Levéltánc: Tizenkettedik történet

Levéltánc

Leveleket gereblyéztem vén diófám alatt. Munka közben leültem az egyik kupacra, ekkor súgta fülembe egyikőjük a történetét:
“Arra eszméltem, valaki puhán megcirógatta az orrom hegyét, és a fülembe súgta:
­ Ébredj! Ismerkedjünk meg! Én a Tavasz vagyok!
Óvatosan nyitogattam a szemeim. Először az egyiket, majd némi erőfeszítéssel a másikat is kipattintottam. Vakító fényesség vett körül.
– Ne világíts annyira! – bosszankodtam, kíváncsin mozgolódva. Egészen meglepődtem új, zizegő hangom hallatán. Torkom köszörültem, hogy határozattabbnak tűnjek, mindhiába.
A fényes ismeretlen észrevéve erőfeszítésem, kuncogva arrébb libbent. Árnyék vetült fölém.
– No, most már látsz?
– Mindent eltakar ez az izé… – duzzogtam tovább, mert észrevettem, egy tollpihét tett rám, ami mindent eltakart előlem. Tüsszentenem kellett, és a pihe elrebbent. Szavakkal nem tudnám elmesélni a hirtelen elém táruló csodát, amelyhez foghatót még sosem láttam, és amelyet szájtátva bámultam. Nem is láthattam eddig, akkor voltam idekint először. Eddig csupán nevelőmtől, a vén fától hallottam arról, hogy odakint, és idebent és világ, és föld… és főként mindezek urai ők, a mi nevelőink, a fák.. Egy szűk burokban gubbasztottam sokáig, arra várva, hogy elérkezzen az én időm. A vén fa ringatott, csitítgatott, de én annyira akartam már látni ezt a kinti világot, amelyet eddig csupán beszűrődő neszeiből és az ő elbeszéléseiből ismerhettem. Azt duruzsolta, most tél van és hideg és fagy, örüljek, hogy idebent lehetek. Mesélt a Szél családról is. A rossz, neveletlen szélgyerekekről, és a kedves Szélanyóról. Olykor már ringatásából tudtam, hogy melyikőjük látogatott meg bennünket. Ha nagyot rázkódott sejtettem, zord idő dúlhat odakint és félve húztam össze magam:
– Vihar tombol! A szélgyerekek gonoszul cibálják ágaimat, de megérkezett nagytestvérük is, Orkán úr – nyögött keservesen.
– Mi az a… levél? – vallattam burkomban feszengve. Az állandó zsongásból szűrtem ki ezt a folyton ismétlődő szavat. – És miért érzem úgy, hogy kezdem kinőni a helyem, mintha meghíztam volna…
– Te is levél leszel, butus! – reccsent fel vidáman.
Azon a napon aztán egyszerre megrepedt körülöttem a héj, és én végre kikandikálhattam. Ekkor világított szemembe a fényesség.
– Én vagyok az Első Napsugár! A Tavasz küldött, hogy ébresztgesselek! – csilingelt vidáman újabb látogatóm hangja..
– Én ..a Levél vagyok – válaszoltam bizonytalanul. – Vagy csak leszek? – pislogva vártam vén nevelőm igazoló suttogását, de az mással volt elfoglalva. Mellettem egymás után burkok ezrei pattanttak fel, és hozzám hasonló jövevények ujjongtak a napfénynek. Pedig már majdnem kimondtam ennek a Napsugárnak, hogy az első és egyetlen…
– Hát nem egyedül vagyok? – ámultam. Mindig úgy gondoltam senki sem hasonlíthat hozzám, és tessék, viháncoló tömeg közepén találom magam, amikor végre idekint lehetek, és felfedezhetném a világot, ami csak rám vár.

