Hullámvasút: Kilencedik történet

Életem: mint egy hullámvasút. Egyszer fent, máskor lent. Közben meg se fent, se lent. Pontosabban emelkedőben, majd süllyedőben. Egyenessé tenni pedig nem lehet.
Nyolc éves koromig boldog voltam. Nagyszüleim neveltek. A ház és az udvar, ahol laktak, a körülmények, melyek között neveltek, szinte olyan volt, mint a mennyország. Ők voltak számomra az angyalok. Akiktől szeretetet, biztonságot kaptam, akik tiszteletre és becsületre tanítottak. De néha, nagy ritkán meg is fenyítettek, mintha a bukott angyalokat is ők képviselték volna.
A nagy törés gyermeki lelkemben, a legmélyebb hullámvölgy életemben egy szép nyári napon következett be, születésnapom tájékán. Nem fogadtam szót a nagymamámnak, aki este háromnegyed héttől kezdve többször is behívott: előbb megnézni a tévében a kedvenc esti mesémet, a Mihaelát, majd vacsorázni, vacsorázni és újra vacsorázni. De sajnos akkor süket fülekre talált: egyre makacskodtam, hogy még játszani szeretnék a szomszéd gyermekekkel az udvaron. Hisz azon a délután olyan sokan összegyűltünk a ház mögötti gyepen, hogy kár lett volna otthagyni a pajtásaimat. De végül a fülem bánta, mert attól fogva ráncigáltak be a házba. Miközben vacsoráztam, a nagyszüleim elmondták nekem, hogy szófogadatlan gyermek vagyok, s mire végeztem az evéssel, nagymamám összecsomagolta a legfontosabb dolgaimat (pizsamát, fehérneműt, fogkefét, fogkrémet), pénzt nyomot a kezembe, s megkérdezte: egyedül eltalálok-e a szüleimhez? Igen, feleltem halkan és szomorúan, s ezzel útnak indított. Meg se csókolt, mint ahogyan ébredéskor és elalváskor szokott. Csak kezembe adta a batyumat és kitessékelt az ajtón…
Az új otthonomban, a legnagyobb örömömre, apukám (a nevelőapám) megtanított biciklizni egy kétkerekű, háromnegyedes női kerékpáron. Igaz, hogy eleinte sokat estem és két térdem meg könyökem tele volt friss sebbel vagy varral, mint néhány évvel korábban, amikor triciklizni tanultam nagymamáméknál. De ki törődött akkor ilyen apróságokkal? Rendkívül büszke voltam, mert megtanultam biciklizni!
Délben általában egyedül voltam otthon, vakációban, iskolaidőben egyaránt. A szüleim dolgoztak, a mostohahúgom napköziben volt. Hamar megtanultam, hogyan merjem ki a részemet a hűtőszekrényben tartott levesből és másodikféléből, hogyan gyújtsam meg a gázt a kályhán, és hogyan melegítsem meg magamnak az ebédet. Ügyeskedtem, mint egy kis kukta! De édesanyám főztje elbújhatott a nagymamámé mellett. Nem csoda, ha a paradicsomleves nem ízlett, ezért melegítés után elöntöttem és lehúztam a vécén. Majd úgy tettem, mintha megettem volna. Még egy tányért is összemocskoltam, csak hogy azt higgyék a szüleim: tényleg megettem! De apukám észrevette a cselt, amikor délután hazaért a munkából: a vécécsészében mindig egy vékony csík maradt a levesből a víz felszínén, amire én már nem figyeltem. S büntetésképpen suhogott a nadrágszíj a hátsómon, ezenkívül egy hétre eltiltottak a tévézéstől és a játéktól.
Újabb örömöt az olvasás jelentett számomra. Tízéves koromban beiratkoztam az iskolai könyvtárba, hogy kikölcsönözzem onnan a kötelező olvasmányokat. Továbbá szinte minden ünnep alkalmával (születésnapkor, névnapkor, karácsonykor) könyvet (is) kaptam ajándékba a szüleimtől, rokonaimtól. Az otthoni könyvtáram egyre gyarapodott. Amikor már ebből is kifogytam, akkor a megyei könyvtárba iratkoztam be, s onnan pótoltam a tudásszomjamat. Elolvastam mindent, ami a kezembe került, s amit érdekesnek találtam: gyermek-, ifjúsági és felnőtt regényeket, novellákat, útleírásokat, verseket, történelmi és fantasztikus írásokat. Előbb magyarul, aztán meg románul is. Az elolvasott alkotások szerzőjét és címét vonalas füzetbe jegyeztem, s mire húszéves koromban megnősültem és elköltöztem, legalább öt füzet megtelt az általam olvasott könyvek jegyzékével.
