Hullámvasút: Első történet: Az utolsó félidő

Az öklöm egy hangos csattanás kíséretében csapódott az öltöző falának, miközben könnyek csorogtak végig az arcomon. Dühömben legszívesebben üvölteni tudtam volna, hangomat úgyis elnyomta a felettem tomboló tömeg, akik még a félidőben is, mint a méhek úgy zsongtak folyamatosan. Néha már szerettem volna egy kis csendet, hátam mögött hagyni a rengeteg elvárást és élvezni az átlagemberek hétköznapjait. Olyan életet akartam magamnak, ahol úgy tudtam volna végigmenni az utcán, hogy nem szólítottak le az emberek, úgy csinálni dolgokat, hogy másnap azok nem köszöntek vissza rám a bulvárújságok címlapjairól. De ez az átlagos élet soha nem adatott meg nekem. Már kisgyerekkoromban rám vetült a kamera, köszönhetően apának, aki a világ egyik leggazdagabb focistái között volt. Nem volt kérdés, hogy én is követem őt az úton, hogy belőlem is focista lesz. Mostanában viszont elkezdtem kételkedni a fociba vetett hitemben. Valóban a saját álmaimat élem és nem az apámét?
– Helen minden rendben? – lépett be az öltözőbe Ethan.
– Úgy nézek ki, mint akivel minden rendben van? – kaptam felé a fejemet és a sarokba hajítottam a kezemben lévő vizet. – Az orvos azt mondta, ha szedem a magnéziumot el fognak múlni a görcsök – ültem le a padra és a zoknimat lejjebb húzva levettem a sípcsont védőmet.
A művelet során a vádlim újra begörcsölt, de ezúttal a fájdalom olyan erős volt, hogy levegő után kapkodtam.
– Hagy segítsek – ereszkedett fél térdre előttem Ethan és óvatosan a lábam felé nyúlt.
– Azt mondta és én hittem neki!
– Ne várj egyből csodát Helen! Még csak egy hete szeded, ráadásul túlhajszoltad magad, néha nem ártana pihenni is – szidott meg.
Összepréselt ajkakkal figyeltem, ahogy nyomott egy keveset a kezére az izomlazító krémből és gyakorlott mozdulatokkal elkezdte bedörzsölni a bőrömbe. Hosszú ujjait figyelve, a gondolataim egészen más irányt vettek, tekintetem az arcára vándorolt és most először igazán megfigyelhettem őt. Tipikusan ő volt a szőke herceg a fehér lovon. Szőke haja volt, hihetetlenül szép kék szeme, mint Terence Hillnek és csókolni való telt ajka.
– Te mindig is erre a pályára vágytál? Hogy focizzál?
– Naná, hogy igen – pillantott fel rám vigyorogva. – Mi a gond Helen? Mostanában olyan vagy, mint az időjárás – fürkészte az arcomat elkomolyodva.
Szerettem volna rázúdítani a rengeteg érzelmet, ami bennem kavargott folyamatosan. Hogy mennyire nehezen álltam helyt egy csapat fiú között, egyedüli lányként, hogy milyen nehéz volt kezelni a figyelmet, ami ezzel járt. Én voltam a világ második női labdarugója, aki felnőtt férfi csapatban játszhatott, az első a Holland Ellen Fokkema lett még 2020-ban és ez hatalmas figyelemmel járt. Mióta be lett jelentve, hogy a srácokkal együtt lépek pályára, és velük együtt képviselem Floridát, még több szempár tapadt rám, mint az előtt. Szerettem volna elmondani neki, hogy egy ideje már elkap egyfajta vágyódás valami más iránt, valami iránt, ami kevesebb figyelemmel járt. Új dolgokat szerettem volna kipróbálni, de a szoros napirendem, az edzések és az egyetem mellett nem volt lehetőségem felfedezni új dolgokat. Az egész életem meg volt tervezve, és ha már valamit máshogy csináltam, akkor borult az egész rendszer. Női labdarúgóként egy férfi csapatban, már csak azért is több teher nyomta a vállamat, mert nőből voltam. Mindenért jobban meg kellett küzdenem, minden egyes napom küzdelem volt, hogy megmutassam mindenkinek nem hiába kerültem a legjobbak közé, hogy igenis helyem volt közöttük. Ám a mindennapos bizonyítás kezdte teljesen kiszívni belőlem az örömöt, amit a pályára lépés váltott ki belőlem. De tudnék-e nélküle élni? Ha örökre le kéne mondanom a fociról, képes lennék rá? Rápillantottam a lábamra és hosszasan sóhajtottam. Mi van, ha az orvos azt mondja, hogy kész ennyi volt? Ha a lábam miatt nem focizhatok tovább? Mihez kezdek akkor?
