Volt egyszer: Tizenegyedik történet: Egy darab a szivünkből…

Összes megtekintés: 32 

Szívünk egy darabja…

Távoli puskaropogás zaja még innen-onnan beszűrődött a lakásokba, házakba. Talán néha egy-egy akna is felrobbant. Amúgy már teljes csend volt a több emeletes budai bérházak körül . A lakók is lassan feljöttek a pincékből. Nem voltak boldogok ,de kezdtek beletörődni, hogy megint nem oldódott meg semmi ,de élni és alkalmazkodni kell tovább.
Ebben a kiábrándult, fáradt, csalódott, de valahogy mégis életigenlő hangulatba, toppant be váratlanul, a 3 gyerekes családhoz egy zaklatott jóvágású fiatalember 1956 novemberében.. Az édesanya testvére volt, nőtlen és komoly. Egy vidéki állami gazdaság főkönyvelője. Szüléiket, mint akkori rendszeridegen „elemeket” a Kunságba kitelepítettek Budáról. Ő most tőlük jött, vigaszt önteni járt náluk méltatlan helyzetükben. Hosszan és halkan beszélgettek nővérével a gyerekek csak egy-két szót csíptek el a beszédből, de azt se nagyon értették. Anyjuk mesélte később, hogy járt a nagybácsi a nagyszülöknél, s a körülményekhez képest a nagyszülök is megvannak, szűkösen, de élnek a kitelepítésben és egyelőre még egészségesek is. A fiatalember –az öcs-most ügyintézési ügyeit jött intézni Budapestre, de aztán megy vissza a gazdaságba vidékre, ott is beindul talán újra az élet.
Közben beesteledett. Ő inkább sötétben megy le a Dunántúlra, mit lehet tudni ebben a zűrös légkörben jobb az óvatosság. Nővére meg Ő se volt túl érzelmes ember, de most mintha hosszabban búcsúztak volna. Persze ezt akkor észre se vették. Ugyan jelezte, hogy a jövő hét végén újra feljön, de megsimogatta a 3 kisgyerek fejét és mindenkinek egy apró ajándékot adott egy-egy cukorkát és a legkisebbnek egy vacak kis kopott műanyag autót, talán még az övé volt gyerekkorában. Testvéri öleléssel búcsúzott nővérétől és sógorától. Máskor nem igy tette, csak egyszerű kézfogással. Valami gond és gondolat izzott a levegőben.
-Ugye akkor jössz a jövő héten?
-Persze, persze volt a sietős válasz és a koromsötét budai éjszakában ahol még az utcai lámpák se nagyon égtek újra-eltűnt.
Teltek, múltak a napok, hetek hónapok és nem jött. Senki nem tudta mi van vele. A nagyszülök visszajöhettek a kitelepítésről, lakásuk egy kis részét –mintegy albérletként-visszakapták -. Rengeteg családi aggódás után egyszer csak érkezett egy képeslap –Egy amerikai lóversenypályát mutatott. Rajta az írás: Anyuka, Apuka, Nővérem és az egész kedves család! Jól vagyok. Amerikában vagyok. Minden rendben, ne aggódjatok. Ennyi . A bélyegzőből halványan ki lehetett silabizálni, hogy Los Angelesben adták fel a lapot. Cím és egyéb tájékoztatás nem volt rajta.
Ő is egyike lett azon 200.000 magyar embernek, akik 1956-ban elkeseredésükben, kilátástalanságukban, reménytelenségükben elhagyták hazájukat. Az akkori szabad világ befogadta őket, segítette őket a beilleszkedésben s így nagyon sokan az amerikai szárazföldön leltek új hazát.
A fiatalember immáron Amerikában lelt magyar feleséget, hites könyvvizsgálói pénzügyi hivatást és nejével 2 kis gyermekével 1966-ban látogatott haza Magyarországra családjához először 10 évvel eltünése után, immáron amerikai álampolgárként, kivándorlásának kalandos történetéből két részletet később így mesélt:
’56 nyirkos őszén egy barátommal motorbiciklin igyekeztünk a nyugati határ felé. Elértük késő éjszaka azt a pontot ahol le kellett szállnunk. Kedvenc motoromat fájó szívvel az út szélén egy bokorban hagytuk, ha ne adj Isten újra kellene, vagy legyen boldog vele az ki megtalálja. Korábban többen figyelmeztettek, hogy a határnál nyíl egyenesen árkon-bokron át menjünk, mert kanyargós a határsáv nehogy visszajussunk Magyarországra. Sajnos ez az egyenes irány szántóföldeken keresztül ment. A szántóföld meg bizony a friss őszi szántás nyomán, térdig érő sárban úszott, azon kellett átküzdenünk magunkat egyszerű cipőben. De nem volt más választásunk, csak mentünk és mentünk a vak, nyirkos, sáros sötétben nyíl egyenesen előre. Ekkor hirtelen egy jó 6 m széles vízelvezető csatorna keresztezte utunkat. Az esős időszak okán derékig érő vízben átgázoltunk rajta. Célpontunk a távolban egy imbolygó lámpa fénye volt, ami egyre közelebb került hozzánk. Sőt néhány perc gyaloglás után már házak körvonalait is ki tudtuk venni. A lámpa egy utcai kandeláber volt és egy kis hídnál állt. Felmerült bennünk, biztos, hogy ez már egy osztrák falu. Kutyák kezdtek ugatni, majd valaki megszólalt a sötétből: „Halt”. Ez a szigorú német szó, mint égből jött áldás csengett a fülünkben. Ausztriában vagyunk…….

