Őszi történet: Tizenegyedik történet: (A kislányom)

Hét ágra süt a szeptember közepi nap. Rövid ujjú ingben és rövid nadrágban sétálok a város széli parkban. A kedvenc pihenő helyemre tartok, mélyen a tölgyfák közé, egy régi, elfeledett, eltűnt ösvényen. Délelőtt tíz óra van. Jobb kezemben az ínycsiklandozó tízóraim: csirkemellsonkás vajas szendvics papírszalvétába csomagolva. Zsebemben egy aromás eperalma. Bal kezemben irattartó, papírral, írószerrel.
A fák közül előtűnnek a régi padok. Rozsdás vaslábakkal, kopott festésű és szúette deszkákkal. Hogy eredetileg milyen színük volt, arra már nem emlékszem. Csak annyit tudok, hogy óvodás koromban ez volt a kedvenc játszóhelyem. Ide jártam nagytatámmal sétálni, pihenni, játszani. Azóta felnőttem, nagytatám jobb létre szenderült, a parkot pedig teljesen átalakították. Ez a része kiesett a mindennapos forgalomból, elhanyagolták, elfelejtették.
Alig érek ki a tölgyek közül, máris meglepődöm. Az egyik padon egy kislány alszik. Fehér sapkában, piros őszi kabátkában, bordó hosszúnadrágban, narancssárga lakkcipőben. Remélhetőleg nem fázik. A jobb oldalán alszik, háttal a pad támlájának. Fejét a kis hátizsákján pihenteti. Közelebb hajolok hozzá, és jobban megnézem. Egyenletesen szuszog. Első látásra egészségesnek tűnik.
Mégis, hogy kerül ide? Miért pont itt alszik? Miért van egyedül? Itt hagyták? Itt felejtették? Nincsen senkije? Mióta van itt? A tegnap délelőtt még nem volt…
A szemközti padra ülök. Onnan jól látom a kislány arcát is. Még mindig nyugodtan alszik. Az irattartót leteszem magam mellé, és nekilátok tízóraizni. A szendvicset ketté töröm, a kisebbik részét félreteszem a szalvétába. A másik felét nyugodtan megeszem. Majd előkapom zsebemből az almát. Azt is kettétöröm: egyik felét a meghagyott szendvicsre helyezem. A másikat megeszegetem. Kissé éhes maradok. De nem baj, valószínűleg ma korábban hazatérek, mint máskor, s otthon bepótolom az elmaradást.
A kislány mocorogni kezd. A nap a szemébe süt. A gyermek lassan nyújtózkodik. Majd kinyitja szemét. Nagyokat pislog. Hirtelen felül és körbenéz. Mintha nem tudná, hol van. Megdörzsöli a szemét, egyet ásít, majd leszáll a padról, és átszalad hozzám. Közben zizegnek a földön az éjszaka lehullott levelek.
– Csókolom bácsi – köszön váratlanul magyarul. – Hogy van?
– Jól, köszönöm – felelem. – És te hogy vagy, kislány?
– Én is jól, köszönöm. Engem Dórácskának hívnak. Négyéves vagyok. És a bácsi?
– Laci bácsi a nevem. Harminchat éves vagyok.
A kislány előttem áll. Most alaposan meg tudom nézni. Fehér kötött sapkája alól kilóg a sötét barna fényes bretonja, meg a bal fülénél az egyik tincse. Rövid, kleopátrás frizurájának alja pedig hátul a tarkójánál. Sötétbarna csillogó szeme, pisze orra, arányos rózsaszín szája, kerek, pirospozsgás arca van. Nekinyújtom a félretett tízórait.
– Kérsz egy kis reggelit, Dórácska?
– Igen, Laci bácsi. Köszönöm.
Meglepően meleg a két keze. Ezek szerint egyáltalán nem fázik. Keze, körmei ápoltak, tiszták. Jóízűen beleharap a szendvicsbe. Állva falatozik, nyugodtan eszik. Mint aki éhes, de nem éhezik. Majd a fél almát is nekiadom. Miután azt is elmajszolja, kiveszi kis zsebkendőjét kabátjának a bal zsebéből, és megtörli vele a száját és a két kezét.
– Finom volt, Laci bácsi. Nagyon szépen köszönöm. Kérek szépen egy kis vizet is.
– Egészségedre váljon, Dórácska. Sajnos vizem nincsen. De ha velem jössz, akkor vásárolunk valahol a közelben.
– Jó, menjünk, mert pisikálnom is kell.
Hűha! Erre nem gondoltam. Most mit csináljak? A kislány közben visszamegy a szemközti padhoz, hátára veszi a kis zsákot, majd hozzám jön, és nyújtja a kezét.
– Mehetünk – mondja aranyosan.
Zsebre gyűröm a szalvétába csomagolt almacsutkákat. Bal kezembe kapom az irattartómat, jobb kezemmel megfogom Dórácska kezét. Lassan elindulunk befelé a tölgyek közé. Úgy beszéljük meg, hogy előbb hazamegyünk hozzám, aztán a többit alaposan megfontoljuk. Az ébredező enyhe őszi szél forgatni kezdi az avart.

