Hurrá, nyár! Első történet

Mottó:
„Ballag a Küküllő,
meg-megállva baktat,
szúnyogokat fogdos
a kicsi halaknak.”
(Kányádi Sándor: Nyár)

Sok nyarat megéltem eddig. Összesen ötvenötöt. A mostani az ötvenhatodik. Voltak köztük jók, voltak köztük rosszak, voltak édes vegyesek, és voltak semmilyenek. A jó nyarakra emlékszem a legszívesebben, a rosszakra azért emlékezem, mert nincsen más választásom (bár próbálom ezeket elfelejteni, de tanulságnak mégiscsak megfelelnek), az édes vegyesekre alig-alig emlékezem, a semmilyenek pedig azért nem jutnak az eszembe, mert akkor semmi különös nem történt az életemben.
Negyvenkettedik életévemet töltöttem be azon a nyáron, 2010-ben. Az a nyár édes vegyes volt az életem palettáján, de csodálatosan végződött: néha még most is libabőrös leszek, tetőtől talpig, amint visszagondolok a júliusban velem történtekre.
Az előzmények viszont kamaszkoromra mutatnak vissza, szintén egy nyárra; akkor éppen Brassóban laktam, éltem. Tizennégy, tizenöt vagy tizenhat éves voltam, és hét ágra sütött a nap egy szombat délben, amikor a szomszédomban lakó barátom arra kért, hogy menjek vele kenyeret vásárolni a szomszédos mellékutcába, egypár háztömbnyire, talán két kilométerre attól a helytől, ahol mindketten a szüleinkkel és a testvéreinkkel laktunk egy négyemeletes tömbházban. El is indultunk, de mivel ebédidő volt, szedtük a lábunkat, alaposan kiléptünk: én kerékpárral az út szélén, a barátom gyalogosan, futva, a járdán. Már közel voltunk a célhoz, láttuk a kenyérüzletet két tömbháznyira, amikor hirtelen kivágott elém az út szélén parkoló személygépkocsik közül egy figyelmetlen vezető, teljes erővel nekem hajtott, és fölborított. Én szabályosan közlekedtem, de olyan váratlanul, hirtelen történt a dolog, hogy nem tudtam reagálni sem. Csak láttam a szemem sarkából, hogy nekem hajt, és máris repültem, bukfenceztem a biciklimen keresztül. Nagyot csattantam az aszfaltozott utcán, erősen megütöttem a kisagyamat, mert szerencsétlenségemre pont a fejemre estem; annyira, hogy teljesen elvesztettem a látásomat. Nem láttam, beszélgetni sem tudtam az ijedtség miatt, de hallottam és éreztem mindent, ami körülöttem történt. Szerencsém volt a barátommal: odaszaladt hozzám, fölemelt, kérdezte, hogy vagyok, majd a biciklimmel együtt lassan hazamentünk. (Azóta sem tudom, hogy a barátom vásárolt-e, kapott-e kenyeret, hogy az a felelőtlen személy, aki engem elütött, ki volt és egyáltalán miért menekült el a helyszínről, miért nem vállalta tettéért a felelősséget, miért nem hívta ki a mentőket, stb.) Hazaérve, otthon a szüleim lefektettek az ágyba, hogy pihenjem ki magamat. Másnap reggelig folyamatosan aludtam, pihenten keltem föl, és teljesen rendbe jöttem. Nem fájt semmim, sem a fejem, sem a kisagyam, az ütés helye, remekül láttam, mintha semmi sem történt volna velem előző nap. (Máig sem értem, hogy akkor a szüleim miért nem hívták ki a mentőket, vagy egyáltalán miért nem vittek el az orvoshoz vagy a sürgősségi szolgálatra a kórházba, figyelembe véve a balesetem későbbi következményeit, szövődményeit… És hiába kérdeztem tőlük többször is az évek során, mindig mélyen hallgattak róla!)
