Őszi történet: Nyolcadik történet

Talán késő van már meginni egy kávét, de most olyan jól esne. Végül is a legrosszabb, amit történhet, hogy ébren leszek fél éjszaka. Az e nélkül is megesik egy ideje. A kertben iszom meg, nagyon kellemes az idő. Nincs már az a forró nyár, egy hete mire a nap az ég pereméhez ér, frissítően hűs szél lengedez kint. Megvárom, amíg lefő a karakteres aromájú feketém. Szórakozottan dobálom csészémbe a cukrot, nem is értem miért, hiszen mostanában mézzel iszom. Mindegy már, megengedek ma ennyit magamnak. A konyhában rettenetesen meleg van, érzem, hogy csurom víz a tarkóm. Beletúrok a hajamba. Barna tincseim engedelmesen siklanak rögtönzött fésűm nyomán. Rövidre vágattam, megelégeltem a hosszú frizura kezelhetetlenségét. És már untam is a sok macerát vele.
A hátsó teraszajtónál megyek ki, azt nem látni az utcáról és a szomszédok számára is rejtve maradok. Most nincs hangulatom Erikához és Ibolyához sem. Igazi kis kuckót varázsoltunk magunknak a kertben pont azért, hogy ha el akarunk bújni kicsit a világ elől, akkor el tudjunk. A dús sövénynek hála lett egy zöld szigetünk. Mezítláb vagyok. Egyszerűen imádom, ahogy a frissen nyírt fű a talpamhoz ér és a szálak a lábujjaim közé folynak, mint valami selymesen csiklandó iszap. A pad ismerős reccsenéssel üdvözöl. Régi darabja már ez is otthonunknak. Mint én. Mondtad, hogy cseréljük le egy modernebbre, de nem akartam. Erősködtél, hogy ez már vacak és hiába fested nem lesz szebb. Emlékszem, odavágtam, hogy én sem cseréllek le téged, pedig te sem leszel szebb az évek múlásával. Először csak néztél rám megdöbbenve, szóhoz sem jutottál. Aztán mire megijedtem volna, hogy túllőttem a célon, felnevettél. A pad maradt. Megsimítom rajta a számlálhatatlanul sokadik réteg festéket. Tenyeremhez simul az eltelt idő. Sóhaj hagyja el tüdőmet. Megkondulnak artériáimban az emlékek és zakatolva nekiiramodik a szívverésem. A csészét a fehér abroszra teszem, megvárom, míg hűl kicsit. Hátradőlök és elégedetten futtatom körbe tekintetemet kinti birodalmunk rendezettségén. A fák – akár gyöngyüket a kagylók -, már lombjuk belsejében rejtenek néhány sárga levelet. Még féltőn óvják a kíváncsi tekintetek elől elmúlásuk nyomait. Én is takargatom ősz hajamat. Elmosolyodom a furcsa párhuzamon. Majd eljön az ideje, amikor hiúságom felett győzedelmeskedik a természet és én hagyni fogom, épp mint a fák. Édeskés virágillat lebben felém. A rózsáim. Gyönyörűek, mint mindig! Hatalmas szirmaik közül reszketőn áramlik a bódító sziromsóhaj. Minden évben kaptam tőled egy-egy tövet. Nincs köztük két egyforma, mindig valami különlegessel leptél meg. A csészéért nyúlok, ujjaim körbefonják a langyos porcelánt. Nézem a kerítés felett elsuhanó kismadarat. Valahol erre fészkel, sokat jár a kertbe. Hamarosan elköltözik, és tavaszig nem látom majd. Épp úgy fog hiányozni, mint a napsütés. Abból is napról napra kevesebb lesz. Egyre távolabb kerülnek a mézszín sugarak, lassanként hűl bennük az aranyló parázs. A fák is levetkezik magukról a susogó nyarat, zörögve hull hamarosan földre az a sok szép levél. A rózsák szirmán fázósan remeg majd az elmúlás és a hideg hajnalok felékszerezik a kert összes pókhálóját. Csillogó vízgyöngyökkel lesz tele mind. Hétről hétre észrevétlenül elfogy a nyár megint. Rád emlékeztet ez a fájó hervadás. A te erőd is úgy fogyott el, veled együtt, ahogy a nyár után apad el az élet a tájból. Végignéztem, ahogy megrezdült benned a halál, mint a szirmokon rezzen az elmúlás az ősz közeledtével. Hervadtál, akár a rózsák, amiket vettél nekem. Az utolsó sziromnál is ott voltam veled. Mire a tél megjött, ahogyan az utolsó levél az ágat, te is elengedted a kezem. Én még nem akartam, de nem tarthattalak vissza. Sóhajod az őszi szél volt, ami átlendült akkor ott a szobán.
A csésze megremeg ujjaim ölelésében. A torkom elszorul, tartok tőle, meg sem tudom inni a kávét. Leteszem az asztalra, hogy megtöröljem az arcomat. Nem is a kismadár fog hiányozni, hanem te. Nélküled lenni megszokhatatlan állandóság. Az ősz után legalább jön a tél, aztán a tavasz meg a nyár. De a nélküled után nem jön egyszerűen semmi. Beletúrok a hajamba és tudom, hogy tetszene neked így röviden. Bemegyek inkább és letusolok, az megnyugtat majd. A kávét meg inkább nem iszom meg. Talpam alatt a hűs pázsit cirógatásával besétálok. A konyhába megyek, hogy letegyem a csészét. Zsebkendőt keresek és újra megtörlöm az arcom. Fogalmam sincs miért, de azon kapom magam, hogy kortyolom azt a kávét, amit az előbb a lefolyóba akartam önteni. Csak egy korty. Megdobban a szívem. Nem a koffeintől. Te ittad így. Pont ilyen íze volt. Meredten nézem a fekete italt. Ebben a pillanatban huzat lebben át a konyhán. Az illatodat hozza valahonnan. A bőrömön langyos borzongás fut végig. Olyan érzésem van, mintha átölelnél. Lehunyom a szemem. Itt vagy. Érzem, tudom, hogy itt vagy. Elmosolyodok. Leteszem a csészét. Megyek tusolni, közben arra gondolok, hogy nem is vagyok nélküled. És nem is leszek sosem. A mi történetünk nem ért véget az ősszel, csak másképp folytatódik.

