Volt egyszer: Huszadik történet: Suttogó szeretet

Összes megtekintés: 216 

Az ablaknál állok, kezemben csészét szorongatva. Jól esik a forró tea. Nem csak a kortyok kellemesek, a fázós ujjaim is örülnek a meleg kerámiának. A napot figyeltem, ahogy egyre lejjebb és lejjebb csúszott az égbolt gömbölyű felületén, egészen, míg el nem érte a horizontot. A fénye, mely aranyló mézhez volt hasonlatos, bíbor vérré vált, majd teljesen kihunyt, mint tábortűz parazsából a láng. Szürke lett az ég, mint a pernye. Érezhető volt a levegő lehűlése is. A kora esti szellő beszökött a résnyire nyitva hagyott ablakon, magára tekerte a csipkefüggönyt, aztán a teám gőzével incselkedett kicsit, majd körbeszaladta a szobát. Rabul ejtettem, mert bezártam az ablakot, így mérgesen süvített ki a küszöb résén a konyhába. Nem mentem utána. Megfogtam a függönyt, hogy visszahúzzam a helyére. A virágzó barackfán akadt meg a szemem. Soha ilyen szépnek nem láttam még. Bár télen az az ónos eső nem tett neki jót, mert letörte két nagyobb ágát, és a tavaszi váratlan fagy sem használt gyönyörű szirmainak, mégis büszkén állt a kert legbecsesebb ékeként.
Emlékszem, hogy milyen izgatottak voltunk, amikor ültettük. Az első fa az udvaron, amit te és én helyeztünk el! Én ástam ki a helyét. Te mondtad meg, hová kell tennünk. Valami kínai vagy japán csíről meg fengshuiról és energiákról beszéltél. A felét sem értettem, de mivel neked fontos volt, hát nem firtattam. Ott lesz a fa, ha te mondod! Óvtuk, vigyáztuk, mint valami házi kedvencet. Becézgetted. Mondtad, hogy a növények érzik a kedves szavakat, és ahogy az emberek, úgy ők is boldogabbak lesznek tőle, és talán jobban is fejlődnek. Ej, de tudtad ráncolni a fekete szemöldöködet, amikor haragudtál! És a kerek csípődre is olyan pontosan illeszkedett a kezed, ahogy dühösen odatetted, mintha mindig ott lenne már a helye. Pedig csak finoman kacagtam. Nem volt abban semmi gúny, ahogy nevettem, de hiába mondtam, nem hitted el. Inkább alaposan bocsánatot kértem, és soha többé nem firtattam ezt a fákkal suttogó dolgot. A növényeknek lelke van és punktum! Elmosolyodok, hiszen a barackfa félig roncsolt testtel, de mégis telve virággal ott áll a kert közepén. Csodaszép! Mert szereted. Gyönyörűre suttogtad a szíveddel.
Behúzom a függönyt. A szobában hirtelen jóval sötétebb lesz. Villanyt kellene kapcsolnom, de nem akarlak felébreszteni. Bólintok miután megbeszélem magammal, hogy hamarosan megszokja a szemem a félhomályt és látni fogok. Legalábbis amennyire kell. Leülök az ablak melletti fotelbe, újra kezembe veszem a csészét és kortyolok. Csipkebogyó tea. A te kedvenced. Én nem kedveltem régen. Most sem nagyon, és bizonyára hüledeznél, ha tudnád, hogy leforráztam a szárított bogyók húsos szeletkéit. Nincs kedvem áztatni, sem hidegen inni. Lehet, így nincs benne annyi vitamin, de most nem érdekel.
