Egyszer volt: Huszonkettedik történet

Összes megtekintés: 26 

Egyszer volt, hol nem volt, talán az üknagyanyám még emlékszik rá, volt egyszer egy tarka-barka királyság.
Tarka- barka királynak nem született fiú utódja, csak egy aranyhajú leánya. Ő volt a király szemefénye, minden boldogsága. Leánykáját a legszebb ruhákba járatta, ékköveinek se szeri, se száma nem volt. Nem tudott olyat kívánni, amit apja ura ne teljesített volna. A lány szépen növekedett, a kislányból eladó sorba került.
Érezte is a lány, hogy szűk már neki a palota és az azt körül ölelő szépen művelt park. Tekintete egyre többet kimerengett lányszobája bársony függönyei mögül. Nézte a kék eget, a szabadon repülő madarak hadát, hallgatta a szél susogását, sima bőrű szépséges arcát a fényes nappal melengette. De azt csak titokban, mert az úri hölgyek arca nem lehetett napbarnított, az csak a szolgáknak megengedett. Komornája meg is dorgálta, mikor ezt észrevette:
– Nemsokára érkeznek a kérők! Mit gondolnak az úrfiak, ha meglátják a királylány napsütötte arcát?
Elszomorodott a szép lány e szavakra. Hirtelen szűknek kezdte érezni fűzővel szorított pompázatos ruháját, gyöngyökkel és csattokkal telitűzdelt konty költeménye húzta szép fejét, viszketett a bőre a hajépítmény alatt.
– Apám a napfényre szeretnék menni!
– Máris szólok a kocsisnak, álljon elő a hintóval.
– Én nem akarok hintóval menni!
– Királylány nem mászkálhat úgy, mint a parasztok. – volt a válasza.
Több se kellett a királylánynak. Magára zárta szobája ajtaját, levetette szűkre fűzött toalettjét, szétbontotta hajkölteményét, és egy óvatlan pillanatban kimászott szobája ablakán. Kibontott arany haja tengerként hullámzott hátán, és mellén, lágyszövésű alsó ruhájában könnyen tudott mozogni, így egy ugrással megbújt egy gondosan megnyírt bokor rejtekében. Itt várta a pillanatot, amikor szaladhat a szabadság felé. Nem kellett sokat várnia a szolga nép az úri ebéd készítésén fáradozott, az őrség pedig éppen váltott. Mezítláb szaladt a tarka rétre, repült, és táncolt, örömében. Boldogan hempergett a fűben, ahol színesebbnél színesebb réti virágok pompáztak és illatoztak. Nagy csokrot szedett belőle. Lenge ruhájára tűzdelte valamennyit. Topánkához szokott lába kicsit megérezte, mikor egy kis kő került talpa alá, ezért két szép nagy lapulevelet kötött puha talpára. Így szaladgált tovább, egyre tovább, mígnem egy búzamezőhöz ért, ahol még friss zöld búza fogadta. Ebből is szedett és szálanként szépen belefonta aranyhajába. Mire ezzel elkészült, bizony meg is éhezett. Térült- fordult, és mit ad isten? Piros szamócák kínálják magukat a teremtő tányérján. Finom ujjaival csipegette ezt az ízletes csemegét. Immár a természet lányaként virágdíszes, mámorító illatú ruháját felfedezték a pillangók, és énekesmadarak szerenádoztak neki. A nap simogatta rózsás arcát.
Közben a tarka-barka királyságban észrevették, hogy eltűnt a király szemefénye, egyetlen leánya. Küldte is a katonáit a világ mid a négy égtája felé, de bizony sehol nem találták. Persze, hogy nem, hiszen ők egy brokát ruhás tipegő kisasszonyt keresték, nem egy lapulevél talpú virágruhás lányt. Telt- múlt idő, a király egyre jobban aggódott, hol lehet az ő legfőbb kincse.
A szép tündérlány ült és hallgatta a világ legszebb zenéjét, amit a madarak daloltak neki, és közben eszébe jutott édesapja. Nem is tudta mennyi idő telt el azóta, hogy elhagyta a palotát. Gondolt egyet, a gondolatott tett követte és elindult úri otthona felé. Már aludni tért az ég fénykorongja, az éj sötét takarójával borította a földet, mire a palotához ért. Szuronyos őr állta útját.
– Ki vagy te lány? Mit keresel itt éjszaka?
– Nem ismersz meg?