Szintén nyár volt, 1998-ban, amikor először jelentkeztek a szövődmények. Két éve voltam újságíró Székelyudvarhelyen, az Udvarhelyi Híradónál. Éppen napilappá bővült az újság, egypár hete költözött új épületbe a szerkesztőség, nekem pedig határidős anyagom volt. Dél felé értem vissza terepről, miután anyagot gyűjtöttem az időszerű cikkemhez a székely anyavárosban, amikor megtörtént a baj. Odakint kánikula volt, de hirtelen beborult, dörgött, villámlott, majd sűrűn esni kezdett. A szerkesztőségben a számítógépem előtt ültem és írtam az anyagomat a másnapi újságba, a főnököm siettetett, hogy idejében elkészüljek vele, és bekerülhessen a nyomdába, amikor váratlanul rosszul lettem és kénytelen voltam abbahagyni a munkámat. A főnököm kocsiba ültetett és elvitt az orvoshoz. A házi orvosom, a tünetek alapján, kalciumhiányra gyanakodott, de sejtése sajnos nem vált be. Később szakorvoshoz kerültem, aki megmondta a szomorú tényállást: ……. Ide a betegségem nevét kellett volna leírnom, de hála istennek, jogom van a névtelenséghez. Csak annyit említek meg, hogy ekkor volt életem egyik nagyon szomorú nyara, amikor megjelentek egy súlyos krónikus betegség tünetei rajtam, s ami azóta sem múlt el teljesen. Eddig nem sikerült végleg kigyógyulnom belőle: sem a hagyományos orvoslással, sem természetgyógyászattal. Remélem, hogy majd ezután a teljes gyógyulásom is bekövetkezik…
Visszatérve történetem elejére: az előző két bekezdést, csak azért írtam le, hogy az olvasómnak fogalma legyen az előzményekről, mert ezek a történetem kiindulópontjai. Tehát 2010 májusában a szakorvosom új gyógyszereket írt föl nekem, azt remélve, hogy ezek majd jobban kezelik a betegségemet. Gyógyulásról szó sem volt: sem korábban, amikor diagnosztizálták a kórságomat, sem most, amikor újra értékelték az egészségi állapotomat. A lényeg, hogy az új gyógyszerek nagyon kihatottak a szervezetemre, ameddig megszoktam azokat. Szinte állandóak voltak a rosszulléteim, kénytelen voltam betegszabadságra, majd fizetetlen szabadságra menni, a marosvásárhelyi barátnőm szintén velem töltötte a pihenőszabadságát, a barátaim és a szüleim is majdnem mindig velem voltak, amennyire tehették. Rettenetesen izzadtam, éjszakánként nyitott ablaknál aludtam, hogy valamennyire kipihenhessem magamat, egy sejtelmesen csobogó hegyi patak mellett. Hetek teltek el így: arra emlékszem, hogy amikor enyhülni kezdett a testem fenti gyötrelmi állapota, meleg nyár volt, már július, engem pedig ízületi gyulladás gyötört. A házi orvosom injekciókat írt, de azok sem segítettek: sőt, úgy éreztem, mintha még jobban fájtak volna tőlük az ízületeim, mint korábban. Az egyik barátom, aki a közeli élelmiszerüzletben dolgozott, azt javasolta, hogy menjek el Hargitafürdőre*, kezelésre az ottani kénes mofettákhoz**. Még pénzt is adott kölcsön, hogy ne habozzak, rögtön jegyeztessem elő magamat és utazzak, ha szeretnék kigyógyulni az idült ízületi gyulladásomból.
Sokat nem gondolkoztam a jótanácson: rohantam az internetklubba, megkerestem az üdülőhely honlapját, megtaláltam a mofettát működtető személy elérhetőségét, rögtön telefonáltam, bejelentkeztem kezelésre és szállást foglaltam, majd rohantam haza készülődni. Otthon összecsomagoltam a legszükségesebb személyes dolgaimat, közben ételt vásároltam és csomagoltam magamnak, elszaladtam az autóbusz-pályaudvarra, megérdeklődtem a másnapi járat indulási idejét, és siettem haza. Annyira izgatott, vagy helyesebben írva lelkes voltam, hogy nem tudtam lassan, a megszokott tempómban járni.
