találta meg nevezettet. Ment tovább felfelé, megnézte a második és a harmadik emeleten is, végül a negyediken a folyosó végén végre meglátta a keresett nevet az ajtón. Sajnos vele nem közölték, hogy hányadik emeletre kell mennie, neki meg nem jutott eszébe, hogy megkérdezze. Most már mindegy, máskor körültekintőbb lesz.

Kopogott, válasz nem érkezett. Csengetett, várt, végre valaki kiszólt, hogy nyisson be, nincs bezárva az ajtó. Belépett. Penetráns bűz csapta meg az orrát. Nehezen gyűrte le ellenérzését, ami aztán mégiscsak sikerült. Összeszedte a szépdobált szaros pelenkákat, a hölgyet lemosdatta és tisztába tette, majd megkérdezte, hogy mivel tudna még a segítségére lenni. Miután mindennel végzett, elégedetten hagyta el a helyiséget. Megcsináltam, mondta magának örömmel. Holnap már könnyebb lesz.

Lefelé gyorsabban szedte a lépcsőfokokat. Végre kinn volt az utcán. Bár még nem volt este, annak látszott, mivel időközben beborult az ég. Reménykedett abban, hogy talán hazaér a vihar előtt, mert nem hozott magával esernyőt. Futva haladt. Néhány perc múlva szinte leszakadt az ég. A zivatarral együtt jég is érkezett. Kopogott a fején, hátán, vállán. A villámok félelmetesen cikáztak körülötte. Legalább találna egy kapualjat, olyant, ahonnan eljött, hogy beállhatna pár percre, de nem talált. A cipőjében tocsogott a víz, haja, ruhája, mindene elázott, ő meg csak ment, ment, bár az esőtől már azt se látta, hogy merre jár. Megbotlott, elesett és ott maradt a járdán fekve.

A kórházban tért magához. Kereste a holmiját. Sajnos a retikülje a pénzzel, lakáskulccsal és az igazolványaival együtt eltűnt.

“Csend és vihar: Tizenkilencedik történet” bejegyzéshez 7 hozzászólás

  1. Kedves Rita! Tiszta szívből átéreztem hősöd helyzetét. Ápolónő révén ugyanezeket én is át éltem és nem egyszer. De mint íród a pénz kell és ha akarjuk hanem le kell gyűrjük az ellenérzéseinket, és a vihar után bízva bízunk abban, hogy minden könnyebb lesz. Sajnálom hősnődet, hogy ilyen helyzetbe került, a vihar inkább le kellett volna mossa a rossz tapasztalatot! Jó írás volt! 🤗😘

  2. Kedves Rita!
    Sajnálatos, hogy Évának a természet vihara nagyon felforgatta alig rendeződött életét. Valaki, vagy valakik kihasználták eszméletlenségét. Bízom benne, lesznek majd csendesebb napjai.🌹
    Írásodhoz szeretettel gratulálok: Kata

  3. Kedves Éva!

    Köszönöm az olvasást és a véleményed. Azért az rossz, hogy az írásoknál csak az látszik, hogy hányan szóltak hozzá, meg kell nyitni, hogy lássuk, hogy kik, aztán azok nevére se lehet kattintani, hogy én is olvasni tudjam őket, hanem külön program megkeresni az érintetteket.

    Szeretettel:🐱🦊🐻🌟🌞

  4. Kedves Rita! Az életben ugyanúgy jönnek a viharok, mint a természetben, és szerintem is ehhez a címhez ez egy nagyon találó írásra sikeredett. Szerintem sem volt értelme az anonimitásnak, bár Józsinak én is jeleztem, hogy néhány dolgot hiányolok, de majd bizonyára beleszokunk ebbe a programba is. Szeretettel olvastalak: Éva💐🌞

  5. Kedves Magdi!

    Örülök, hogy rám találtál. Igen, barátkozni kell az újjal. Az viszont jó, hogy névvel jelenik meg a tolforgató pályázat is. Semmi értelme nem volt a névtelenségnek, alig olvasta valaki, ráadásul úgy se mi döntünk abban, hogy kinek a műve legyen a nyertes.

  6. Kedves Rita!

    Téged már sikerült megtalálni, még tanulnm kell, sokszor a jót is nehéz megszokni
    Szok szeretettel gratulálok írásodhoz
    Magdi

Szólj hozzá!