Őszi történet: Második történet: Őszapó

A rossz nem kopogtat fészkünk peremén. Nem rikoltja indítékát, nem kapirgálja a perceket. Hívatlanul, alattomosan reppen az életünkbe.
Suhantam az őszi szél egy vad áramlatán. Az imént bekebelezett hernyó alig kúszott a bendőmbe, máris tömör fájdalom csapódott bal felkarcsontomba. Fél szárnyammal eszeveszetten csapdosva még fenntartottam magam a levegőben, bár csalhatatlan süllyedésnek indultam. Minden ízemet megfeszítve iparkodtam bevetni magam az erdő egyik dúsabb szegletébe, hogy végszükség esetén menedékre leljek. Belehuppantam a nedves avarba. Végem van, megfosztottak égi otthonom oltalmától. Sorsom megpecsételődött, hiszen bármely pillanatban felbukkanhat egy ragadozó, hogy húsomba vájja agyarát, vagy, ha más nem, a sebem felkelti a rovarok figyelmét, s mikor már arra sem marad erőm, hogy elhessegessem ezeket a szemtelen teremtményeket, apránként széthordják porhüvelyemet. A talaj martalékává leszek.
Kétségbeesésem a tetőfokára hágott. Vonakodva kitártam a sérült tagot, hogy a fájdalom forrását megvizsgáljam. Szó mi szó, nem láttam jelét nyílt sebnek, amolyan vörös pacának, mely a kelleténél terebélyesebb tojásokon éktelenkedik. Talán nincs is semmi bajom? Felkéredzkedhetek újra a magasba? Áh, hiú remény, túl szép ábránd, hogy igaz legyen. Amint verdesni próbáltam, elragadott egy újabb kínkeserves löket, utórezgései beférkőztek idegszálaimba, felkúsztak egészen az agyamig. Szánni való látványt nyújthattam, amint fetrengek a gyötrelmektől. És a tobzódó hisztériától.
Felkavartam magam körül a hordalékot, foszlott pehelytollaim fehér pernyékként libegtek körbe. Nem csoda, hogy felfigyeltek a jelenlétemre. Jóllehet, képtelen voltam repülni, mégis olyan érzés fogott el, mintha lebegnék, testem súlytalanná válna, és a magasba vonakodna. A valótlan jelenés egy pillanatra meleg árt gyújtott szaporán verdeső szívemben. Aztán természetellenes nyomás nehezedett mellkasomra, mire maradék illúzióim is szertefoszlottak. Vaskos, húsos indák tekeredtek körém, gúzsba kötöttek. Felbukkant előttem egy szűk, ámde hatalmas szempár, melyet fekete moha keretezett, szintúgy azt a pirosas szájat, melynek kesernyés lehelete elérte csőrömet.
Egy kétlábú foglya lettem. Fel voltam rá készülve, hogy bármely pillanatban leharapja a fejem kóstoló gyanánt, hiszen mi másért csapott volna le rám, védtelen madárra? Bal szárnyamon engedett a szorítás, de testem többi porcikáját továbbra is gondosan markolta. Talán szemügyre vette fájó részemet, mert hamarosan felbukkant még egy húsos indákban végződő tag, mellyel körültekintő simításokat végzett evező- és kontúrtollaimon. Óriási feje egy picit előrehanyatlott, majd vissza a helyére. Ezt hívják bólintásnak? De a dolgok túlságosan is felgyorsultak, hogy mogyorónyi eszemmel felfogjam a miérteket, mert a kétlábú elvitt magával, egy napfénytől elzárt, fákkal emelt tákolmányba. A hirtelen változó fényviszonyoktól elmosódott szemem világa, de annyit még felfogtam a közelmúlt történéseiből, hogy fogva tartóm az indás tagját fel-le lóbálja, miközben szigorú, dörmögő parancsokat hallat. Szavára az egyik bokor takarásából kiugrott s elszelelt egy kisebb kétlábú, a földre pottyantva egy villás faágat, melynek elágazódásain valami ruganyos dolog fickándozott.
Odabent gyalázatos cellába zárt: egy szabályos négyszögletű, hihetetlenül mély lyukban helyezett el, melynek alján valami puha, valami nem evilági anyag sűrűsödött kisebb-nagyobb hepehupákba. Bár emlékezetemben még élénknek virított utóbbi repülésem fájdalmas tapasztalata, a lábaim épen megúszták a zuhanást, így szökkenve próbáltam kijutni a kelepcéből. Az erőpróba végleg lecsapolta minden energiámat. Fogalmam sincs mikor, de elnyomott az álom, testem elernyedt, fejem ösztönszerűen húzódott egészséges szárnyam alá.