Másnap reggel nyolc órakor a Csíkszereda felé induló autóbuszon ültem, körülöttem a csomagjaimmal. Jó félórás utazás után a megyeszékhelyre vezető úton, a jármű megállt a Hargita-hegységen, a Tolvajos-tetőn, a Hármaskeresztnél lévő útelágazásnál. Egyedül voltam az utasok közül, aki ott leszállt, és balra tért, a fürdő felé. Innen a hátizsákommal és az utazótáskámmal vágtam neki gyalog a mintegy öt kilométerre fekvő célomig, amelynek elérésére körülbelül egy órát szántam. A kavicsozott utat eredetileg erdőkitermelő járműveknek készítették, napjainkban viszont már szinte mindenfajta közlekedési eszközzel igénybe lehetett venni. Olyan széles volt, hogy két turistaszállító autóbusz vagy akár két rönkszállító kamion is elfért volna egymás mellett rajta. Az út két oldalán susogtak az erdő lombhullató fái, majd föntebb a fenyők. Az út bal felén mendegéltem, ahogyan gyalogosan kötelező közlekedni a közutakon, s abban a délelőtti órában a nap még csak engem melegített valamennyire, nem az egész környezetet. Alig mehettem negyedórányit, amikor hátulról utolért egy személygépkocsi: vezetője megállt, és megkérdezte, hogy fölvihet-e a fürdőre. Nagyon megörvendtem az ajánlatának, és miután betettem a poggyászomat a csomagtartóba, helyett foglaltam a sofőr mellett. Útközben egy kissé összeismerkedtünk egymással, majd hálásan váltam el a jótevőmtől, amikor fölértünk a mofettákhoz. Nem volt lehetőségem körülnézni kocsikázás közben, de sebaj, gondoltam, lesz időm bőven sétálni az elkövetkezendőkben, lesz lehetőségem megismerni az egész fürdőtelepet, egyik végétől a másikig.
Megkerestem a recepciót, majd beléptem az épületbe és bejelentkeztem. Kifizettem a szállásomat és a gyógykezelésemet, elmagyarázták a szabályokat, kitöltöttem az okmányokat, és megkaptam a kulcsomat. Innen a szállásomra mentem, ami egy kis, kempingszerű faházikó volt, benne két ággyal és annyi hellyel, ahol éppen még elfértek a csomagok is. Miután lepakoltam, átmentem a közeli kénes gödörhöz, az adminisztratív épület jobb oldalán. Beléptem, körbenéztem, lehúztam a cipőmet, megfogtam az egyik kezembe, majd lementem a lépcsőn a megjelölt szintig. Volt még hely számomra is, így odaálltam, és félórát álldogáltam a csöndben, ameddig tartott a kezelés. A hat-, illetve tíznapos kúra lényege az, hogy betegségétől függően a páciens beáll a gázömlésbe, és ott marad, legföntebb harminc percet, és közben belélegzi a szén-dioxidból, nitrogénből, kén-hidrogénből és oxigénből álló keveréket.
Ezután visszamentem a házikóba, kicsomagoltam a poggyászomat, pénzt vettem magamhoz, majd ebédelni indultam az egyik közeli étkezdébe. Jó félórával később a település központjában sétáltam: megnéztem a régi és az új katolikus templomot, megcsodáltam az egyszerű, de nagyszerű fából, illetve téglából épült házakat. A kemping területén a gyepen az emberek napoztak, a gyermekek labdáztak, a felnőttek beszélgettek és kártyáztak, egyszóval lazítottak, jól érezték magukat. Lassan végigmentem a falu alsó határáig, a főúton, amelyen érkeztem. Nézegettem a kisebb vendégházakat, a nagyobb panziókat, a magánszemélyek hétvégi házait. Az első nagy kanyar után balra, éppen a dombon kaptattam fölfelé, amikor hirtelen megtorpantam: egy tágas udvaron, az egyik nagy ház verandáján megláttam Kányádi Sándor költőt, a szavak vándorköszörűsét. (Őt már többször láttam személyesen is Nagygalambfalván, a szülőfalujában, a három év alatt, ameddig én is ott laktam.) Rögtön tetőtől talpig libabőrös lettem, amint ráismertem. A feleségével csevegett a ház előterében a két nagy, szalmából font karosszékben üldögélve. Nem értettem, mit mondanak egymásnak, mert messze, az út túloldalán voltam, de eljutott hozzám a szép, ízes székely beszédük ritmusa.