* * *

– Hogyan kerültél a parkba, kislány? – kérdem tőle útközben hazafelé.
– Apukám hozott ide a tegnap este. Azt mondta, hogy feküdjek le és aludjak, ő addig elmegy, hogy munkát keressen magának. Aztán értem jön. De ma már nem jött.
– Értem. Hogy hívják az apukádat?
– Hát apukámnak.
– És hány éves?
– Huszonnégy.
– Huszonnégy?
– Igen. Anyukám még fiatalabb volt, amikor megszülettem, de ő sajnos elment az angyalokkal. Ezért egyedül maradtam az apukámmal, egészen a tegnap estig. Máskor mindig értem jött reggel, de ma még nem érkezett…
– Értem. És mindig itt aludtál a parkban?
– Nem. Csak most először. A tegnap apukám elvitt az egyik iskolába, abba a nagyba, amelyik ott van a piac mellett. De ott egy néni azt mondta, hogy nem tudnak befogadni, mert már sok gyermekük van. Így elsétáltunk a parkba, és megtaláltuk azt a helyet, ahol aludtam az éjszaka.
– Ott aludtál egyedül ma éjszaka a parkban, azon a padon?
– Igen. Máskor is aludtam már padon. Nagyon sokszor. És nem fáztam, mert jól föl vagyok öltözve.
– Ügyes kislány vagy, Dórácska!
– Köszönöm, Laci bácsi.

* * *

– Szia, Laci! Hogy vagy? Mit csinálsz? – válaszol telefonhívásomra régi barátnőm.
– Szia Maresz! Köszönöm, jól vagyok. Szükségem van a segítségedre. Van bilid?
– Micsodám? Bilim?
– Igen, bili. Jól értetted. Találtam egy kislányt a parkban, most viszem haza, és szüksége van egy bilire… Tudsz hozni egyet? Sürgős! Majd elmagyarázom a többit.
– Persze, viszem. Máris indulok az autóval.

