Őszi történet: Harmadik történet: Szeptembertől szeptemberig

Andor

Andor egy Valaki volt. Nagybetűvel.
No nem akkor, amikor megismertem, de előtte sokáig. Fontossága s világlátottsága briliánsként szikrázott emlékezéseiben, s tartást adott neki a hétköznapi pillanatokban.
Addig sosem láttam felhajtogatott ingujjban s öltönynadrágban mosogató férfit, aki gyönyörködve emelte a napfény felé a frissen mosott Metaxás poharat. Ugyanígy a jól végzett munka örömével radírozta le a vasalóval az ingen a gyűrődések táncát, szaglászta- bocsánat, illatolta-a saját kezüleg frissen őrölt, forrázott kávét.
Mindent elvégzett, számára nem volt alantas munka.

Egyszerű családból származott. Idegen földről menekítette őt és testvéreit korán magára maradt édesanyja. Menekítette az ínség, a kirekesztettség, a megítéltség elöl. Oly helyet választott, ahol az ő nyelvükön dobbant a szív.
Gyermeki izmait édesanyja parazsas vasvasalója edzette s e munka bérét kiegészítette mindaz, miről ásók, kalapácsok, fűrészek nyele mesélne tenyere nyomáról. Élni kellett, bármi áron. Ez az ár elfogadható volt számára. Büszkén fizette.

Dolgozott, tanult, testvéreit vigyázta, kis húgát utolsó napjáig óvta.
Nem volt sem több, sem kevesebb másoknál.

A szerelem a munkahelyén lelt rá. Törékeny virágszálra vágyott, akit addig tépett a sors szele, míg elérhetetlen magasságba növesztette hajlani már nem akaró szárát. Arcát csak a Nap közeli fénye bírta örömbe pirosítani.
Éva soha többé nem akart nélkülözni. Szégyenfoltként árnyékolta be a szegénység legapróbb esélye is. A vágy s félelem, hogy ezt soha többé ne kelljen megélnie, különös alkuk felé vitte, melyekkel morzsánként Istent váltott.

Andor azt a lányt látta, aki tiszta lélekkel, a szegénység szégyenétől fulldokolva küzdött, dolgozott, s mindig mosolygott. Elbűvölte ez törékeny erő, a céltudatossággal elért sikerek.

Andor tudta, Valakivé kell válnia, hogy ezt a tündért elérhesse s méltóképpen óvja.

Kezdetben a technika ördögét vette rá, hogy a fényszórók s lámpák élővé tegyék a stúdiót.
Egyre szorosabb barátságot kötött a kamerákkal, s profizmusma oly szembeötlő volt, hogy érdemesnek találták a következő nemzedékek tanítására is. Majd a hangok, tények, tudás világa vonzotta be, idegen életek, idegen tájak, a történelem emberarcát hozta el fogadott hazájába. Ha az a diktafon mesélni tudna..

A valakivé válás útján egy pillanatban Éva jelentette a megérkezést. Maguk sem tudták volna felidézni, melyik volt az a perc, mikor a következő évtizedekre fonódott össze a tekintetük.
Házasság, gyermekek, lakás, kristálycsillár, úri iskola, fogadások, öltönymárkák, divatcégek, sminkes, fodrász… Hogy otthonuk mikor vált kirakattá, s Éva lelke mikor váltotta le a szegénység szégyenruháját… Hmm..

Kétszázharminc négyzetméter magányban külön utak születtek, de még élt a mosoly a gyermekek ágya felett. Miattuk ez az ár elfogadható volt számára. Kemény büszkeséggel viselte. Valakinek lenni nem nehéz, ám Valakinek és Senkinek lenni egy lélekben… Érdesen édes tövis minden pillanat. Az én és a mi harca. Éva lélektelenül kristálykék próbababa szemében az adok és kapok melegsége, a birtoklok vagy vesztek örvényévé vált, mely magával húzta a szerető szívet.

A külön utak felosztották a lét birodalmát s arra késztették Andort, hogy a szerelem koldusává váljon. S mint éhező, hol sorvadt, hol álomban tündöklött morzsányi jussa felett.
Kemény ár volt számára s reménnyel fizette.

