Őszi történet: Tizenkettedik történet: Múltban járó őszi történetek

Az idős házaspár kora nyártól késő őszig a hatalmas lombkoronájú diófa alatt üldögélt. Kényelmes, fonott karosszékekben töltötték a nap nagy részét. Kora nyáron örültek a zöldellő faleveleknek, és kíváncsian nézegették, vajon milyen diótermés ígérkezik. Naponta felpillantottak a fára, és elégedetten bólogattak, mert a zöld diók napról-napra mindig egy kicsit nagyobbra nőttek. Most, amikor már őszbe hajlott az idő, és a diófa levelei is kezdtek színesedni, a termése is kipattant burkából, és lepottyant a fa alá. Ha lassan is, de reggelenként mindig felszedegették az éjszaka lehullott diót.
– A mamának már nem kellett fél délelőttöket a konyhában töltenie, mert tavasztól fogva a kisvendéglőből vitették a menüt. Finom, bőséges adagokat kaptak, még vacsorára is tellett belőle. Koránál fogva – decemberben tölti be a nyolcvanadik évét – bőven megérdemelte ezt a kényelmet. A papa korban két évvel előbbre járt, fizikai munkát már Ő sem nagyon végzett. Fiú unokák nyírták fűnyíróval a füvet, a lány unokák a ház előtti virágoskertet tartották rendben.
Mama csak a hagyományos muskátlikat, és a fadézsákban pompázó leandereket gondozta, locsolgatta, papa meg, ha kellett, a járdát söprögette. Így csendes békességben teltek a mindennapok.
Mama nem nagyon szeretett már olvasni, így a papa mindennap hangosan felolvasta neki az újságban megjelenő írásokat, cikkeket. Aznap délelőtt is, amikor már felszedegették a reggelre lepotyogott diót, a papa hangosan olvasta az újságot, a mama meg az ölében doromboló cicát simogatva, figyelmesen hallgatta. Ezeket a nyugodt perceket zavarta meg a szomszédjuk hangos köszönése.
– Jó napot Juliska néni, és Mihály bácsi!
– Az öregek visszaköszöntek, és kérdően néztek Pista szomszédra. Vajon miért jöhetett?
Nem kellett sokáig várniuk, mert Pista szomszéd már mondta is a szót.
– Aztán hallották-e a hírt?
– Milyen hírt Pista! – kérdezte Juliska néni.
– Hát, most jövök a boltból, ott beszélték, hogy az éjjel meghalt a Kerék Vili. Reggel ment hozzá a gondozónő aztán úgy találta. Én meg gondoltam megmondom maguknak, mert tudom, hogy rokon volt a megboldogult. Isten nyugtassa Őt holtában, de én már megyek is tovább.
– A két öreg egy darabig szó nélkül, csendben üldögélt. Sajnálták a Vilit, kevéssel volt csak fiatalabb náluk.
– Aztán a hosszú csend után a mama szólalt meg először.
– Te papa emlékszel, amikor a Vili…
– Hagyd el mama, nincs most kedvem beszélni!
– A mama azonban nem hagyta magát.
– Nem is kell beszélned papa, majd én mesélek a Viliről, te meg figyeld, mit mondok, nehogy kihagyjak valami fontosat.
– A papa legyintett egyet, ismerte már élete párját, úgy, mint a tenyerét. A mamának mindenkiről volt története, és ha egyszer elhatározta, hogy mesél, akkor abból nem tágított.
– Néha aztán összekaptak, mert nem egyformán emlékeztek, ilyenkor a mama mérgesen ütögette botjával az asztallábát, a papa meg a kezével az asztal lapját, és mindketten a maguk igazát bizonygatták. De amilyen hirtelen jött az egyet nem értés, olyan hirtelen távozott is, mert a békesség kedvéért a papa hagyta, hogy a mamának legyen igaza. A megtörtént dolgokon már úgysem tud változtatni. – gondolta magában, akkor csak had beszéljen.
Ma is így történt.
Nem tudtak megegyezni, hogy a most megboldogult Kerék Vili, aki sem fiatal, sem idős korában nem vetette meg az italt, a szőlővel teli puttonnyal gurult-e le annak idején a szőlőjükből, vagy a kukoricával teli zsák száját engedte el félúton, amikor a padláslépcsőn megbotlott. Mama mindkettőre, a papa egyikre sem emlékezett. Legalább is ezt állította.
Vili a tsz-be volt éjjeliőr. Nappal szabad volt, felült a biciklijére, és járta a falu utcáit. Nem alapított családot, így ha munka volt, hol ide, hol oda,csapódott.
Régebben a szőlő szüretet, meg a kukorica, krumpli szedést is a rokonokkal, szomszédokkal közösen végezték. Megegyeztek, hogy kinél kezdik, aztán sorban mindenkinél megtették a munkát.
– A mama szerint, akkor már javában szedték a szőlőt, amikor Vili egyszer csak megjelent náluk a szőlőhegyen, hogy jött segíteni. A reggeli pálinkázástól kicsit labilis volt a menése, de erősködött, hogy Ő puttonyozni szeretne. Nem tudták lebeszélni, így aztán a hátára tették a faputtonyt, és felküldték a szőlő felső végébe a szüretelőkhöz. Szegény Vili mire felért, az inge már csatakos volt az izzadságtól. Az őszi napfény, és a torkán leengedett pálinka egyaránt izzasztotta. Amikor a puttonyát telerakták szőlővel, már erősen rogyadoztak a lábai.
– Én kérdeztem tőle – aztán bírod-e levinni Vili!
– Bírom hát!- jött a válasz, és nagy lendülettel elindult lefelé a szőlősorok közt.