Szüleim szigorúan neveltek: nevelőapám próbált kordában tartani, amikor muszáj volt, hogy megtörje már gyermekkoromban jelentkező székely–csángó makacsságomat. Nagyjából sikerült is neki, mert érzékeny művészlélek voltam. A nadrágszíj volt a leghatásosabb segítsége. Édesanyám meg azzal törte össze angyali lelkemet, hogy egyfolytában tanulásra kényszerített: eltiltott a vallásom gyakorlásától, még a pappal való nyílt veszekedés árán is, eltiltott a tévézéstől és a lányoktól, pedig már benne voltam a korban, elmúltam 14 éves. Számára a két tenyere volt a legjobb segítség a fenyítésemre. Ha a szüleim tudták volna, hogy szeretettel és jó szóval többre mennek a gyermeknevelésben, mint szidalommal és fenyítéssel, akkor ők is boldog házaséletet éltek volna, mint a nagyszüleim, akiknél korábban nevelkedtem.
Utolsó éves középiskolás voltam, amikor egy csodás tavaszi délután édesanyám elküldött a zöldségpiacra bevásárolni. Hazafelé nem a megszokott úton mentem, hanem egyet kerültem a piac hátsó kapuján keresztül. De kit láttak hirtelen a szemeim a közeli tömbház előtt? Cézárt, egyik középiskolás osztálytársamat, amint egy gyönyörű szőke lánnyal beszélgetett.
– Szia, Laci! Merre jársz? – szólított meg a druszám*, amikor melléje értem.
– Szia, Cézár! Itt voltam a piacon bevásárolni – mutattam a bal kezemben tartott szatyrot. – Most indultam hazafelé. Hát te?
– Itt ni, udvarolok. Mit szólsz, tetszik neked ez a csaj?
– Naná, hogy igen. Még kérded?
– Akkor ismerkedjetek meg: Laci és Laura.
Kezet fogtunk egymással én meg a lány. Közben éreztem, hogy tetőtől talpig kimelegedek és libabőrös leszek, hogy megroggyannak a térdeim, amikor belenéztem a lány ragyogó barna szemeibe. S a mosolya: felejthetetlen! A napra lehetett nézni, de őrá nem! Azt sem tudom, hogyan értem haza aznap, honnan tudtam meg a telefonszámát. Csak arra emlékszem, hogy azóta legalább hetente egyszer fölkerestem Laurát az otthonában. A zsebpénzemet már nem a kedvenc süteményemre vagy csokoládémra költöttem, hanem mindig vásároltam egy csokor kerti rózsát, a lány kedvenc virágát, s úgy látogattam meg. Már az első alkalommal bemutatott a szüleinek és a húgának, majd legalább egy órát beszélgettünk, ismerkedtünk egymással, miután visszavonultunk a lányok szobájába.
Így telt el a nyár. Barátságunknak a tizenhat hónapos katonaság vetett véget. Búcsúzáskor Laura megkért: írjak naplót az élményeimről, hogy leszerelésem és viszontlátásunk alkalmával elolvashassa azt. Mert nagyon tetszett neki a viselkedésem, a beszédmodorom és a világnézetem. Meg is ígértem ezt neki. Már első levelében fényképet küldött nekem önmagáról, hogy gondolatban mindig velem legyen. Ebből is tudtam, hogy sokat jelentek a számára. A naplómat sajnos elkobozták a katonatisztek, mert azt hitték, hogy államtitkokat jegyzetelek a füzetemben. Következő nyáron, búcsúzásunk után egy évvel kaptam az utolsó levelet a lánytól. Ebben azt írta, hogy nemrég fia született, és emiatt férjhez ment egy számomra ismeretlen férfihez. Én ott és akkor azt hittem, hogy nem élem túl ezt az újabb hatalmas csalódást. Miért minden csoda és szörnyűség főleg a születésnapomkor történik az életemben? – kezdtem kérdezgetni magamban. Folyamatosan sírtam, elment az étvágyam, meg akartam szökni és haza akartam menni, hogy legalább még egyszer az életemben lássam és beszélgessek Laurával. Szerencsémre a bajtársaim visszafogtak és vigyáztak rám, nehogy valami szörnyűséget csináljak, amit utólag keserűen megbánnék. Azzal vigasztaltak, hogy egy nőért nem érdemes kockára tennem a szabadságomat és az életemet főleg, hogy így viselkedett velem; meg hogy annyi sok szép nő van még a világon: jobb ha elfelejtem Őt…
Bár sokszor megpróbáltam, sohasem tudtam kivasalni az életemet. Egyszer fent, máskor lent, közben fent is, meg lent is, emelkedőben, majd süllyedőben. Ilyen az én életem: mint utazás a hullámvasúton.

*drusza = szláv eredetű szó; jelentése: névrokon; a beszélővel vagy a szóban forgó személlyel azonos keresztnevű személy, főleg férfi.

Dávid László,
Marosszentgyörgy,
2022. július 30.

Szólj hozzá!