Évát lecserélt Istene nem védte, nem óvta, s nem volt mindenható. Testében csírát eresztett az elmúlás sejtje s burjánzó ágai sodró gyorsasággal befonták őt. Halványodó tekintetében újra élt az a régi lány. Mindenét adta, s ez oly sok volt és oly kevés.
Keserves ára volt , s Andor sírva fizette.
A kézzel faragott szófáról eltűnt a hajdani szépség, lázban hamvadt a szárnyakat adó vasakarat. A főnixmadár utolsó lobbanása megdermesztette a férfit. E láng kívánsága Anna kezére bízta őt.

Andor bácsi

A szeptemberi fényben cikázik a táj. A vonatkerekek ütemes zökkenései félálomba ringatva pakolják ki elmémből a hetet s lassan nyugvó lelkemet a csenddel takargatja be elnehezülő szemhéjjam. Még felvillan egy-egy kép, megpörget érzés és gondolat, ám táncuk távoli marionett-balettá csendesül, melynek már csak nézője vagyok.
-Tik-Tik. Üzenete érkezett.
Phúú..-telefont elő- Na lássuk, kinek kellek még mindig…-billentyűzár felold- Nem dolgozom.. – üzenetek mappa- Elfogytam.. – Anna😊-Ohh, mosolyra szaladt a szám..
“-Hol jársz? Nagyon várunk!
– Még egy állomás 😘
-Akkor főzöm a levestésztát.”
A rövid üzenetváltás megérkeztetett.

Vidéki lányként megpezsgette véremet a pályaudvaron sodrodó tömeg. Tekintetem élvezettel szívta magába a nagyvárosi sokféleség örökmozgó színeit, ritmust váltott bennem a kipufogók hangja. Utazó lelkem most fizikai teret is váltott, testemet csomagként cipelve. Furcsán, másképp, de otthon voltam.
Az otthon ott van, ahol szeretnek.

A boltíves kapu szárnyai a múlt hűvösébe tereltek. A márványkövön lépteim felkavarták echojukkal a virágok illatában dúslakodó belső udvar madárhangjait.

A lift szürke szögletessége elütött a faragott korlát kanyargó mintájától s megtörve tükrözte az ólomüveg ablakokból rázuhanó fényt. Tekintetem önkéntelenül kizárta e szürkeséget, s szomjasan szívta be a múzeumnyi apró csodát.
A stukkók s a míves vasak lépcsőfokonként vezettek a legfelső emeletre.

Kulcsom a zárban, s csak azt érzem: Olyan jó ide belépni.!

Andor és Anna siettek elém, versenyt ölelve, egymás szavát befejezve.
A konyhában telepedtünk le, s a gőzölgő marhahúsleves felett szó szót követett s az együttlét örömét az éjfél zárta le.

Kávéillat hozta meg a pirkadó hajnalt, ki naphajával simította a fésülködő asztal bársonyát. Tincsei átfolytak a szófán, hol a főnixmadár utolsó lángtáncát járta.

Igen, ez az a ház. Itt született hírnév s gazdagság, s itt született keserv s bánat.

Itt egy helyen lakott a múlt s a jelen.
S csak Isten a tudója, mennyi hely maradt a jövőnek.
Anna és Andor tudták, vannak háromszögek, mik soha fel nem oldhatóak. Soha.
Nem is törekedtek rá. Elfogadva az elmúlt időt, közös életük királyává s királynővéjé tették egymást.
Áldást kaptak. “Én a te Utad voltam. Anna szívében megérkezel majd. Lásd őt, ahogy én látom. Vedd őt észre. Nem nyughatok, ha nem tudlak szeretetben. Ez az én bocsánatkérésem” – hamvadt el a főnixmadár lángja

“Őszi történet: Harmadik történet: Szeptembertől szeptemberig” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Tollforgató!
    Elgondolkodtam vajon hány ember él át ehhez hasonló helyzetet?
    Engem is ez a gondolat fogott fogott meg: “Az otthon ott van ahol szeretnek! ”
    Üdv:Marcsi mama

  2. Az otthon ott van, ahol szeretnek.

    Szép írás, értékes gondolatokat tartalmaz. Szeretettel: Éva

Szólj hozzá!