Első napom története: Tizenegyedik történet

Összes megtekintés: 161 

A váróterem hideg zöld csempéjének támasztotta hátát. Belekapaszkodott a narancssárga műanyag szék támlájába. Annyira szorította, hogy félő volt, rövidre nyírt körmei mélyedést vájnak a kemény és elkoszolódott anyagba. Reszketett, mégis homlokáról csorgott a verejték. Nézte a portól szürke csipkefüggöny mögött a fehéren hullongó pelyheket. Máskor csillogó szemekkel, izgatottan figyelte volna. Most nem az öröm ragyogott tekintetében. Könnyek. Düh, értetlenség, harag, félelem szülte könnyek. Összeszorította száját, nem akart sírni. Hogy nézne az ki? Egy negyvenes éveiben járó, magabiztos, fess, öltönyös férfi, aki ráadásul válóperes ügyvéd is, nem zokoghat mások előtt. Nagy levegőt vett, megköszörülte torkát és magabiztos léptekkel elindult a kijárat felé. A folyosó bordó és krémszín csempéinek felületén ritmusosan nyisszent elegáns fekete cipőjének sima talpa.
Odakint frissen hullott hó várta. Még nem taposták össze. Fanyarul elhúzta szája szélét, arra gondolt, most bezzeg fehér lesz a karácsony. Most, amikor nem is tud örülni neki. Mert így, ezzel a hírrel nem lehet. Morcosan sétált az autójához. Csodás darab volt. Limitált széria. Sehol egy karcolás. A legdrágább kincse. Legalábbis pár perccel azelőttig azt hitte, hogy az. De már tudja, hogy az egészségnél drágább tényleg nincs. Amikor beült, a finom bőrülés körbeölelte a luxus illatával és susogva neszezett alatta, míg elhelyezkedett. Kezét a finom bőr kormánykerékre tette. Indítani akart, de nem bírt megmozdulni. Nézte a fehér hólepelbe öltözött kórházi udvart. Talán máskor szépnek látná a csipkeszerűen díszített ágakat, a gyémántként ragyogó pelyhek táncát, a kanyarogva szirmot bontó jégvirágokat a földszinti ablakokon. Fene tudja. Évek óta meg sem állt, mindig a rohanás, a munka, néha persze voltak nők. Hol jobbak, hol rosszabbak. Szerelemre, romantikára se volt idő soha. Nem is igen hitt egyikben sem, annyi válást látott már. Egyik rettenetesebb és aljasabb volt, mint a másik. Bár gyerekként végignézte a saját szülei huzavonáját is, annál szörnyűbbet azóta sem látott. Az anyját se látogatta meg már tavaly óta, pedig nem lakik messze. Halogatás. Ez lehetne a második keresztneve.
Szeme megtelt könnyel. Homlokát a kormányra támasztva előrehajolt és hagyta, hogy elöntsék érzései. Legalább nem látja senki, a parkoló majdnem üres. Hát így ér véget? Ennyi volna az élet? Egyik nap megvan mindene… Eddig azt hitte, hogy sebezhetetlen. Aztán jönnek a furcsa tünetek, érzetek, meg az ilyenkor szokásos rutinvizsgálatok. Ma meg azt mondják neki, van pár hónapja. Talán egy éve. Pedig még annyi mindent akart csinálni. Felnézett immár kissé megnyugodva a sírástól és az útra bámult, ahol percekkel előtte az autóhoz sétált. Csak az ő nyomai voltak ott, senki másé. Hosszú percekig figyelte, ahogy a kövéren szöszölő hópihék egymásra rakódva befedik a kitaposott mélyedéseket. Elsápadt. Homlokán a veríték gyöngykoszorút font, noha az autóban még hideg volt. Hát nem marad utána semmi és senki. Pont úgy tűnik el majd ő is, mint a nyomai a hóban. De hát kinek is jutna eszébe Várady Zsolt? Barátai sincsenek. Nem érezte szükségét, hogy legyenek. Eddig. Valójában semmije sincs, ami igazán fontos vagy számíthatna ebben a pillanatban. Megszorította a kormányt, és ajkába harapott.
