Volt egyszer: Nyolcadik történet: Volt egyszer egy ember

Összes megtekintés: 56 

Volt egyszer egy ember. Szakálla is volt, olyan kenderformájú, mert már régen nem borotválkozott, nem mosdott, sőt az is régen volt, amikor utoljára igazán jót evett.
Volt egy szatyorkája, de az akkora, hogy minden ingó és ingatlan vagyona belefért. Először is egy kabát. Nem túl vastag, nem túl vékony, hogy télen is meg nyáron is hordható legyen. Aztán egy pár zokni, majdnem új. Ezt nagyon ki kellett kímélni, mert ha, uram bocsá’, valami hivatalos ügyben kellett eljárnia, nem kandikálhatott ki a csupasz lába ujja a lyukas cipőből.
Amúgy ellett volna, főleg nyáron, de egyik este jött a parancsolat, hogy 20 órától kijárási tilalom van, és akinek nincs fedél a feje felett, azt példásan megbüntetik. Bezárják, falhoz állítják, felnégyelik, vagy ami még rosszabb, elkobozzák mindenét. A téli-nyári kabátját emberünk nagyon sajnálta volna.
Ahogy ott ballagott az Üllői úton, egyszer csak megpillantott a járda mellett egy nagy, odvas fát. Már leveledzett a boldogtalan, de egy jókora üreg éktelenkedett rajta.
− Hát e meg?! Ippen nekem teremté az a drága jó Úristen!
Be is tuszakolta magát a lyukba, csak egy kicsit kellett meggörbülnie. A fa dereka táján talált egy kisebb nyílást is.
− Ezt is az én drága jó Úristenem teremtette, ablaknak – mondta magának, mert ki másnak is mondhatta volna.
Elővette a nem teljesen fekete és nem teljesen fehér zsebkendőjét, és felakasztotta az ablakra.
− Na, így függönyösen egész otthonos. Most már csak utca, házszám kell, és én is hajlékos leszek, mint a többi tisztes honpolgár.

„Üllői úti Fa 1.

Egy rossz bicsakkal bele is véste a címet kívülről a fa kérgébe két, nyíllal átlőtt szív fölé. A „szeretlek”-et a szívek alól először ki akarta farigcsálni, mert hát kit is szeressen ő? De aztán hagyta. Hadd tudják meg az emberek, ha az Üllői-úti fák alatt járnak, hogy itt egy barátságos ember lakik. Sőt, lehet, hogy a vers is eszükbe jut, amit, ha jól emlékszik, az a szerethető Kosztolányi nevű költő írt egykor.

“Volt egyszer: Nyolcadik történet: Volt egyszer egy ember” bejegyzéshez 7 hozzászólás

  1. Kedves Kati! Értem én ezt, csupán a két féle értelmezése a szónak valahogy a létige és az ige jelentése kissé összefolyik.

  2. Köszönöm, Kitti, hogy elolvastad. A kérdéses szó helyesírásánál a köv. szabályt követtem: Az elvan ige múlt idejű alakja: elvolt, feltételes módban: elvolna. A jövő időre vonatkozóan ellesz, feltételes módban: ellenne, ellett volna.
    Mivel ez utóbbi szövegösszefüggés nélkül egybeesik az ellik ige feltételes módú múlt idejű alakjával, a szövegben esetleg más fordulattal ki lehet váltani.
    (DÉ)
    A válasz az 1984 és 2015 között érvényes 11. helyesírási szabályzat alapján készült.

    Üdv: Kati

  3. Kedves Kati!
    Groteszk írás, szinte vicc lehetne, ha nem gondolunk bele mélyen, micsoda elviselhetetlen sorsa van főszereplődnek. Tetszett az írás. Viszont itt kéne egy kis javítás az ellésnél. 🙂
    …”Amúgy ellett volna, főleg nyáron,”…

Szólj hozzá!