* * *

Mire Dórával hazaérek a város széli kertes házamba, Maresz is odaér a piros Mercedeszével. Nemcsak ő jön, hanem a kislánya is. Egyik kezében egy szatyor, a másikban egy-egy piros bili és WC-szűkítő egy műanyag tasakban. Egy-kettőre belépünk a házba, levetem Dóráról a kabátkáját, majd a kislány és Maresz bemennek a fürdőszobába, magukkal víve a tartozékokat.
– Szia Annácska! Hogy vagy? – kérdem Maresz lányától, miután megölelem és megpuszilom.
– Jól, Laci bácsi, köszönöm kérdésed. És te?
– Én is jól, köszönöm. Hány éves is vagy most?
– Tizenhetet töltöttem nemrég. Most megyek tizenkettedik osztályba.
– Holnap már kezdődik a tanítás?
– Igen, holnap kezdődik.
– Hogyan telt a vakáció?
– Remekül. Anyával voltunk a Balatonon most júliusban. Képzeld, beültünk az autónkba, és egész odáig kocsikáztunk. Egy kicsit hosszú és fárasztó volt, de megérte. Nagyon jól szórakoztunk.
– Örvendek, hogy jót nyaraltatok. Jól megnőttél, te kislány. És milyen ügyes lettél! Akárcsak édesanyád.
– Köszönöm, Laci bácsi.
– Most már szinte felnőtt vagy. Kérlek, szólíts csak egyszerűen Lacinak.
– Rendben… Laci. És köszönöm!
– Szívesen, édesem.
Nyílik a fürdőszobaajtó és előkerülnek a lányok. Dórácska ugrálva, Maresz vígan mosolyogva. Dórának vizes poharat nyújtok, félig telve forrásvízzel. Megáll, nyugodtan megissza, majd megköszöni. Annácskával játszani kezdenek, én pedig Maresznek mindent elmesélek.
Maresz az első igazi barátnőm, középiskolás koromban ismertem meg. Aztán a katonaság elválasztott bennünket. Ő megismerte a szerelmét, akitől állapotos maradt, aztán megszülte Annácskát. Később a szerelme elhagyta, nem akarta feleségül venni. Miután leszereltem, dolgozni kezdtem, közben estiben elvégeztem a műszaki rajz egyetemet. Az egykori barátnőm közgazdasági egyetemre ment a megyeszékhelyre, majd közgazdászként kapott magának munkahelyet itt, a szülővárosunkban. Neki a szülei és a húga segítettek fölnevelni a kislányát. Miközben Maresz egyetemre járt, én megismertem és fülig szerelmes lettem a legjobb barátnőjébe. De az a lány mást szeretett énelőttem, ezért velem nem akart egyáltalán barátkozni.
Bár később feleségül kértem Mareszt, ő sem akart hozzám jönni. Azt mondta, hogy szívesebben marad független, és egyedül neveli a kislányát. A miértemre csak annyit válaszolt, hogy mindketten mást szerettünk elsőre: én az ő legjobb barátnőjét, ő pedig a kislányának az édesapját… De néha találkozgattunk még egymással, együtt ünnepeltünk hármasban: a karácsonyt, a húsvétot vagy a születésnapokat, de sajnos közelebb nem kerültünk egymáshoz. Régi barátnőm távol tartott magától és a kislányától.