Tovább sétálva följutottam a dombra, ahol útkereszteződésnél találtam magamat. A délelőtt jobbról érkeztem, ezért most inkább balra tértem, be a fenyők hűvös árnyékába, egy keskeny erdei úton haladva tovább. Elmentem egy zárva tartó síkölcsönző előtt, és nemsokára újabb válaszúthoz érkeztem. Balra az út a Csipike, majd a Miklós sípályákhoz vezetett, majd távolabb Piricskére, egy kis faluba és üdülőtelepre, végül Csíkszeredába lehetett jutni gyalogosan, az útjelző tábla értelmében. Előre indultam, egy hatalmas panzió előtt, végül a Balu kalandparkhoz értem, amit tátott szájjal bámultam, hiszen addig ilyet nem láttam, és nem is hallottam egyáltalán ilyesmiről életemben. Ott fákra erősített drótkötélpályákon próbálhatják ki az erőnlétüket, gyermekek és felnőttek egyaránt, védőfelszerelésben, sisakkal a fejükön, kesztyűvel a kezükön. Remek szórakozóhely. Persze, nekem ott és akkor nem fűlt a fogam ilyesmihez, hiszen gyógykezelésre mentem.
A délutáni kúra után megvacsoráztam, majd sétáltam a település központjában: ózondús levegőn, susogó fák között, sétáló, beszélgető emberek közelében, amiről a rokonaimmal, osztálytársaimmal közös gyermek- és kamaszkori tengerparti és hegyi nyaralások jutottak eszembe. Csodálatos volt! Hosszú nap állt mögöttem, ezért sötétedéskor máris nyugovóra tértem a bérelt házacskámban. Arra gondoltam, hogy két hét múlva már én is egészségesen fogok ugrándozni a fűben, akár egy ma született bárány. Alig hajtottam le a fejemet a párnámra, máris elaludtam!
Másnap reggel pihentem ébredtem, felöltöztem, majd kimentem az udvarra. Nagyot nyújtóztam a friss levegőn, a felkelő nap sugaraiban, majd olyat tettem, amire már évek óta nem volt lehetőségem, amióta visszaköltöztem a városba. Mezítláb járkáltam a hűvös, harmatos fűben, egy jó negyedórát. Már eleve éhes voltam, amikor megébredtem, de erre az üdítő kószálásra, hangosan korogni kezdett a gyomrom. Mások is hasonló tevékenységgel foglalatoskodtak körülöttem: integettem és köszöntem nekik, ahogy az faluhelyen szokás, bár senkit sem ismertem a szomszédaim közül. Reggeli után pihentem egy keveset, majd a gázfürdőzés után újra elindultam, hogy fölfedezzem a fürdőhelyet. Ezúttal a domb tetején jobbra fordultam. Villák, panziók, szállók, menedékházak ritkás sorai között lépkedtem a kacskaringózó kavicsozott úton. Egyeseket akkor építettek, másokat fölújítottak, de a legtöbbjüknél turisták, vendégek jártak ki-be az ajtón. A falu elején lévő vegyesboltnál bevásároltam, friss kenyeret gyümölcsöt és zöldséget vettem, majd tovább mendegéltem. A határban megláttam jobb oldalt a kaolinbányát***, amelynek kitermeléséből éldegéltek az itteni emberek. Majd visszafordultam, és útközben bekukkantottam a mellékutcákba is. Az egyiknek a végéből gyönyörű kilátás nyílt a közeli Kicsi tóra, majd távolabb a Bányatóra. Sajnos a kettő között látható a kaolinkitermelés ide hordott és itt „felejtett” hulladékanyaga, a kaolin zagytározó****, amelynek következtében úgy néz ki a táj egy része, mintha fehér homoksivatag lenne.