– Hát jó, így nem lehet vége! – szólalt meg halkan. – Nem tudom, mennyi van még, de legyen ez az első nap. Új életem első napja! – elmosolyodott. – Minden nap olyan lesz innentől, mintha az első lenne, nem pedig az utolsó! Rajtam nem fogsz ki, te nyavalyás! Megmutatom neked, hogy kell élni! – felkacagott és elővette a mobilját.
– Szia anya! – szólt bele vidáman. – Ma arra megyek… Nemsokára ott vagyok. Igen, egyedül. Vigyek valamit? Jó, beszerzem azt a kis fánkot. Jó. Lesz kettő! Örülök, hogy örülsz anya. Én is… – elmosolyodott. Nem is nehéz ez.
Kutatni kezdett a telefonjában. Kikereste a számát annak az éteri szépségű, angyalarcú pénztáros hölgynek, akivel pár hete szóba elegyedtek a bevásárló központ bejáratánál. Éppen cigarettára akart gyújtani, de nem talált hozzá gyújtót, s bosszankodására felfigyelt Bettina is. Kisegítette őt, beszélgetni kezdtek, aztán valahogy elkérte a számát, máig sem tudja miért. Ő nem az a kategória, akiket a klubban felszedett néhány éjszakára. Bettina nem vizsgálta meg a karóráját, a cipőjét se nézte meg, de biztosan az öltönyének sem tudhatta az árát mielőtt szóba állt volna vele. Nem úgy, mint azok a nők. Csak kedves volt hozzá, megdicsérte a finom modorát és azt mondta, hogy jó érzés a melegbarna szemeibe nézni. Zsolt akkor zavarba is jött, hamar elköszönt a lánytól, mert szokatlan volt az érzés, ami kellemes zsibongást indított el szíve táján. Nem volt könnyű, kellett néhány mély légvétel, de megnyomta a hívás gombot.
– Szia, Zsolt vagyok… biztosan nem emlékszel már rám… – szólalt meg elfojtott remegéssel hangjában. – Igen, a szépszemű! Nahát, mégis emlékszel! – kacagott fel. – Volna kedved egy kávét meginni velem? Akár ma, igen. Szuper! Érted megyek! Mikor végzel? Ott leszek! – széles mosollyal és csillogó szemekkel tette félre a telefont, s hitetlenkedve ízlelgette a felemelő érzést, ami átjárta. Hogy miért nem kezdett ehhez hozzá hamarabb? Miért kellett ehhez egy halálos ítélet? A zsebéhez nyúlt, elővette a pénztárcáját és kiugrott az autóból, hogy virágot vegyen a kórház mellett álló boltocskából. Már messziről kinézte a csokrokat. Kettőt is. Egyet az anyjának, aki bizonyára nagyon fog örülni. Legalább tíz éve nem vitt neki virágot. Mindig mondta, hogy biztosan csak a sírjára visz majd. A másikat pedig Bettinának. Neki a legszebbet veszi meg. Le akarja nyűgözni. Annak a lánynak a legjobb jár. Tervei vannak vele. Végre egy nő, akivel tervei vannak, pedig még csak egyszer látta! Az első nő. Élete első napján. Sorsszerű.
Ruganyos és boldog léptekkel ment az aprócska falécekből készült kis bolt felé. Mosolygott. Egyszer fel is kacagott hangosan, mert eszébe jutott, hogy akár sírhatna is, de sokkal jobb ötlete támadt. Biztosan a hó miatt. Már örül is neki, pedig fél órája haragudott a puha pelyhekre, meg az egész világra. De most boldog, mert új időszámítást indított életében, noha azt a halál szele kezdeményezte. Persze, nem kellett volna eddig várnia vele, de hát így alakult. A következő pillanatban a hó takarta jégen megcsúszott az elegáns cipő sima talpa és Zsolt egyensúlyát vesztve hatalmas puffanással hanyatt vágódott. Tompa reccsenés hasított a hullongó pelyhek táncának csöndjébe. A férfi nézte a szürkén domboruló égboltot, a hópihék az arcába hullottak, egy halvány mosoly görbült szája szélén.
– Hát akkor így… – súgta elhalón. Lehelete ködként szállt a magasba, szemei lecsukódtak. A feje körül pedig a fehér porhó vérrel telve olvadni kezdett.