– De nem sokáig ment, mert orra bukott. Hogy megcsúszott-e egy lepottyant szőlőfürtön, azt nem tudom, csak azt hallottuk, hogy recsegnek a szőlőkarók, ahogy bukdácsol lefelé. Puttonya hamar kiürült, a poros földön csak úgy gurultak lefelé a szőlőfürtök. A szőlő aljában aztán Vili is kiterült. Ijedten rohantatok hozzá a présházból, mi meg a szőlőből, de szerencsére megúszta pár zúzódással a száguldást. Kint a nagy diófa alá terítettem egy pokrócot, arra fektettük le,és percek múlva már a hangos horkolása hallatszott. A szüreti ebéd finom illata biztos csiklandozhatta az orrát, mert arra felébredt, és jóízűen megette a kapott adagját, aztán egy laza fröccs után angolosan lelépett. Szerencsére kisebb zúzódásokkal megúszta a történteket.
– A papa egy szót sem szólt, csak a bajszát pödörgette, és nagyokat hümmögött. Mégiscsak rokona volt a Vili, aztán a halottról vagy jót, vagy semmit. Ezt szokták mondani, ezért inkább hallgatott. A mama meg replikázott, hogy pedig ez így volt, és hogy még jobban bosszantsa a papát, a Viliről még a kukoricás történetet is elmesélte.
– Akkor is ősz volt, a kukorica szedés ideje. Hogy gyorsabban menjen a szedés, reggel a tehenekkel kihúzattad a rövidre állított szekeret a kukoricaföldre. Öreg papa vigyázott a tehenekre, és amikor kellett mindig előbbre állt a szekérrel. Mi, a szedők, meg kosarakba dobáltuk a leszedett kukoricát. Te papa, a Vilivel együtt, a teli kosarakat hordtátok a szekérhez, ott kiöntöttétek, aztán az ürest meg visszahoztátok. A szekér oldala deszkával volt megmagasítva, hogy több férjen rá. Amikor megtelt, a tehenek behúzták az udvarba. Ha maradt még szedetlen, azt már zsákokba szedtük.
– Na, mama! Most, hogy meséled, erre már emlékszem. – szólt közbe a papa. Még vittünk magunkkal egy demizson murcit * is, hogy ne szomjazzunk.
– A murciról eszedbe jutott, ugye? – nevetett jóízűen a mama, és botját meglegyintette a papa felé. A pogácsára már nem emlékszel? Mindet velünk akartátok megetetni, ti meg csak ittatok a Vilivel. De most mondom tovább, míg el nem feledem.
Amikor végeztünk a kukoricaszedéssel, bent a háznál meleg étellel várt minket öreg mama. Ettünk, aztán elkezdtétek a padlásra felhordani. Mi asszonyok felmásztunk a szekérre, és zsákokba szedtük a kukoricát. Ti meg a vállatokra vettétek a teli zsákot és felballagtak vele a padlásra. A zsákok száját nem kötöttük be, hogy könnyebb legyen kiönteni, csak a kezetekkel fogtátok össze. A murcival teli demizson most is ott volt, és aki megszomjazott az töltött magának egy pohárral. Vili minden fordulónál megtöltötte a poharat, és egy húzásra legurította torkán annak a tartalmát. Már jócskán kiürült a szekér,amikor nagy zaj hallatszott a kamrából – ott volt a padlásra vezető falépcső.
Félúton járhatott felfelé a Vili, amikor nem bírta tovább fogni a zsák száját, és elengedte. A kukoricacsövek zörögve, pörögve potyogtak kifelé a zsákból. Vili meg elvesztette az egyensúlyát, és legurult a lépcsőn. Volt nagy riadalom, mert hiába szólongattuk, nem válaszolt. Nagy nehezen kivittétek a kamrából, és lefektettétek a konyhába. Keze-lába ernyedten lógott, szemei fennakadtak, de szerencsére lélegzett. Valakit elszalajtottunk a doktorért, aki hamarosan megérkezett. Míg vizsgálta Vilit, mindenkit kiküldött a konyhából.
– Tegyék csak a dolgukat, majd szólok, ha itt lesz az ideje – mondta.
– Mi szót fogadtunk, és ti hordtátok tovább a kukoricát. A doktor szavára akkor még mindenki hallgatott – aki aztán jó sokáig vizsgálgatta a Vilit.
Szerencsére törése most sem volt, de a fejét becsületesen beütötte, mert az ütéstől ájulhatott el. Mikorra végeztünk, arra a Vili is visszanyerte eszméletét. Nagyobbik baj az volt, hogy nagyon be volt rúgva. A doktor meghagyta, hogy ne engedjük felkelni, az italtól úgy is újra elalszik. Majd reggelre kijózanodik. Így is lett, ott aludt a konyhában, de kora reggel már öreg papától kérte a pálinkát.
Így volt ugye? – kérdezte a mama. – Hát, ha te mondod, akkor biztosan, de ennyire részletesen én nem tudok visszaemlékezni.
– Azt tudni kell, hogy a mamának ritka jó memóriája volt, ami öreg korára is megmaradt. A papa bosszantására, sokszor mesélt az unokáknak az Ő fiatalkori botlásairól. Persze csak azokról, ami viccesebb és az Ő füleiknek is hallható volt. Ilyenkor aztán mindannyian együtt nevettek a papa viselt dolgain.
A mama tudott volna még cifrábbat is, de többet nem mesélt Viliről.  Most halt meg szegény, nem volna illő – gondolta magában.
Hosszú ideig gondolataikba mélyedve, csendben emlékeztek. Csak az érett diók halk neszezése hallatszott, amikor a sárgászöld leveleket súrolva lepottyantak a fűbe.