Ezután visszatértem az otthonomba, ebédeltem, délután pedig a tegnapihoz és a maihoz hasonlóan folytattam a napomat. Szerencsére egy könyvet is hoztam magammal, s amikor elfáradtam, leültem a fűbe, a napra vagy az árnyékba és olvasgattam. Már nem emlékszem pontosan az olvasmányom címére és szerzőjére, de talán valamilyen kalandos ifjúsági regény lehetett. Mindent egybevetve, csodálatosan teltek a napjaim. Néha esett az eső idefönt a Hargitán, erős szél fújt, hideg lett és köd ereszkedett a fák és emberek közé, de ez nem akadályozott meg engem abban, hogy kitűnően érezzem magamat. Évek óta nem voltam már pihenőszabadságon, ezért most jólesett ez a nyaralás.
Amikor a tíznapos kezelés elteltével összecsomagoltam és hazafelé indultam, teljesen elégedett voltam magammal és a varázslatos pihenésemmel. Az ízületeimet már csak akkor éreztem, amikor mozgattam a kezemet, a lábamat, úgy elmúlt lassacskán a gyulladás. Kissé mélabúsan hagytam el a szállásomat és adtam le a kulcsomat a fogadóirodában, a poggyászomat szinte nem is éreztem, mert már csak a ruhával teli hátizsákom, a kabátom, esernyőm, két alma és egy üveg víz maradt belőle (a hozott élelmiszert mind elfogyasztottam itt tartózkodásom közben). Utoljára még megcsodáltam az útszéli épületeket, fákat, erdőket, fenyveseket, bokrokat, gyepet és virágokat, a sétáló embereket, közben lassan bandukoltam lefelé a fürdőtelepről. Ugyanazon az úton, amelyen jöttem fölfelé, most viszont nem ajánlkozott senki sem, hogy elvinne a Hármaskeresztig. Ott megvártam a székelyudvarhelyi buszjáratot, amelyikkel sikeresen hazaértem, előbb a buszpályaudvarra a székely anyavárosba, majd pedig onnan gyalog haza a tízpercnyire fekvő házikómba.
Otthon letettem a csomagomat, pénzt vettem magamhoz, majd átmentem a közeli élelmiszerüzletbe. A barátom éppen dolgozott, s amíg ő a pénztárnál foglalatoskodott, én apránként bevásároltam, s közben elmeséltem neki a nyaralásomat. Sajnos akkoriban történetesen nem volt fényképezőgépem, a telefonom is csak egy egyszerű nyomógombos Nokia, emiatt nem tudtam fényképeket készíteni. Amennyire lehetett, szavakban elmeséltem az élményeimet, akkor is, meg később is, ahányszor csak szóba került Hargitafürdő. Most is, a fenti sorokban csak annyi élményt tudtam megosztani az olvasómmal, amennyit szavakkal le tudtam írni. Az igazi varázslatot, amelyben részem volt az alatt a tíz nap alatt odakint a hegyen, viszont hűen őrzöm a szívemben, a lelkemben, az emlékeimben. Hálásan köszönöm!

*Hargitafürdő = település Hargita megyében, jelenleg Csíkszeredához, a megyeszékhelyhez tartozik
**mofetta = vulkáni utótevékenységhez kötődő, főleg szén-dioxidból álló gázfeltörés
***kaolin = fehér agyagszerű kőzet, a porcelán alapanyaga
****zagy = nagyobb mennyiségű szilárd anyagot tartalmazó folyadék, bányakitermelés hulladékanyaga

Dávid László,
Marosszentgyörgy,
2024. június 28.

“Hurrá, nyár! Első történet” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Hálásan köszönöm kedves Éva!

    Tele van a szívem, a lelkem a körülölelő természettel.

    Szeretettel ölellek,
    László 🙂

  2. Gyönyörű helyen élsz, és csodásan írsz róla. Örülök, hogy jobban vagy, maradjon is így!

Szólj hozzá!