Levéltánc: Kilencedik történet: Táncoló hársfalevelek

Az öreg hársfa már nagyon várta a meleg tavaszi napokat. Göcsörtös ágait nagyon megropogtatta a téli fagy, és a hidegen fújó északi szelek. Ilyenkor recsegtek, ropogtak, még a füleit is befogta, hogy ne hallja panaszos jajgatásukat.
De ami késik, az nem múlik, így előbb-utóbb megérkezett a tavasz. A nap is melegebb fénnyel simogatta ágait, a szél is lágyabban fújdogálja őket. Az öreg hárs gyökereiből elindult felfelé az élet.
A fa ágai kisimultak, hajlékonnyá váltak, és az ágakon megjelentek az apró, zöld levélrügyek. Amikor kipattantak boldogan mosolyogtak és nyújtózkodtak a fény felé. Minden egyes nap, egy kicsit növekedtek. Az ágakon megszámlálhatatlanul sok volt levél rügyecske. Boldogan üdvözölték egymást, és alig telt el pár hét, a hársfa már egészen más arcát mutatta, mint télen. Hatalmas lombkoronája teljesen betakarta ágait, és a sok-sok csipkés szélű levél egész nap egymással suttogott. Örültek, ha arra járt a szél úrfi, mert ő bizony mindegyiket megtáncoltatta. Ha jó kedve volt, akkor lassan, kecsesen ringatóztak, ha valamiért felbosszantották, akkor meg dühösen pörgette, forgatta őket.
A levelek soha sem reklamáltak, mert szerettek táncolni. Erősen kapaszkodtak a fa ágaiba, így nem volt félnivalójuk. Aztán hamarosan már a hársfa virágai is a levelek közt illegették magukat. Ilyenkor még szebb volt a levelek tánca. A sötétzöld levelek közt forgolódó légiesen könnyű hársfavirágok, nemcsak szépek voltak, hisz amikor teljes pompával kinyíltak, olyan finom illat lengte körül a hársfát, hogy aki arra járt, egyhamar nem távozott.
A méhecskék állandó vendégei lettek a virágoknak. Szorgalmasan gyűjtötték róluk a virágport, amiből az egyik legfinomabb, gyógyító mézet készítették. De az emberek is tudták, hogy a hársfa virágából-leveléből főzött tea sokféle betegségre kiváló. Ők meg ezeket leszedték, és otthon megszárították.
Nagy volt a sürgés-forgás az öreg hársfa körül. Most nem recsegtek, ropogtak az ágai, fiatalnak, erősnek érezte magát. Csak akkor bosszankodott, amikor figyelmetlen emberek időnként letörték egy-egy virágokkal teli ágát. Ahogy telt az idő, a nap is egyre melegebben sütött, és a virágok nyílása is véget ért. Amikor a meleg nyári szél megmozgatta a fa lombkoronáját, egymás után hullottak le a fa alá.
A zöld levelek kicsit szomorúan integettek a távozó virágoknak, de igazából nem búsultak. Még előttük volt a hosszú, meleg nyár, a felüdülést hozó záporokkal, a meleg szelekkel.
Most már nyugalomban élhették tovább az életüket. A méhek is másfelé szálltak virágport keresni, az emberek is csak kis ideig pihentek meg a hűset adó lombok alatt. Így, bőven volt idejük egymással beszélgetni, megfigyelni a körülöttük zajló eseményeket.
Örültek a hangosan csivitelő fecskéknek, ámulva nézték a repülni tanuló gólya fiakat, esténként hallgatták a békák hangos brekegését, és még számtalan sok élményben volt részük.
Mind e közben, a szél zenéjére sokszor, és sokat táncoltak.
Észre sem vették, és hipp-hopp, eltelt a nyár. Az augusztusi csillaghullást látva, már fel-feljajdult egy-egy levél.
– Óh, a szegény csillagok, milyen gyorsan lehullottak, hamarosan mi is így járunk.
– A többiek ilyenkor lehurrogták őket.
– Miért káráltok! Mi örökké élünk!
– Az öreg hárs ilyenkor mosolyogva simogatta meg a leveleit. Ő tudta, hogy hamarosan megérkezik az ősz, aki elküldi pihenni a szépséges nyarat, és átveszi az uralkodást. A természetet pedig saját képére formálja, mert szerette a színes faleveleket, az érett gyümölcsöket…
Ám elég szeszélyes is tudott lenni. Olyankor hideg esővel, viharos széllel, ködös, vagy zúzmarás reggelekkel, és estékkel siettette a természetet, hogy térjen már pihenőre.
A hársfa is figyelmeztette a még zöld színben pompázó levélkéit, hogy ideje lesz felkészülni az utolsó táncra. A tőle nem messze álló cseresznyefa levelei már sárgán, barnán, egymást átölelve táncoltak lefelé az ágakról.
Tudta, hogy hamarosan az ő levelei következnek. Gyökereiből egyre kevesebb életet adó nedv indult felfelé az ágaihoz. Ezt a levelek is észrevették, mert szép zöld színük egyre halványabb lett, egyre többen kezdtek elgyengülni besárgulni.
A hársfa érezte, hogy lassan elérkezik az utolsó tánc ideje. Már este elkezdte lassan ringatni dús lombkoronáját, és halkan altatódalt dúdolt levélkéinek. Azok nem voltak már vidámak, mert tudták, a fa ágain ez lesz az utolsó éjszakájuk. Az éjszaka nagyon hideg volt, és a maradék erejüket is elvette. A hajnali deresedés ezüstösen csillogott rajtuk a bágyadt őszi napfényben. Amikor reggel felébredt az őszi szél, az aztán nem kegyelmezett nekik. Hidegen kezdett el fújni, és a megsárgult levelek zizegve indultak utolsó táncukra. Ki egyedül, ki összekapaszkodva párjával pörgött forgott egyre lejjebb, egészen a fa alá. A sárgászöld füvet teljesen eltakarták a hársfa lehullott levelei. A gyönyörű lombkorona már a múlté lett, és a hársfa göcsörtös ágai recsegve, ropogva siratták a lehullott leveleiket.