* * *

Maresz meghív bennünket ebédelni az otthonába. Indulás előtt megfürdetjük Dórácskát. Majd én is zuhanyozom, borotválkozom, és átöltözöm. Vasárnapi ruhát öltök magamra: a legszebb rövid ujjú ingemet és a legújabb rövid szárú nadrágomat. Dórára egyelőre visszaadjuk a saját ruháit. Majd Maresznél kap tisztát, Annának a régi, kinőtt ruhái közül. Fogjuk Dórácska hátizsákját, egy neccbe belepakoljuk a kabátját és a sapkáját. Aztán beülünk a piros Mercedesbe, és egypár perc alatt hazaérünk régi barátnőm kertes házába, egy közeli lakótelepre.
– A kedvenc ételedet főztem, Laci – mondja Maresz, amikor asztalhoz ülünk, és tálalni kezd.
– A kedvencemet? Honnan tudod, hogy mi a kedvencem?
– Zöldségleves, fokhagymás rostélyos krumpli pürével és kovászos uborkával. Desszertnek meg gyümölcssaláta. Igaz?
– Igaz. De miért főzted a kedvenceimet, kedves barátnőm?
– Hát… holnap kezdődik az iskola. Annácska utolsó éves a középsuliban. És a tegnap arra gondoltunk, hogy ma meghívunk téged egy ünnepi ebédre. Az idén még csak egyszer ebédeltünk együtt, a tavasszal. Emlékszel még?
– Igen, persze, emlékszem. A születésnapodon. Akkor ma mindenképpen együtt ebédeltünk volna, még akkor is, ha nem találok Dórácskára?
– Mindenképpen. Még akkor is!
– Nahát! Hálásan köszönöm ezt a kellemes meglepetést! Jó étvágyat kívánok mindenkinek!
– Köszönjük, jó étvágyat mindenkinek! A kislányoknak is!
– Köszönöm Marika néni, viszont kívánom maguknak is.
– Köszönöm édesanyám. Köszönöm Laci. Köszönöm Dórácska! Jó étvágyat nektek is!
A bőséges ebéd után együtt elpakoljuk az asztalt, mosogatunk és eltörölgetjük az evőeszközöket. A desszertet későbbre halasztjuk. Uzsonnára éppen megfelel. Majd fölmegyünk az emeletre, Anna szobájába, hogy a régi ruhái közül válogassunk Dórának. Kerül is tiszta és vasalt fehér tornaing és bugyika, zokni, virágos ruhácska és blúzocska, vékony zöld szvetter, narancssárga hosszúnadrág, piros cipő, vékony fehér sapka és sál, narancssárga őszi kabátka. Maresz kiteríti mind a teraszra, hogy az enyhe szeptemberi szél megfújja, a meleg nap felfrissítse és jól kiszellőzzenek a ruhák.
Dórácska előveszi hátizsákjából a szőke, hosszú hajú, kék szemű Rózsi babáját, váltás fehérneműjét és szvetterét. Na, meg egy bélelt boríték is előkerül a belső zsebből. Annácska játszani megy Dórácskával a kertbe, mi ketten Maresszel pedig belenézünk a talált kislány borítékjába. Tulajdonképpen a keresztlevelét találjuk benne. Négy évvel ezelőtt született, július közepén, a megyeszékhelyen, jó száz kilométerre innen. Édesanyja neve Dóra, édesapjáé Miklós, mindkettőjüknek más-más a vezetékneve. Ezek szerint nem voltak összeházasodva.
Találunk még néhány színes fényképet is. Az egyiken Dórácska a szülei karjaiban. Édesanyja hosszú és göndör, festett vörös hajú, barna szemű fiatal nő. Édesapja barna hajú, barna szemű, bajuszos fiatal férfi. Húsz évesek lehettek, ahogyan a kislány mesélte nekem ma délelőtt. A fénykép hátán csak egy dátum ezelőtt három évről. Egy másik képen Dórácska az édesapjával és szülinapi tortával, egy évesen. A többi fényképen két évesen, három évesen, négyévesen. Mindegyiken szülinapi tortával és gyertyákkal. Kerül még színes fotó a legutóbbi karácsonyról, illetve húsvétról.