“Első napom története: Tizenegyedik történet” bejegyzéshez 10 hozzászólás

  1. Kedves Vicus!

    Én köszönöm a megtisztelő figyelmedet és a kedves sorokat! Igen, elgondolkodtató az is, amit Te írtál tapasztalatod okán.
    Örülök, hogy tetszett a történet!
    Szeretettel: Éva ❤️

  2. Kedves Évi, fantasztikus írás, mint mindig 😄…
    .. engem abszolut megfogott ez a végkifejlet, hangsúlyosabb és drámaibb, amilyen az élet is… Sőt.. engem elgondolkodtatott, hogy sajnos mennyire nem jellemző ez az elgondolás a való életben, pedig milyen fontos lenne, és teljesebb boldogabb lenne a világ.. de sajnos az a tapasztalatom, -és tisztelet a kivételeknek !!!!! – hogy aki ilyen pozícióban, életszínvonalon él, limitált szériás luxus autóval jár, az bizony ha rossz hírt is kap az orvosnál, nem ilyen irányban gondolkodik el… 😢… újabb orvosi szakvéleményt kér, újabb vizsgálatokra jelentkezik egy magánklinikára, és mivel nincsenek anyagi korlátai mindent elkövethet a gyógyulása érdekében.. az ember sajnos önző és gyarló, betegségében leginkább önmaga felé fordul..
    … Köszönöm az élményt, kedves Évi, szeretem a gondolataidat…💓

  3. Kedves Éva!

    Hálatelt szívvel köszönöm a kedves szavakat és a megtisztelő figyelmet! Nagyon örülök, hogy tetszett a történet! 😊❤️
    Szeretettel: Éva

  4. Kedves Évi! Ez a történet nagyon átgondolt, élményszerűen felépített alkotás. A változásról mondjuk, maga az újjászületés, de itt épp ellenkezőleg végződik. Az idővel dacolunk sokszor, de rájövünk milyen rövid és a sors valahogy mindig másképpen alakítja. Hiába állt pozitívan saját tragédiájához, a sors közbe szólt. Nagyon tetszett írásod. Szeretettel mindig. Éva

  5. Kedves Rita!

    Igen, ahogy írod, nem tudhatjuk kinek, mennyi, meddig, hogyan. A halogatás csalfa érzet, gyakran hisszük, hogy ráérünk. És azt is szerettem volna kifejezni, hogy nem kell nagy tragédiákat megvárni a változtatásokhoz, mert mi van, ha már tényleg túl késő. Mennyi-mennyi időt el lehet pazarolni, amit szeretetre is lehetne szánni. Meg persze azért is változtattam, mert nem ezt a befejezést várja ösztönösen az olvasó, amit végül megírtam. Hiszen így, ezzel a véggel, szerintem sokkal több gondolatot elindítottam, mintha csak szimplán minden jól alakult volna. 🙂
    A figyelmed mellet ezt az értékes eszmecserét is köszönöm, kiváltképp szeretem az ilyesmit! Ezek a legjobb visszajelzések! 😘

    Szeretettel: Éva

  6. Kedves Éva!

    Sajnálom, hogy változtattál az eredeti koncepciódon. Miért, így mit akartál kifejezni? Talán azt, hogy nem tudhatjuk mennyi van hátra, akkor se ha fiatalok vagyunk, éppen ezért oda kell figyelnünk másokra? Arra, aki felnevelt, taníttatott, aki annak is örül, ha csak láthat engem? Annak, aki nem olyan sikeres, de jóérzésű, szerethető?
    Egyébként – természetesen – nagyon jó ez a változat is, valamint az eredetit is nyilván remekül írtad volna meg, mert valóban nem az a lényeg, hogy végződik, sokkal inkább az, hogy tesszük-e azt, amire lehetőségünk van, vagy nem.

    Szeretettel: Rita🌷🌼🌸

  7. Drága Rita!
    Minden soroddal egyetértek, az alapkoncepció ez volt. Aztán átírtam. Remélve, hogy így hangsúlyosabb lesz az, amit mondani szeretnék a történettel. Köszönöm szépen mindig megtisztelő figyelmedet!❤️
    Szeretettel: Éva

  8. Kedves Éva!

    Azért meghagyhattad volna neki azt az egy évet. Már előre örültem, hogy édesanyjának milyen nagy boldogságot szerez a látogatásával, a virággal, a kedvességével és figyelmességével, hogy a lányt elveszi feleségül és gyermekük lesz és a végén kitol az orvosokkal és megse hal meg.

    Úgy látszik ez az én történetem lenne, nem a tied, de én nem tudnám ilyen csodásam megírni.

    Szeretettel: Rita🌷

  9. Szomorú ez a történet, kedves Évi.
    De valóban, sokszor csak nehéz élethelyzetekben jut eszünkbe, hogy másképp kellene élnünk.
    Aztán néha még a Sors is közbeszól…
    Gratulálok írásodhoz,Évikém.
    Üdv: Erzsi

Szólj hozzá!