– Helen figyelj rám – fogta meg a kezemet Ethan és mélyen a szemembe nézett. – Nincs még egy olyan tehetséges ember a földön, mint te! Nagy kár, hogy nem látod magad kívülről, akkor talán megértenéd, hogy mit érzünk, mi a srácokkal. Úgy szeled át a pályát, mint egy szélvész, te küzdsz a leginkább közülünk, te vagy a csapat hajtóereje, nélküled összedől a gépezet! Egy igazi harcos vagy, aki tűzbe menne a családjáért, értünk! Figyeltelek téged az elmúlt hetekben, láttam, hogy milyen elveszett vagy, hogy keresed az utadat, de nem találod.
– Ennyire feltűnő volt?
– Csak amikor megfeledkeztél magadról! Helen, minden ember életében vannak hullámvölgyek, amikor maga körül megkérdőjelez mindent. Nekem is eszembe jutott már, hogy focizás helyett, elmehettem volna zongorázni ezekkel a csodás ujjakkal – pillantott a kezeire a homlokát ráncolva, mire elnevettem magam. – és ez nem is baj, az ember álmodozik, néha letér az útról, belekóstol új dolgokba, majd hazatér oda ahová tartozik. Helen a labdarúgás a te utad, akárhányszor a pályára lépsz, kivirágzol és uralod az egészet. Az a rengeteg ember, mind azért jön, hogy téged lásson!
– Vagy inkább titeket, ahogy félmeztelenül parádéztok a szünetben – szaladt magasba a szemöldököm.
Ethan dühösen ráncolta a homlokát, majd meghallva a hangosbemondót, ami figyelmeztetett, hogy 5 perc múlva folytatódik a meccs, felállt és lenézett rám. Gyorsan feltettem a sípcsontvédőt, majd ráhúztam a zoknit, aztán hagytam, hogy Ethan felhúzzon. A szavai bár nem mutattam, de sokat jelentettek. Jó volt hallani ezeket a szavakat, akkor, amikor mélyponton voltam.
– Csak ön után harcos – intett maga elé.
– Rúgjuk szét a seggüket! – néztem a szemébe és kiléptem az öltözőből.
A folyosón aztán kocogni kezdtem, majd a pályára érve mosolyogva integettem a nevemet visító tömegnek. Focizni olyan érzés volt, mintha én is egy világsztár lettem volna, az emberek a nevemet kiabálták, bíztattak, szerettek. Azért jöttek el ide, hogy velem együtt küzdjenek az ellenfél ellen, hogy a lelkesítő szavaikkal meg töltsenek energiával. A pálya közepén állva magamba szívtam az energiájukat, hagytam, hogy a tombolásuk által az adrenalin szétáradjon az ereimben és a szívem megnyugodott. Hiába kívántam azt, hogy bár láthatatlan lennék, ezekben a pillanatokban, örültem, hogy az voltam aki. Hogy itt voltam egy lépésre a világbajnoki címtől, a családommal együtt. Mosolyogva pillantottam a srácokra, lepacsiztam velük, majd elfoglaltam a helyemet a középpályán és szembe néztem az ellenféllel, akinek egyetlen célja volt csupán. Kiejteni engem és elvinni előlem a bajnoki címet. Az első fél időben majdnem sikerült neki, de itt voltam és nem adtam fel. Kellett a bajnoki cím.
– Készen állsz kislány? – kérdezte tőlem erős brit akcentussal.
– Semmire nem álltam még ilyen készen – húzódott mosolyra az ajkam és amint megkaptam a labdát kikapcsoltam az agyam és egyedül csak a játékra koncentráltam.
Patakokban ömlött rólam az izzadság, a vádlim eszméletlenül fájt, de újra és újra felpattantam. Nem adhattam fel ilyen könnyedén!
– Passzold – kiáltottam oda Ethannek torkom szakadtából.