Lassan növök. Túl lassan. Sosem fogom meglátni, hogy mi rejlik a kéklő hegyeken túl. A fehér bagoly árulta el a teljes és megdöbbentő igazságot. Mint ahogyan azt is, ha a jó idő elmúlik, érkezik az Ősz, és én végleg elszakadok a nevelőmtől.
– Ha nem vigyázol magadra, és a nyári viharok alatt nem kapaszkodsz meg erősen, még előbb is eljöhet az időd, elrepülsz, sitty, sutty… – huhogott vésztjóslóan.
– Hiszen én éppen azt szeretném!
Szavaimra láthatóan meglepődött.
– Igazán szép itt – és borzas fejét idegesen forgatta meg a nyakán. – Ha elröpülsz, meghalsz – folytatta egykedvűen.
Értetlenül hallgattam. Vén nevelőm mindig a születésről mesélt, halálról soha. Vártam, hogy bekapcsolódjék ő is harmadiknak a beszélgetésünkbe, de most hallgatott, talán a meleg bágyaszthatta el… A vidám tavasz itthagyott bennünket, pedig a végén egészen megszerettem. Csiklandozó fénysugaraival nevelgetett, és tudom, hogy ezek nélkül sosem nőttem volna ilyen szép nagyra. A többiek sokkal kisebbek nálam, állapítottam meg elégedetten, valahányszor kihúzva magam körbetekintettem helyemről. Bár meglehet ez annak is tudható volt, én az egyik ág legszélén kapaszkodtam. A nagy fényesség a sötétség után mindig engem köszöntött és érintett meg ujjával először, és rám pislantott egy utolsót, mielőtt lebukott a hegyek mögé.
Jó lenne a szeleburdi puha tavaszi szél sóhajaiból, mely akkor keringett körülöttem, mikor zsenge levélgyerekként először csodáltam meg a világot! – epekedtem a forró nyári napokon. Ernyedten lógtam az ágon, körülöttem testvéreim tikkadtan pihegtek.
– Nem bírom tovább! – sóhajtott fel egyikük, és elengedte nevelőnket. Rémülten pillantottam utána. Láttam, lassan kering a mély felé. Az odalent ijesztő helynek tűnt számomra, úgy hallottam, lehullt testvéreink hevernek mindenütt. Váratlanul egy hetyke szélgyerek suhant el mellettem, és testvérem után kapott. Magasba emelte, röptette, dobálta…
– Így járnak azok, akik nem kapaszkodnak elég erősen, huhu.. – szólalt meg mellettem kárörvendően a bagoly. Észre sem vettem, mikor tért vissza. Halk surrogással érkezett mindig, és ugyanígy távozott.
– Ne riogasd a leveleket! – reccsent rá feddőn nevelőm.
– Csak az életet tanítom nekik- rikoltott megbántottan a tollas, és a levegőbe emelkedett. Most nem óvatoskodott, kapaszkodtunk testvéreimmel, hogy a szárnyaival keltett örvény el ne sodorjon bennünket.

Az éjszakák egyre hosszabbodtak.Több változást észleltem azokban a hetekben. Testvéreim káprázatos színekbe öltöztek, és valami csendes várakozás lebegett körülöttünk. Az éjszakai csendes Szélanyó járt közöttünk, halk zizegéssel pihentek a többiek. A Hold sápadt, önelégült képpel bámult rám. Igazán elégedett lehettem új külsőmmel, színem a reggeli, ébredő naphoz hasonlított.
– Nem alszol? – hallottam nevelőm susogását. – Mi bánt?- kérdezte..
Összeszedtem a bátorságomat, és belekeztem abba, ami napok óta gyötört. Tudnom kellett rá a választ, mert éreztem, ahogy a félelem lassan elvékonyítja sejtjeim falát és szétfoszlom, semmivé válok.
– Mondd! Meghalok én is, mint … ők, akiket lesodort a szél az ágaidról, mert nem kapaszkodtak elég erősen?
Nevelőm lágyan ringatni kezdett, úgy, mint akkor, mikor még buroklakó voltam.
– Dehogy halsz meg! Új élet vár rád! – lehelte fülembe.
– De – vitatkoztam vele – láttam, hogy elszárad, és szétporlad aki téged elhagy. És a bagoly is azt mondta…
– Most következik utazásod következő állomása, amelyre mindig is vágytál – susogta. – Szabad leszel. Én itt maradok, örökre. Nincs mitől félned!
Amint elhallgatott, éreztem, hogy elereszt. Lassú, táncoló ringással repültem. Először föl, mert a Szélgyerek elkapott és magasba emelt. Már, már a csillagokat érinthettem, mikor hirtelen szédítő gyorsasággal lefelé száguldottunk. Elsuhantunk nevelőm mellett, és észrevettem, ágairól minden testvérem eltűnt már. Én voltam az utolsó. A föld felé közeledve megpillantottam őket… Ott hevertek mind. Nevelőnk lábát ölelték, békésen pihentek. Odahulltam közéjük, szorosan a törzshöz tapadtam.
– Nincs mitől félnetek! – hallottam nevelőm hangját. – Új élet sarjad belőletek.”