Hullámvasút: Hatodik történet

Sosem szerettem a végleteket. Túl magasról nagyot lehet esni, túl mélyről meg nagyon nehéz felkapaszkodni. Talán ezért nem kívánkoztam felülni a hullámvasútra sem. Ha vasárnaponként apámmal és a húgommal kimentünk a vidámparkba, én csak álltam a hatalmas építmény előtt, és figyeltem az eltorzult arcú, sikoltozó embereket. Látszott rajtuk, hogy félnek, de az is látszott, hogy ennek örülnek. Én nem szerettem félni, ma sem szeretek.
– Na mi lesz, nem szállsz fel egy menetre? – kérdezte apám évődve. Ő és a húgom épp kikászálódtak a leérkezett szerelvényből, és már készültek felülni a következőre.
– Nem, én nem! – tiltakoztam.
– Gyáva nyúl, gyáva nyúl! – kezdett csúfolni a nálam néhány évvel fiatalabb húgom.
És én lehajtott fejjel, szótlanul elismertem, hogy gyáva vagyok. Pontosabban, értelmetlen bátorságfitogtatásnak tartottam ezt a föl-le száguldozást a semmibe. A félelem érzésének mesterséges kiváltása ez az emberben.
Hazafelé menet az egyik kertes ház nyitva hagyott kapujából ránk rontott egy kutya. A legkisebbet, a húgomat célozta meg, neki akart támadni. Ösztönösen közéjük ugrottam. A váratlan mozdulattól az állat hátrahőkölt, így apámnak sikerült megragadnia a nyakörvét. De jött is már futva a petúniás virágágyások között a kutya gazdája, bocsánatkérések közepette.
– Jaj, már megint kiszökött ez a haszontalan, annyi bajom van vele…- kezdte mondani, de apám közbevágott:
– Halálra rémítette a kislányomat! Még szerencse, hogy a nagyobbik olyan bátor volt, hogy a kutya elé ugrott. de tudja, asszonyom, nem az állat a hibás, hanem a felelőtlen gazdája -mondta egyre emeltebb hangon.
Megfogtam a kezét, és igyekeztem elrángatni onnan, mielőtt még veszekedéssé fajult volna a helyzet. A húgom a másik kezembe kapaszkodott, így mentünk a legközelebbi villamosmegállóig. Ott letöröltem a húgom arcáról a félelem könnymaszatait. Még kicsit szipogott, mikor a fülembe súgta:
– Nem is vagy te gyáva.

Szólj hozzá!