Pont tökéletes helyen voltam, ha sikerül végig vezetnem a labdát és belőni a gólt, akkor megnyerjük. Már csak egy gól kell a vége előtt, hogy miénk legyen a bajnoki cím. Ethan a hangomat hallva, átpasszolta a labdát, amit aztán mellkassal levéve egyből vezetni kezdtem a kapu felé. Nem koncentráltam másra csak a labdára, és pontosan ez volt a baj. Nem vettem észre az oldalról közeledő játékost, aki a labda helyett, az én lábamba rúgott egy hatalmasat. Felordítottam a fájdalomtól, előre estem, a könnyek végig csorogtak az arcomon. A füvön feküdve, zokogva markolásztam a lábamat, tekintetemmel a labdát kutattam. Még elérem! Meg tudom csinálni! Az idő teljesen lelassult körülöttem, a hangok csak tompán jutottak el a tudatomig, ahogy nagy nehezen talpra küzdöttem magam, erőnek erejével ráléptem a jobb lábamra és nem törődve a pokoli fájdalommal futásnak eredtem. Minden egyes megtett lépés után, a fájdalom végigcikázott a testemen, szemem előtt sötét foltok táncoltak, az ájulás környékezett, de nem álltam meg. Még gyorsabb tempóra kapcsoltam, majd el cseleztem a labdát az ellenféltől, és rohanni kezdtem a kapu felé. Már nem is éreztem a fájdalmat, csak futottam, könnyedén térve ki az ellenfél elől, majd a vége előtt öt másodperccel berúgtam a gólt. A tömeg tombolt körülöttem, a stadiont megtöltötte a boldog üdvrivalgás, elnyomva az ellenfél szurkolóinak zaját. A győzelem hangja erősebb volt.
– Nyertünk Helen – kiáltott rám boldogan Ethan.
Fáradtan rámosolyogtam, aztán egy nagy levegőt véve lepillantottam a lábamra és rosszul lettem attól, amit láttam. A lábam kétszeresére volt bedagadva és már el is kezdett lilulni. A srácok hozzám érve a nyakukba vettek engem, a hangulat fergeteges volt addig a pillanatig, míg a testem kimerülten előre nem bukott.
Az orvosi szobában riadtam fel, az apró helyiségbe az összes csapattag be volt zsúfolódva és aggódva hajoltak felém. Közvetlen mellettem Ethan ült, a kezemet fogva és épp a többieknek magyarázta, hogy milyen hülye vagyok, amiért sérülten befejeztem a játékot.
– És én még azt hittem, hogy a csókoddal fogsz felébreszteni, erre arra kelek fel, hogy szidsz, mint egy New Yorki taxis – sóhajtottam fel.
Ethan gyönyörűkék tekintete azonnal a szemembe fúródott, amitől a szívem örült vágtába kezdett. Talán amikor elájultam a fejemet is bevertem? Vagy miért esett ilyen jól Ethan közelsége?
– Jól vagy Helen? Azt hittem, hogy rosszul leszek, amikor megláttam a lábadat. Nagyon felelőtlen voltál, apád előbb ment a zuhanyzók felé, hogy hideg víz alá dugja a fejét, mielőtt felébredsz. Nagyon dühös rád és mi is azok vagyunk!
– Azért annyira nem, hiszen nyertünk – szólt közbe Joe. – Hahó, srácok! Nyertünk, miénk a világbajnoki cím!
– Legalább nem volt hiába való – mosolyodtam el boldogan. – Úristen! Végre lesz elég pénzünk felújítani a pályánkat és új labdákat, meg mezeket beszerezni – kiáltottam fel boldogan.
– Ne már Helen! Előbb a szórakozás aztán a munka – szólt rám Joe felháborodva. – Nyaralni megyünk, méghozzá a Maldív szigetekre!
Mosolyogva hallgattam a lelkes szóváltásukat, hogy mit fogunk csinálni a rengeteg pénzel, amit megnyertünk, aztán Ethanre néztem, aki elgondolkodva figyelte a lábamat.
– Mire gondolsz? – kérdeztem csendesen.
– Csak arra, amiről beszélgettünk, hogy nem tudod, hogy ez a te utad-e. Szerintem most már számodra is nyilvánvaló, hisz az egészségedet kockáztattad értünk! Ezt senki nem tenné meg, ha nem lenne biztos abban, amit csinál.
Elgondolkodva fürkésztem Ethant, aztán a tekintetem a bekötözött lábamra villant. Valóban nem tettem volna meg, ha egy kicsit is bizonytalan lettem volna magamban. Noha lehet, hogy az ember olykor egy hullámvasútban érzi magát, a hangulata olykor szárnyal, máskor pedig egy mély gödörben tengődik, lehet, hogy időnként megkérdőjelezi azt, amit csinál, de ezek csak átmeneti pillanatok. Ha az ember úgy érzi, hogy a dolgok túlnőnek rajta, ha kiégett, akkor álljon meg, vegyen, egy mély levegőt majd energiával feltöltődve folytassa az álmai kergetését.

Szólj hozzá!