……..Klagenfurti majd Salzburgi táborba vittek minket. Salzburgban a táborban ha átmegyünk az amerikai szűrön, mehetünk Amerikába. Névsorolvasás, rajta vagyunk a listán.. Vasútállomásra visznek, onnan vonattal Bremenhaven-i kikötőbe.. Azonnal felszállunk ,éjjel már a hajón alszunk .Én se de a többiek se láttak korábban tengert. Csak nőtlen férfiak vagyunk a hajón, sok fiatal vagány legény. A vagányság csak addig tart míg ki nem érünk a tengerre. Az Atlanti óceán télen nem tréfál. A hullámok 2-3 emelet magasak, viszik a hátukon a hajót. Mindenki tengeri beteg lesz. Ennek ellenére a fedélzetre megyek és nézem a híres doveri sziklákat. A La Manche csatornán megyünk át. Amivel hajózunk az egy II. világháborús csapatszállító hajó. Kifeszített hintaágyakban, hálókban alszunk. Ezt is meg kell tanulnunk. A hajót sokszor egy-egy oldalhullám lódítja oldalra, ilyenkor páran kiesnek a hálóból. Én erősen kapaszkodok álmomban is. A hullámok néha feldobják a hajót, mely nagy reccsenés szerű csattanással esik vissza a tengerbe, mint amikor egy lapos fenékű teknőt dobnak a vízbe. Az első alkalommal azt hittem, most törik ketté a test, de nem. Az amerikai hadsereg ellátmányát kapjuk. Ilyen koszthoz még nem vagyunk hozzászokva. Hamburgert addig életünkben nem láttunk. A fedélzetre menni veszélyes, mert átcsapnak rajta a hullámok. Mi azért felmegyünk erősen kapaszkodva. Az amerikaiak nem tiltanak semmit , ők megmondták, hogy veszélyes, de nem tilos , mint ahogy nálunk volt szokás . A többi a mi felelősségünk. Ha nem hallgatsz ránk, a Te hibád –mondják. A karácsonyt a hajón „ünnepeljük „Nagyon finom vacsorát kapunk, de valahogy nem tudjuk értékelni. Ebben a helyzetben csak arra várunk, hogy ennek az utazásnak mielőbb vége legyen. Két hét gyomorforgató tengeri hajózás után ,madarak jelennek meg a fedélzeten, bár a hullámok még mindig hatalmasok. Ez azt jelenti-gondoljuk bizakodva-hogy közel a szárazföld. Igy is van 1956 decemberének utolsó napján behajózunk a New Yorki –i öbölbe. Szilveszter éjjel van. A hajót nem engedik kikötni, így reggelig rajta várakozunk. Aludni már senki se tud. Nézzük a hajóról ezt az óriási kivilágított várost .Minden olyan nagy és minden más az otthon hátrahagyott világhoz képest. Másnap elhajózunk a Szabadság szobor előtt. Szépsége és nagysága miatt lenyűgöző. Lassan behajózunk a mólóhoz. Megérkeztünk. Itt vagyunk, túl az óceánon, a remény földjén. Itt vagyunk Amerikában, de egy pillanatra haza gondolva egy-egy könnycseppet is eltörlünk. A parton-nagy meglepetésünkre-egy katonazenekar fogad minket .Várjuk, hogy rázendítsenek egy indulóra, vagy himnuszra . A zenekar rázendít, de nem egy indulóra, hanem egy vérpezsdítő dzsessz számra . Utána hasonló meglepő számokat játszanak. Egy fekete dobos vadul táncol a dob körül és dobálja a dobverőket! Ez nagyon eredeti, ez Amerika. Nem vitás, ez egy másik világ, itt kell otthont teremtenünk, eszünk ide hozott , de egy darab a
szívünkből örökké hazánkban maradt!”
(Nagybátyám Kelemen Imre emlékére. Született :1928. Budapest , elhunyt 2011 Los Angeles) dr. Szikszay Péter

“Volt egyszer: Tizenegyedik történet: Egy darab a szivünkből…” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Kedves Péter!

    Visszaemlékezésed érdeklődéssel olvastam. Azért jó, hogy nem ment el mindenki, mert akkor már ezt a helyet nem Magyarországnak hívnák.

    Szeretettel: Rita💐

  2. Kedves Péter!

    Akkor nagyon sokan menekültek a reménytelenségből, választottak új hazát.
    Szeretettel gratulálok megható írásodhoz,
    Magdi

Szólj hozzá!