Volt egyszer: Ötödik történet: Az öreg ház

Összes megtekintés: 24 

Az utolsó időkben csak így hívtam azt a kis lakot, ahol annak idején felnőttem. Pedig sudár volt az a ház még akkor is a hófehérre meszelt falaival, az ápolt udvarával, és a lombos fáival, amiket az idők folyamán együtt ültetett a család.
Nem is értem miért neveztem így, hisz talán nem is a ház volt öreg, hanem az emlékek fakultak, amikre ha visszatekintek, apró gyermekké változok ismét, aki mezítláb gurgatja az autógumit az udvaron, vagy épp csigákat versenyeztet lapulevélen. Ennél előrébb nem emlékszem, hiába erőltetem az agyam, bár korábban is ott éltem már, de a régmúlt dolgok oly könnyen eltűnnek a múlt tejfelszerű ködében, ha nem vigyázunk rájuk.
Az ember hamar felnő, és nincs ideje visszatekinteni, mert a jelen tíz körömmel markol a mindennapokba. Nem enged időt nosztalgiára, gyönge lábakon remegteti a jövőt. Félni lehet tőle, rettegni. Szép lassan így telnek el napok, hetek, hónapok, majd évek.
Elcsepeg egy élet.
A zsarnok csak akkor enged szorításából, ha az ember már bőséggel kiszolgálta már őt egy életen, és a végén a megfáradt test nem jó már semmire sem. Csak egy súlytalan porhüvely marad, amivel a szél játszik, kénye-kedve szerint. Akkora már mindenki megtanulja: sok mindent máshogy kellett volna megélni.
Nincs mit tenni.
A kéz remeg, fogni sem lehet vele, a lábak bizonytalanok, a lélek megfakult, a szív elfáradt, az út elkopott.
Bár én még nem ettem meg a kenyerem javát, mégis egy út végére értem, s most tehetetlenül állok az utolsó lépés előtt; itt, az öreg háznál.
Amit lehet eltettem. Mindent, amit még használni tudok a múltból. Átmentettem a jövőbe. Az öreg ház adott megint.
Még egyszer, utoljára.
Talán adna máskor is.
Biztosan adna, hisz ő nem tudja, hogy mi az; önzés. Nem számol, nem kérdez, hajlékot nyújt, nyugalmat, menedéket, s talán néhány pillanatnyi gyermekkort.
De már felnőttem. Máshogy mennek a dolgok. Ha nem kínálná, egyszerűen elvenném magamtól. Mi emberek ilyenek vagyunk. Ha eleget kaptunk továbbállunk, talán vissza se nézünk többé. De ez nem így kellene, hogy működjön. Egyszerűen, nem ez a sora! Hogy én eleget adtam-e vissza? Ki tudja? Csupán azt tudom, hogy úgy lenne illő, ha mindenki annyit adna, amennyit kapott. Akkor lenne rendben a világ. De kevesen törekszünk erre.
Valahogy így érzem magam én is, amikor itt állok utoljára, a kilincset markolom, és próbálom elszakítani az utolsó szálakat, amelyek idekötnek.
Az emlékek zúgnak, susognak, kiabálnak. Nem vádolnak, de felidéznek régi dolgokat, avas történeteket. Valahol egy sarokban felszakad egy sírás, vagy az égbe menekül egy sóhaj, ahonnan soha le nem jő már. Máshol kacaj zongorázik a kerítéslécek között, vagy csintalan szavak bujkálnak a kis szoba repedései között.
Minden hang tompán puffan a jelenben. Mintha egy kút mélyéről szólnának, vagy valahol a föld mélyéről törnének elő. Nem hallgathatom sokáig őket. Lassan rájuk zárom az ajtót, mert könnyebb minden, ha nem figyelek rájuk.
Autóba ülök. Valahol távol egy másik ház vár.
Az új.
Benne feleség, gyerekek.
Mennem kell, indulnom, hogy ott legyek mielőbb. Az út arra vezet tovább, a régi ösvényről letérve. Begyújtom a motort, rápillantok a szép fehér falakra, és aprót biccentek.
Az autó hangos, de a múló pillanatok megőrlik a motorzajt. A kerék verte porfelhő lassan leül, és az apró szemcsék betemetik a nyomokat.
Mintha sose jártam volna ott.

“Volt egyszer: Ötödik történet: Az öreg ház” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Szólj hozzá!