– Nem láttalak még! Csavargóknak nincs itt keresnivalójuk!
– Tarka-barka királlyal akarok beszélni!
– Őfelsége már a baldahinos ágyában pihen. Mit képzelsz?
– Én vagyok a királylány! Akkor szólj a komornámnak!
– Te királylány? Na takarodj innen! Száz lovas keresi a királylányt.
Mit volt, mit tenni, hiába volt fáradt, vissza kellett fordulni. Az éjszaka hideg szele borzolta bőrét, vastag törzsű, óriás fák rázták félelmetes koronájukat.
– Most mi tévő legyek? – így tanakodott magában.
Egyszer aztán a hold sejtelmes fénnyel megvilágít előtte egy szekeret. Egy legény hajtja. Ő is észreveszi a lányt.
– Virágom- virágom! Mit keresel itt az éjszakában?
A királylány nem akarta felfedni kilétét.
– A palotába jöttem, de nem akarnak beengedni.
– No, én éppen oda megyek. Bújj be a széna közé, beviszlek.
Több se kellett a fáradt lánynak, már bújt is be a szénába. Igen ám, de úgy elálmosodott, ahogy a szekér rázta, elringatta, és szépen elaludt. A fiú rendre belépést nyert a királyi udvarba. Keltegette potyautasát, de hiába. Jó ízűen aludt a friss szénában.
– No, hagyom, hagy aludja ki magát. Ki tudja mennyit gyalogolt. – gondolta magában.
Már delet harangoztak, amikor a lány magához tért.
– Hűha! Hol vagyok?
Bájos arcát szalma nyomta ráncok, a fején széna korona, így kukucskált ki a szekér rejtekéből. Éppen akkor jött ifjú jótevője. Szép szál parasztlegény, erős, izmos karjaiba kapta a lányt, úgy emelte le a szekérről.
– Le kell pakolnom a szénát, a király lovainak hoztam. – ahogy ezt mondta, mélyen a lány szemébe nézett, de olyan igézően, hogy az álruhás királylány nem tudta róla levenni a szemét. Eltartott ez az állapot néhány percig, vagy ki tudja meddig.
– Köszönöm neked legény, amit értem tettél! – csak ennyit tudott mondani.
Ahogy a lány távozott, a fiú elkezdte a szénát vasvillával lepakolni a szekérről. A királylány abban bízott, hátha a szobája ablaka nyitva maradt, és ahogy ment, úgy vissza tud mászni. Résnyire nyitva is találta. Éppen kapaszkodott felfelé, amikor meglátta komornája komor ábrázatát. Az idős hölgy megijedt, és elsikította magát. nem ismerte meg úrnőjét. A fején a széna szálak, a hajában a búza, a ruháján a virágok már hervadoztak, a lábán a lapulevelek is szakadoztak. A sikításra összefutott a palota apraja- nagyja. Elfogták a furcsa lányt, és a király elé hurcolták.
– Apám! Én vagyok a maga lánya!
– Te? Te jó isten! Mi történt? Hová tűntél?
– Apám! Egy kicsit szabadságra vágytam. Arra, hogy a nap süsse az arcom!
– Édes lányom! Már indultak a kérők, és sürgönyt kellett küldenem a szomszéd királyságokba, hogy még ne jöjjenek. Ez sértés is lehet számukra.
– Engem nem érdekelnek azok a kérők!
– De lányom! Te királylány vagy! Azonnal menj, és hozd magad rendbe!
– Nem apám! Én most elmegyek szénát adni a lovaknak!
– Mi? Mit csinálsz? Az nem a te dolgod!
– Megyek szénát adni a lovaknak!
A király nem hitt a fülének, de annyira szerette a lányát…
– Ha ez a kívánsága, mit van mit tenni.- csóválta koronás fejét.
A lány szaladt, szinte repült az istállóba. Az igéző szemű izmos legényt ott találta. Ezen túl mindennap ugyanabban az órában oda járt, virágokkal kitűzdelt ruhában, búza fonattal a hajában. Hiába jöttek a királyi ficsúrok, rájuk sem tudott nézni. Csak egy legény érdekelte.
– Na megnézem magamnak azt az ifjút! – gondolta Tarka-barka király.
– Nem mondom, jóravaló szép szál legény! Ha a lányomnak ó kell, legyen…
Hamarosan megtartották a lakodalmat. virág ruhában, búzakalásszal a királylány fején. Máig is boldogan élnek, legalább is az emlékekben. Ha hiszed, ha nem.

“Egyszer volt: Huszonkettedik történet” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Szólj hozzá!