Hullámvasúton: Nyolcadik történet

Hidegen zizzent a neon és éles nyikorgással elhúzódott a vaskeretes ajtó. A benne lévő üveg megszeppenve remegett. Jöttek érte. Homlokomra jéghideg gyöngykoszorút fűzött a veríték. Nem akartam, hogy elvigyék. Ránéztem. Arcán békésen pilledt az álom. Aprócska ujjaival puhán szorította a ruhámat. Elmosolyodott, ahogy felébredve meglátott. Karjaim ölelték pehelynyi súlyát. Ujjbegyeimen éreztem ruhácskáján keresztül is tapintható parányi bordáit, gerincének csigolyái szinte szúrtak. Cseppnyi kis csontváz, bársonyos bőrrel, púder illattal. Összerándult a gyomrom. Itt az idő. Menni kell.
Nem adtam oda nekik. Nem akartam arra a hozzá képest hihetetlenül nagy ágyra tenni. Az utolsó utáni pillanatig ölelni akartam őt. Soha ilyen nehéznek még nem éreztem a szívemet. Mintha kősziklává változott volna. Mégis a torkomban dobogott a félelem. A liftben felváltva hullámzott bennem a remény fényes ígérete, hogy minden rendben lesz ezután, és a rettegés sötét fellegei, hogy semmi sem lesz olyan, mint volt. Ahogy néztem a számláló vontatott percegését, szememet elöntötte a könny. Imádkozni kezdtem magamban Istenhez. Ahhoz az Istenhez, akire még előző nap haragudtam, létezését kétségbe vontam. Hiszen milyen Teremtő az, aki ilyet tesz egy ártatlan, alig sarjadó kis élettel? Milyen Isten az, aki a halál zászlaját lobogtatja a kisbabám ágya mellett? Hogy milyen? Igazságtalan, kegyetlen… De ott a liftben, egyre közelebb érve a műtő ajtajához ez az Isten megbocsátotta nekem, hogy elfordultam tőle. Mert tudja, milyen esendő is az ember és milyen hamar elkószál a lélek. A harmadik emeletnél éreztem, tudtam, hogy hallja a kérésemet. Hallania kell, nem lehet máshogy, hiszen érzem a kősziklává vált szívemben pislákolni a hit parazsát. Kértem, hogy segítsen bármi módon. Ha kell, cserélje ki szívünket, adja a lányomnak az enyémet, hiszen neki élnie kell. Még sokat kell élnie. Mentse meg, bármi módon, mert ha nem sikerül a műtét, rám a kárhozat vár, nem akarnék nélküle élni. A lift megállt. A lábaim elnehezültek, a pehelykönnyű gyermekemet alig bírtam tartani, mert vállaimra ólom súlyával ült a félelem fekete madara. Oda kellett adnom. Nem akartam, de oda kellett adnom őt. Méhem gyönyörű gyümölcsét. Akinek a szíve a testemben dobbant meg először. Abban a testben, amire úgy haragudtam, mert nem volt képes egészséges szívet adni neki. Odaadtam. Ott, abban a pillanatban olyan hatalmas szeretetet éreztem iránta, hogy sejtjeim, mint millió apró aorta egyszerre dobbantak meg bennem. Nyílt az ajtó. Bevitték a műtőbe. Az ajtó tompa puffanással bezárult. Mégis robajnak hallottam. Ilyen hangja lehet a szívnek, amikor megszakad. Túlcsordult benne a félelem, a fájdalom, így széthasadt inkább, hogy ki tudjon folyni belőle és maradjon hely az életnek. És a reménynek. Soha ilyen hangos és hideg még nem volt a csend. A fekete madár ott ült a vállamon. Alig kaptam tőle levegőt. Leültem a székre. Ösztönösen imára kulcsoltam kezeimet és csak kértem, könyörögtem felváltva. A remény és a rettegés hullámvölgyeit jártam fel és alá lélekben, addig a percig, míg meg nem jelent a szívsebész. Feje fölött a neon glóriát rajzolt két pislogás között. Talán káprázat volt. Talán nem. A legszebb szavakat hallottam tőle perceken keresztül. A fekete madarat elhessegette vállamról egy láthatatlan kéz. A csend fényleni kezdett és melegebbnek tűnt. Az érzelmek hullámvasútja megállt a hegytetőn és én leszálltam róla.
Aznap este az ágyam szélén ültem és bámultam azt az ablakot, amely mögött a gyermekemet sejtettem pihenni. Már nem haragudtam a testemre. Már nem voltam dühös Istenre. Megértettem, hogy minden okkal történik, hogy nincsenek véletlenek. Mind feladatokkal születünk, és csak olyan terheket kapunk, amiket elbírunk. És mi elbírtuk. Letérdeltem az ágy mellé és hálát mondtam mindenért. Mindenért, amim van.

“Hullámvasúton: Nyolcadik történet” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Drága Évi!
    Csodálatosan megírt, szomorú történeted meghatódva olvastam.
    Nagyon nehéz perceket/ órákat éltél át!
    Igen, van olyan helyzet, amikor nem marad más, csak az imádság.
    De az nagyon sokat jelent annak, aki hisz Istenben.
    Írásodhoz szívből gratulálok, mindkettőtöknek jó egészséget kívánok,
    szeretettel:
    Erzsi

Szólj hozzá!