* * *

Vacsora után Maresz hazavisz bennünket az autójával. Annácska nem kísér el, mert holnap kezdődik az iskola: még össze kell csomagolnia, elő kell vennie a ruháit, fürödnie kell, és így tovább. Megölelem, megpuszilom, sok sikert, jó tanulást kívánok neki az új tanévben. Dórácska vacsora után rögtön elalszik. Nem csoda, hisz egész nap talpon volt, délelőttől mostanig egyfolytában. Ebéd után pedig nem pihent le szunyókálni, ahogyan a vele egykorú gyermekek szoktak.
A Mercedes csomagtartójába összepakoljuk Dóra örökölt ruháit, továbbá egy pokrócot, egy kispárnát, lepedőt és paplanhuzatot, törülközőket, Anna két babáját, a maciját és játék edénykészletét, megmaradt kifestős könyveket, színes ceruzákat, mesés könyveket, új, sima lapú füzetet. A kislányt az autó hátsó ülésére fektetem, és jómagam is melléje ülök. Maresz indít, és néhány perc elteltével leparkol a házam előtt.
A talált kislányt letesszük a hálószobámba, az ágyamra. Majd a kocsiból mindent beviszünk a nappaliba, megvetjük a kanapét, majd Dórácskát belefektetjük. Egyenletesen szuszog: nagyon aranyos így, alvás közben is. Mint akinek semmi gondja… Végül Maresz megsimogatja és megpuszilja, engem úgyszintén, aztán elköszön és hazamegy. Még megígéri, hogy segíteni fog nekünk, amennyire tőle telik. Hálásan megköszönök neki mindent, és integetek, amint elindul haza a kocsijával.
Még olvasni próbálok lefekvés előtt, de nem sikerül. Mind a gondolataimmal vagyok elfoglalva. A mai nap csodálatosan kezdődött és varázslatosan ért véget. Rég volt ennyi kellemes meglepetésben és újdonságban részem. Álmomban sem reméltem, hogy kislányra találok. Bár van két iskolás fiam az első házasságomból, akiket az édesanyjuk magával vitt külföldre, amikor két éve elváltunk, én lány gyermeket is szerettem volna magamnak. Úgy érzem, hogy végül a Teremtő meghallgatta fohászaimat, és megajándékozott a várva várt, vágyva vágyott kislánnyal.
Tetőtől talpig libabőrösen, hálával és köszönettel teli szívvel és lélekkel az ablakhoz megyek és behajtom azt a függöny mögé. Éjszaka már hűvös van, hisz szeptember közepét írunk a naptárban. Nyugaton most kell föl a fogyóhold, kifli alakjával. Négy nap múlva újhold lesz. Újdonságok, új lehetőségek vannak készülőben. Megölelem és megpuszilom Dórácskát, fogat mosok, nyári pizsamámba bújok, majd leoltom a villanyt, és lefekszem. Betakarózom, hálát és köszönetet mondok a mai csodákért a teremtőnek és az angyaloknak, végül lassan elalszom…

Dávid László,
Marosszentgyörgy,
2020. szeptember 13.

“Őszi történet: Tizenegyedik történet: (A kislányom)” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Hálásan köszönöm kedves Éva!

    Ezelőtt jó húsz évvel, amikor még nős voltam, szerettem volna egy kislányt is
    a két fiam mellé. Sajnos nem sikerült…

    Azóta annyira bennem maradt és talán megerősödött ez a vágy, hogy egyszerűen
    megálmodtam a fenti történetet. Majd miután fölkeltem és megreggeliztem,
    papírra vetettem. Ezért nem “vittem a rendőrségre a talált kislányt, hanem inkább
    megtartottam magamnak, természetesen az ő beleegyezésével”…

    Nem tudom: csillapodott-e a vágyam, hogy legyen kislányom (vagy egyáltalán
    lányom is) azzal, hogy megírtam és itt megjelent a fenti történet. Majd idővel elválik.

    Köszönöm a megértésedet. Szeretettel ölellek, Laci 😇 🌷

  2. Hálásan köszönöm kedves Kata!

    Én örvendenék a legjobban, ha lenne egy kislányom (vagy egyáltalán egy lányom is)
    a két fiam mellett…

    A fenti sajnos csak egy kitalált, pontosabban egy megálmodott történet.

    Köszönöm a megértésedet.

    Tisztelettel és szeretettel, Laci 🌸

  3. Kettős érzésem van. Egyrészt annyira részletes a leírás, hogy bizonyára megtörtént az eset. Másfelől az ember egy talált gyereket csak bevisz a rendőrségre, nem? Jó, jó, ez a te novellád, végül is megértem, ha marad a gyermek, olvasva az utolsó sorokat. Maga a történet kedves, aranyos. Szeretettel gratulálok: Éva

  4. Kedves Laci!
    Őszintén bevallom nem gondoltam, hogy napjainkban is csak úgy otthagynak egy gyereket a padon. A háborúk idején volt rá példa… Szerencséje volt Dórácskának, hogy te találtál rá. Rosszabbul is alakulhatott volna a sorsa. Úgy látom 2020-ra dátumoztad a történetet. Vajon mi történt azóta a kislánnyal? Örömmel olvasnám, ha megírnád.
    Megható történetedet szeretettel olvastam: Kata

Szólj hozzá!