Zörejekre lettem figyelmes. Az indák váratlanul lecsaptak rám, felemeltek. Ismeretlen eredetű pép bukkant fel közvetlen a csőröm előtt. Éhes voltam, nem vitás, de a gőzölgő akármicsodától felállt a toll a hátamon. Viszolyogtam attól, amit a csőrömbe akartak tuszkolni. Az indák azonban nem hagytak békén, rákényszerítettek a sárgás massza befogadására. A nagyját persze kiöklendeztem, ám egy-két falás akaratlanul is a bendőmben kötött ki.
Új helyre zárt be a kétlábú: egy sűrűn rácsozott, fémes tákolmányba. Valamelyest rálátásom nyílt a körülöttem lévő világra, ám a látvány egyúttal mélységes honvágyat élesztett fel bennem. Nincs is annál keservesebb érzés, mikor egy madarat megfosztanak a szél elemétől, s egy félig bekukucskáló égszelet, meg egy kósza fénypászma emlékezteti őt tulajdon tehetetlenségére. Kegyetlen. Sejtettem, hogy a kétlábú bitang fajzat, de ilyen rút megaláztatást nem néztem volna ki belőle.
Nem csoda, hogy rövid időn belül megcsappant az érdeklődésem a környezetem iránt. Már a szökéssel sem próbálkoztam. Búsan, megadóan gubbasztottam börtönöm egyik sarkában. Fogva tartóm persze állandóan körülöttem tett-vett, fekete mohás feje gyakran cellám fölé hajolt, mintha vizslatna, szemében az alattomosságon túl a morbid kíváncsiság villódzását is felfedeztem. Mint aki gyönyörködik a másik fél elenyészésében. Nem! Nem moccanok többet, ha addig élek is! Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy elkezdem produkálni a hasztalan gesztusokat, a reményvesztett kapálódzást.
Ám az ő akarata megingathatatlannak tetszett. Sokadszorra is a szorításában találtam magamat. Sérült tagomnak hűvös, híg lé maszatolódott, mely gondosan beitta magát tollaimba. Hamarosan erős zsibbadtság lett úrrá testem bal féltekén. Minden Szelek Anyja! Közeleg a vég, már a fájdalmat sem érzékelem! Ez az álnok bitang mérget rejt az indáiban, mint a kígyó foga! Szívem vadul zakatolt a torkomban még azután is, hogy eleresztett, és visszazárta cellám ajtaját. Ám a kellemetlen tüneteket leszámítva nem esett bántódásom. Hiába vártam a megváltó elmúlást, amaz késlekedett. Jó párszor szemtanúja voltam annak, amint az égi tűz átszeli a kalyiba hasítékait, majd helyt ad az esti sötétségnek. Időérzékem dezorientálttá lett.
A kétlábú ijesztő árnya számtalanszor testemre hanyatlott, legalább egy tucatszor tömte csőrömbe az eledelt, bármennyire is ellenkeztem. Kegyetlen szórakozást ötölt ki a részemre: a levegőbe dobott, hogy lássa, amint tehetetlenül zuhanok a mélybe, s ha netán újra megkíséreltem használni szárnyaimat, a régi idők fájdalma újult erővel hasított zsigereimbe. Nem volt elég? Meddig szándékozik még szórakozni egy haldokló madárral ez a mindennek a legalja? Ha végezni akar velem, vessen le magasabbról, vagy harapja le a fejem! Békében akarok már nyugodni!
Kétes helyzetemben egy vigasztaló felfedezést tettem. Egy reggel a rácsok túloldalán egy másik bóbiskoló őszapóra lettem figyelmes. Nosza, felpattantam nagy hirtelen, hogy köszöntsem az új jövevényt. Hogy erőt és kitartást merítsünk egymás társaságából. Csak ne lett volna olyan konok az én szerencsétlen szomszédom! Csivitelésemre sosem válaszolt, ellenben követte mozdulataimat. Ha felszökkentem, ő is a magasba emelkedett, ha meghúztam magam a rácsok tövében, ő is darvadozott. Nem értettem furcsa viselkedésének okát, sem azt, hogyan kerülhetett a kétlábú csapdájába, hiszen, velem ellentétben, nem tűnt sérültnek vagy betegnek. Tollazata élénk színekben pompázott, akárcsak az enyém hajdanán, s nem hullajtotta pehelytollát, mint én, mikor az avaron vergődtem, és teljesen lenyestem mellemet, hogy kiviláglott rózsaszín, borsós bőröm…