“Őszi történet: Nyolcadik történet” bejegyzéshez 14 hozzászólás

  1. Drága Marika!
    Rengeteg a munkám, újabban már erre az oldalra is csak keveset tudok jönni, igyekszem majd! Hálával szívemben köszönöm kedves szavaidat!
    Ölellek: Éva

  2. Nagyon szépen fogalmazott szomorúság. Mikor írásaiddal találkozok,
    magam is elszomorodok. Hiányollak.
    Szeretettel olvastalak, mint mindig.
    Mária

  3. Hálásan köszönöm megtisztelő figyelmedet és szívből jövő szavaidat kedves Kata!
    Szeretettel, öleléssel: Éva

  4. Hálával szívemben köszönöm a léleksimogató szavaidat kedves Éva!
    Nagy szeretettel, öleléssel: Éva

  5. Kedves Éva!
    Ez az írás az azt átszövő szomorúság ellenére is édes, mert kellemes emlékekről és a reményről szól. Gyönyörű!
    Szeretettel olvastalak:
    Kata

  6. Csodálatos történet… Az olvasó beleburkolódzik, és mintha saját magának mesélne, pedig ez a Te történeted. Szeretettel időztem kertedben, sétáltam veled a füvön…. Szerettem ezt az írást. Szívből gratulálok: Éva

  7. Nagyon szépen köszönöm a megtisztelő figyelmet és a szívet melengető szavakat kedves Marcsi mama!
    Szeretettel, öleléssel: Éva

  8. Nagyon szépen köszönöm a szívet-lelket simogató szavakat kedves Kata!
    Szeretettel, öleléssel: Éva

  9. Kedves Éva!
    Írásod olvasása közben átéltem a szomorúságodat. Én is “hasonló cipőben járok!”
    Szépen hoztad az őszt, az elmúlást!
    Üdv: Marcsi mama

  10. “De a nélküled után nem jön egyszerűen semmi. ”
    Bizony így van, kedves Éva.
    Csodálatosan írsz az emlékezésről, amikor minden ami körülötted van, az eltávozottra emlékeztet.
    Nagyon fájó tud lenni és ez a fájdalom örökre megmarad.
    Szeretettel: Kata

  11. “Nélküled lenni megszokhatatlan állandóság.”

    Nagyon szép és találó mondat.

    Szeretettel: Rita🍁

  12. “Sóhajod az őszi szél volt, ami átlendült akkor ott a szobán”
    Szép sorok az őszről, az elmúlásról.
    Szeretettel: Marika

Szólj hozzá!