*Murci szójelentése: Erjedésben lévő, tejszerű, szénsavas, még édes élesztő ízű átmenet a must és bor között, sokan kedvelik fogyasztását.

“Őszi történet: Tizenkettedik történet: Múltban járó őszi történetek” bejegyzéshez 8 hozzászólás

  1. Kedves Kata! Ahogy szállnak felettünk az évek, mind többet időzünk a
    multban. Vissza-visszanézünk. Néha verseimben örökítem meg. Nem
    vagyok ilyen jó mesélő, mint Te. Nálad szívesen időzök.
    Még be fogok nézni, ha nem is hagyok üzenetet, csak olvaslak.
    Mari

  2. Kedves történetet hoztál a Tollforgatóba, Kata. Hasonló karakterek lehetünk, mert én is a régi világról írok szívesen, bár szegényebb vagyok történésekben mint Te, mert nekem már nem éltek a nagyszüleim mikor megszülettem. Bár minden öregasszonynak én voltam az utcában a kedvence, szívesen hallgattam ha a régről meséltek. Szép történet, csak írj még sok hasonlót! Szeretettel: Éva

  3. Kedves Rita, Marika, Gyöngyi, Edit és Zsuzsa!
    Köszönöm szépen hogy olvastátok és véleményeztétek írásom.
    Ha lehetőségem van rá, egy kicsit szeretem felidézni rég eltávozott nagyszüleim egyszerű életét. Az akkori falusi szokásokat, mindennapokat. Szerencsémre szerettek mesélni, és sok mindenre én is emlékezem. Sajnos, szűkebb családunkban már én lettem a “mesélő”…
    Szeretettel: Kata

  4. Nagyszüleimre ismertem a történet alapján. Bizony, így éltek, szeretetben, zsörtölődve, de mindhalálig együtt.

    Szeretettel:
    Zsuzsa

  5. Drága Kata! Remek történet, nagyon tetszett! Szívből gratulálok hozzá! Szép hétvégét kívánok! Szeretettel Edit

  6. Kedves Kata, úgy látszik, ma visszaemlékezős délutánom van. Éva a szüreti felvonulást, szüreti bált juttatta eszembe, a te írásod meg azokat az őszi estéket, amikor a környék asszonyai vagy nálunk vagy valaki másnál körülük összegyűltek. Vagy tollfosztás volt, vagy valami egyéb kollektív munka, amikor előkerültek a pogácsák, a forralt bor, a különféle történetek, és mi gyerekek is nagyon élveztük ezeket.
    szeretettel Fgy

  7. Kedves Kata!

    Igazi falusi képet festettél elénk. Akkor még sokat beszélgettek egymással az emberek, nem volt tv, internet, de a munka is összehozta őket, hiszen a betakarításokhoz sok ember kellett. Más világ volt, pedig nem is olyan régen történtek ezek.

    Szeretettel olvastam emlékező soraid.

    Rita🍁

Szólj hozzá!