Mikor már hűvösre fordult az idő, s a gyepet csillogó zúzmara fedte, sorstársam felszívódott. Tollán-szálán eltűnt, börtönével egyetemben. Mérhetetlen levertség lett rajtam úrrá, miként ismét az egyedüllét posványába süllyedtem. Mit tehetett vele az az álnok? Talán a fortyogó vízbe vetette, majd elfogyasztotta? S ugyan, mi a garancia rá, hogy hamarosan nem én leszek a főfogás? A riadalom árja ismét tetőtől-talpig beterített. Rikoltoztam. Ide-oda dobáltam magam, a rácsokhoz ütődtem, de nem törődtem vele. Kimerülten, verejtéktől csatakosan kuporodtam a földre. Ahhoz sem maradt erőm, hogy az indák újbóli felbukkanásakor ellenkezésre tátsam csőrömet.
Fogva tartóm eztán jó darabig békén hagyott. A kenőcs okozta gémberséget egészen megszoktam. Zsibbasztó hatása szinte már kellemes bizsergésnek hatott. Kábultságomból felocsúdva arra lettem figyelmes, hogy a kétlábú csendben, visszafogott mozdulatokkal kivesz a cellámból, s ezúttal nem áll meg velem a kalyiba bejáratáig. Kibandukolt velem a szabadba. Kellemesen simogatott a fényvilág, arcon csapott a természet nedves, zöld illata. Beletörődő sóhajt eresztettem ki csőrömből. Megbékéltem sorsommal. Fel voltam rá készülve, hogy amint feltöltődöm a természet energiájával, a kétlábú, megelégelve evilági búcsúzkodásomat, végre pontot tesz diószemnyi életemre. Alighanem így akar kiengesztelni engem rabságom napjaiért, egyben elaltatni tulajdon lelkifurdalását.
Az indák váratlanul leváltak testemről. Ösztönösen szárnyra kaptam, s lám! Ismét ura voltam önmagamnak! Egy szempillantás alatt a magasba hágtam. Megszöktem! Szabad vagyok, repülhetek, amerre kedvem tartja! Kész szerencse, hogy a mindig precíz kétlábú egy pillanat erejéig elbambult, madárlelkem pedig öntudatlanul is kihasználta ezt a soha vissza nem térő alkalmat. Végre magam mögött tudhatom azt a sok-sok megaláztatást és szenvedést, mellyel ez az átkozott teremtmény sújtott!
Gondoltam én.
Elszoktam az égi iramlástól. Tekintettel bizonytalanná váló perifériámra leszálltam egy faágra megpihenni. Vállam felett félőn hátratekintettem, hogy megbizonyosodjak afelől, rosszakaróm nem követett-e. Nem bizony. Szöcskenagyságúvá zsugorodott, alakja mindinkább elvegyült a törzsek kontúrjaival, amint mélabúsan elhátrált, majd elballagott. Bár nem realizáltam, egy pillanatra a csőrömet is eltátottam. Olyan… más volt. Félelmem, gyanakvásom szétfoszlott, mint a hajnallal felszálló köd, helyébe hűvös masszaként tolult egy megfoghatatlan üresség. Megráztam a fejem, hogy helyrerakva gondolataimat mihamarabb visszatérhessek Szél Anya kebelére.
Vajon, ha még magasabbra hágok… a kétlábú példájára az elmúlt hetek emléke is másmilyen alakot ölt?

2017 nyara

“Őszi történet: Második történet: Őszapó” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Köszönöm szépen, hogy időt szánt rá, és elolvasta!

  2. Nagyon jól megírt történet. Csak azt sajnálom, hogy a madárka nem ismerte fel a gyógyító szándékát sz embernek.

    Szeretettel:
    Zsuzsa

  3. Köszönöm, hogy olvasta! Örülök, ha elnyerte a tetszését!

  4. Kedves Tollforgató!
    Aranyos kis történet. Meggyógyult őszapó.
    Férjemmel mi tengelicét mentettünk meg. Az nem volt sérült csak kicsi és még nem tudott repülni. Ketrecbe tettük az udvarra és hihetetlen dolog történt a szülők naponta többször is jöttek etetni 12 napon keresztül.
    Örülök, hogy olvashattam.
    Üdv: Marcsi mama

Szólj hozzá!