Levéltánc: Tizedik történet: Levéltánc…

Mottó:
„Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.”
(Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van ujra…)

Évente kétszer kisétálok a dombtetőre. Tavasszal, amikor újjászületik a természet, és ősszel, amikor pihenni készül az élővilág. Tavasszal erőt merítek az anyaföld megújuló energiáiból, ősszel meg elmerengek a létezésen, az elmúláson, összességében pedig csodálom az élet és a táj szépségét.
Nem szoktam időhöz kötni az őszi kirándulásomat. Inkább az időjáráshoz és a hangulatomhoz. Általában megérzem, hogy mikor érkezik el az ideje a kiruccanásomnak a természetbe. Ilyenkor batyut kötök magamnak (egy üveg vizet, egy-két szendvicset, almát, ernyőt, fényképezőgépet), bakancsot húzok, fogom a kiránduló botomat, és indulok.
Imádom az erdőt. Imádok sétálni az erdőben. Imádok üldögélni az erdőszélen, a marosszentgyörgyi Cinege-domb tetején, oldalában, és figyelni a tájat, a környezetet. A völgyben legelésző nyájat, a magasban keringő és vijjogó egerészölyvet, az elkésett, itthon ragadt kelepelő gólyát, a gágogó vadkacsát, a fűben mászkáló bogarakat, a napfényben szálldosó lepkéket, méheket.
Imádom bámulni a leveleket. Susognak a lombok, amint a szellő keresztül fújdogál az erdőn, zizegnek a lehulló falevelek. Sárgák, vörösek, barnák, néha zöldek, a legtöbbször szárazak, de néha nedvesek a reggeli harmattól. Élvezem figyelni a táncoló leveleket. Neszeznek, suttognak a levelek. Bizonyára megköszönik az ágaknak, a fáknak, a bokroknak, hogy újabb fél esztendőt üldögélhettek a magasban, hálát mondanak a szüleiknek, amiért gondoskodtak róluk rügyfakadástól lombhullásig. Hogy mindezt a köszönetet és hálát kifejezzék, óvatosan elválnak az ágaktól, kecsesen táncolnak a levegőben, a szeptemberi szélben, vagy csak úgy, a szélcsendben, mert eljött az idejük. Pörögnek, forognak, keringőznek, amíg leérnek a földre. Zizegnek az emberek és az állatok – mezei nyulak, őzek, rókák, medvék – lába alatt.
Ilyenkor megfelelő az idő, a hangulat a nosztalgiázásra, az emlékek dédelgetésére. Csak üldögélek az erdőszélen, a dombtetőn vagy a domboldalon, esetleg sétálok az ösvényen, a fák és a bokrok között, eszembe jut a gyermekkorom, az akkori kirándulások és séták a nagyszüleimmel, a többi rokonommal, az osztálytársaimmal, a szerelmemmel. Néha bánatomban, máskor örömömben bele-belerúgok a fák köré összegyűlt avarba, és magasra lendítem a lábamat. A falevelek fölszállnak, röpdösnek, aláhullnak, neszeznek, zizegnek, susognak, lejtenek még egy-egy táncot, talán az utolsót. Néha nevetek, máskor sírok, megrohannak az emlékek, minden, ami egykor szép volt, de mára már elmúlt: a nagyszüleim, a gyermekkorom, az első szerelmem, az enyésző természet, a táncoló levelek…
Mindig eszembe jut, hogy valamikor régen, az első szerelmem írta nekem egyik levelében, miért nem szereti az őszt: mert az számára az elmúlást jelenti, mindig a nagyszülei halálára emlékezteti őt… Vele ellentétben én imádom és szeretem ezt az évszakot.
Bennem még él a gyermek, ezért néha meglepő dolgokat teszek. Most is kiválogatom a legszebb lehullott faleveleket, egy-egy sárgát, barnát, vöröset, zöldet, szárazat meg frisset, bal markomba fogom a száruknál fogva, jobb kezemmel vállamra kanyarítom a lelapult, megüresedett batyumat, fogom a botomat, és elindulok hazafelé. Így tettem gyermekkoromban is, és most sem hazudtolom meg önmagamat. Hazaviszek az otthonomba egy keveset a természetből, amelyet úgy imádok! Bár a szobaablakom a Cinege-tetőre néz, éjjel-nappal, télen-nyáron, állandóan, ahányszor csak kitekintek az ablakon, a kedvenc dombomat látom, tetején az erdővel, mégis hazaviszek belőle emlékül.
Otthon vázába teszem a leveleket, szépen elrendezem azokat, majd lefényképezem. Néhány napig díszítik az otthonomat. Majd egy szép napsütötte délelőtt marokra fogom azokat, és kiszórom a szobám nyitott ablakán az első emeletről. Az enyhe szellő fölkapja és tovarepíti. Még egyszer gyönyörködöm a levelek táncában. Örvendek nekik, mert tudom, látom, érzem, ha földet érnek, akkor megnyugszanak, megtalálják pihenőhelyüket… S bár most jön az elmúlás, az enyészet, fél év múlva, tavasszal aztán újjászületnek! És én mindennek örvendek!

Dávid László,
Marosvásárhely,
2023. augusztus 20.