A szememmel pásztázni kezdem a szobát. Az ágy foglalja el legnagyobbrészt. Ott fekszel rajta. Nézem, ahogy a vékony takaró apró lankái halk pihegéssel fel és le moccannak békés ritmussal. Követem a redőket. Megpillantom a kézfejedet. A hasadon pihennek egymásra rakva. Vékony ujjaidra siklik pillantásom, és egészen a fénylő arany ékszerig szalad. Nem a legvaskosabb, nem is díszes. Csak egy hagyományos karikagyűrű. Nem volt pénzünk drágábbra akkoriban. Persze azóta lecserélhettük volna, de ahogy egymáshoz, úgy az ékszerhez is hűségesek maradtunk. Emlékeztetett minket arra, hogy becsüljük meg azt, amit elértünk, azt, amink van. Egymást is. Nem tudom miért, de könny szökik a szemembe. Letörlöm gyorsan. Nem mintha megláthatnád. Előtted egyébként sem kell szégyellnem semmit. Hagyom tekintetemet tovább barangolni. A mellkasod szelíden piheg tovább. A takaró elfedi teljesen. Valaha gömbölyű halmok csúcsosodtak ott, ahol most a szemem nem lát semmi kiemelkedést. Most csak sejteti emlékezetem dús kebleid lágy rezzenését. Egyáltalán nem bánom. Ami egyszer volt, jó is és szép is volt, de van helyette valami még szebb. Te magad! Az arcod békés. Valami szépről álmodhatsz, mert halvány rózsaszín szád szegletében látok megbújni egy szende mosolyt. A szemed ugyan csukva van, mégis érzem, hogy boldogan ragyog abban a pillanatban, ahogy kinyitod. Valószerűtlenül sok hajad volt egyszer, régen. Fekete, mint az ében. Egy darabig festetted, mert zavart, hogy őszül. Pedig nekem mindenhogy tetszel. Most teljesen hamuszürke és nagyon rövid. Szeretem. Nyugodt minden vonásod. A homlokodon sincsenek ráncok. Meseszép vagy! Mert vagy. Itt és most, velem, nekem. Mindig mondom. Pár hónapja mérgesen legyintettél, ha ilyesmiket mondtam. Megértettem a dühödet. Mostanra pedig azt hiszem, hogy te értesz engem.
A masztektómia után azt mondtad, hogy hagyjalak el, mert te nem vagy nő többé. Nem akartad, hogy lássam. Hogy lássalak. Azt mondtad, hogy mellek nélkül úgysem kívánlak majd, hiszen magad sem bírtad megnézni a tükörben. Elzárkóztál tőlem. Nem tudtam, mit tegyek. Egyik nap eszembe jutott a barackfa. Meg a suttogó szeretet. Gondoltam, ha a fának jót tett, talán neked sem árt. Minden nap simogattam a lelkedet a szavaimmal. Olyan szavakkal, amik a szívemből jöttek. Őszintén. Teltek a napok, a hetek, mire szépen lassan elhitted, hogy én tényleg csak egyszer szeretek, de akkor örökké. Mint a hattyúk. Én még mindig hiszek a “…míg a halál el nem választ…” dologban. Mellekkel vagy azok nélkül, nem érdekel, hiszen ott a könyvtár előtt, amikor megláttalak életemben először, megpecsételődött a sorsom. Mint a népmesékben, amik úgy kezdődnek, egyszervolt hol nem volt és úgy végződnek, hogy boldogan éltek míg meg nem haltak. És most itt vagyok, kortyolom a csipkebogyó teát, nézlek, ahogy békésen alszol, és földöntúli boldogságot érzek. Mert vagy. Csodaszép, mint a két ágát elvesztett barackfa. Büszkén és szépséggel telve létezel ugyanúgy, mint régen. Gyönyörűre suttogott a szívem.

“Volt egyszer: Huszadik történet: Suttogó szeretet” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Kedves Éva!
    Ez egy csodálatosan megírt történet. Nagyon szép a hasonlat is, találó. A ragaszkodás, a szeretet ábrázolásod teljesen meghatott. Szeretettel olvastalak: Éva🦋🦋🦋🦋

Szólj hozzá!