Csend és vihar: Huszonegyedik történet: Parittyás Palkó

Összes megtekintés: 24 

Tíz éves forma leányka voltam. Télen, amikor a falu házainak ablakairól még a zsaluk sem nyíltak ki, petróleumlámpa fényénél mondtuk el az esti imádságot. Bizony korán kerültem ágyba és igencsak jól esett bebújni a frissen tömött libatollas paplan alá.
Reggelente zörgettek a gyerekek, a Julcsi meg a Marcsi, a Pisti meg a Palcsi, ugyan menjek már velük a dombra szánkózni. Előkerültek a faszánkók és ebédig meg sem állt a lesiklás. Piros orcával, farkaséhesen rontottam be az ebédhez, anyám hívó szavára.
– Ma megyünk a fonóba, úgy készülj!
Imádtam a fonót. Kukoricamorzsolgatás közben mindig énekeltünk és valamelyik idős néne rendre elbeszélt valami érdekes történetet. Bözsi néninek volt a legfelvágottabb a nyelve, ő ismerte a legtöbb mesét. Tőle hallottam a Parittyás Palkó történetét:
– Sudár egy legíny vót ám ez a Palkó. Magosabb vót még az apjánál is. A haja éjfekete, a szeme, mint két cserebogár. Szája, mint az érett eper. S a válla? Oly széles vót, hogy a faluban csak úgy irigykedtek a legínyek. Hát, bizony nem vót az a szél elfútta girnyó fazon, karjain csak úgy dagadtak az izmok, mint a hajókötelek. Jó hasznát vettyék a munkában. Erős vót, mint a bika. Estyinkint, mikor lejárt a napszám, kedvenc időtűtésével foglalatoskogyott. Különleges küveket gyűtött. Készített y alakú faágbúl és egy darab kecskebőrbűl egy parittyát. Zsebeit telitümködte a küvekkel és visszamenyt a bevetett fődhöz, riogatni a madarakat. Külünösen a varjak szemtyelenedtek el. Amit a gazdák elvetyettek, a varjak megettyék. Hiába vicsorogtak ott a madárijesztyűk szakadt rongyruhájukban, mit sem törűdtek velük.
Parittyás Palkó parittyájával belelűdözött a levegűbe. Nem akarta ő bántanyi egyik madarat sem, csak elhessentyeni az elszemtyelenedett varjakat. Oszt, mi työrtént? Eltalálta az egyiket. A varjak szétröppentyek, a, meg garabonciássá változott. Olyan vihar kerekedett, hogy az eget haragos fekete felhűk borítottyák. Villám cikkázott és akkora jígdarabokkal bombázott az ég, mint az öklöm. Az üvöltő szél elraboltya a madárijesztűt, magával vittye birodalmába.
Szaladna Palkó vissza a házba, de az agyagos sárban nem tyud lábat emelnyi. Lábaira mintha ólmot ragasztottyak vóna. Inge s gatyája ronggyá ázott, éjfekete haja vizes csimbókokban lógott orcájába, egészen hasonlatossá vált a madárijesztűhöz. Mozdulnyi nem tyudott, nem vót mit tennie, leült a fődre. Összekuporodott, fejét a térgyére hajtotta s karjait a lába közé kúcsolta. Vacogott az istenadta a hidegtűl.
– Erűs vagyok! Nem fog ki rajtam a vihar! Nem félek, és nem fázom!
Oszt, mi työrtént? Parittyás Palkó gubbasztott magában, mikor bizony a templom harangja már elbimbambolta a delet. A nap forró nyelve felszippantotta Palkó ruhájábúl a vizet.
Egy embör veregeti Palkó vállát. Felnéz a fiú.
– Maga az idesapám?
Kezd magához tyérni. Idesapám? Olyan az ábrázatja, de, hát már tíz éve, hogy meghót. Káprázik a szemöm?- nézi az embört, de hát az nem válaszol. Annyi bizony szent igaz, hogy jóságos a tekintyete. Palkó szíve, mint a vaj, úgy óvadozott.
Ettyűl a naptól fogva, mintha kicserélték vóna. Nem járt kocsmába, még virtusbúl sem verekedett, soha nem bántyott meg senkit még a szavaival sem, mindig megtalálta, kinek, miben sögíthet. Adtak a szavára, tiszteltyék az embörök és hamarosan kinevezték a falu plébánosának. Gyűjtött és osztott a szegínyeknek. Bizony, akkoriban nagyon bodog, jó ílete vot a falu népének.
Oszt mondják, maga a jó Isten kereste fel és tett vele csodát.
Aki nem hiszi, járjon utána!

“Csend és vihar: Huszonegyedik történet: Parittyás Palkó” bejegyzéshez 3 hozzászólás

Szólj hozzá!