Havas napok: Tizenkilencedik történet: A hóangyal

A hóangyal

Amikor délután anyukája megérkezett Marciért az óvodába, már órák óta esett a hó. Lassan mentek haza, óvatosan kerülgetve a hóbuckákat. Ahogy beléptek a házuk kapuján, Marci örömmel látta, hogy a kert mesebeli tündérországgá változott. Mindent vastag, puha, fehér paplan borított, a fenyők nagy, kövér behemótoknak tüntek. Marci szerette a telet, elbűvölte a hóesés. Letért a lesöpört kerti útról, ami a házhoz vezetett és hanyatt dőlt a legnagyobb kupacban. Hangosan kacagva csapkodott a kezeivel, mintha repülne és a lábait is ütemesen mozgatta.
-Anya, nézd, hóangyalt készítek!
– Igen, látom, gyönyörű lesz, de most már gyere be, mert teljesen átázol – aggódott érte anyukája.
Még egy kicsit csendben feküdt, élvezte, ahogy a puha hópelyhek megérkeznek az arcára. Azután eszébe jutott, hogy ma Mikulás éjszakája lesz, és még ki kell raknia a cipőit az ablakba. Feltápászkodott, leporolta magát, felment a lépcsőn és a bejárati ajtó becsukódott mögötte.
A kertben csend lett, a hóangyal lenyomata lassan megtelt a lassan szállingózó pelyhekkel, beborították, kitöltötték a formáját. Alkonyodott, az utcai lámpa aranyló fénnyel világított be a kertbe, a fenyők alatt sötétkék árnyékok gyűltek, minden csendes volt, közeledett a varázslatos Mikulás este. Ez volt az az este és éjszaka, amikor a mesék életre kelnek, olyan dolgok is megtörténhetnek, ami máskor elképzelhetetlen lenne. Még a kutyák sem ugattak, csak távoli harangszó hallatszott, amikor nyolc óra lett. A templom öreg tornyában lakó bagoly kinyitotta a szemét, tollászkodott egy kicsit, majd fázósan kirepült az éjszakába. Tett pár kört a város felett, majd hangtalanul leereszkedett leskelődni a nagy platánfára, ami Marciék háza előtt nőtt az utcán. Hirtelen apró mozgást észlelt a kertben, a szeme kitágult és feszülten figyelni kezdett. Ahol a kisfiú a hóangyalt készítette, lassan apró hógörgetegek kezdtek gurulni ide-oda, tömörültek, formát öltöttek, majd a hó hullámzani kezdett és hirtelen kiemelkedett a fehérségből egy apró alak. Tüsszentett egy picit, majd feltápászkodott. Hóangyalka volt, biztos valamilyen varázslat történhetett a kertben, vagy talán az egész világon, mert ahogy a hó kitöltötte a formát, nemcsak hópelyhekkel telt meg, hanem élettel is. Pici volt és fehér, mintha csipkéből horgolta volna egy tündérnagymama, csak a szemei voltak gyönyörű kékek. Ahogy megmozgatta a szárnyacskáit, a hópihék csilingelve hullottak belőle. Kissé bizonytalanul felreppent, tett egy kört, majd ügyetlenül landolt az elképedt bagoly mellett a fán.
-Szia! Te ki vagy? – kérdezte tőle a nagy madár kíváncsian.
– Szia! Hóangyal vagyok. Egy kisfiú először elkészítette a formámat, amikor pedig elaludt, rólam álmodott. Azt hiszem, az álma hozott létre. Hisz tudod, ma éjszaka bármi megtörténhet.
Csilingelve felkacagott, gyorsan pörögve felrepült, hópihék kavarogtak körülötte. Csodaszép kis teremtmény volt.
-Hát, szervusz madár, megyek körülnézni. Még semmit nem láttam a világból.
– Szervusz, kicsi angyal. Ne repülj alacsonyan az utak felett, mert az autók elüthetnek.
De már alig hallotta, a szárnyacskáit szaporán mozgatva elsuhant. Szerencsére a hóesés elállt, így sokkal messzebbre látott. Megcsodálta a magányosan álldogáló templomot, picit ücsörgött a tetején lévő nagy fém kereszten, majd ismét lejjebb szállt. Látott egy idős, lassan ballagó embert is, megérezte, hogy éhes, szomorú lett, de nem tudott rajta segíteni. A város vége felé szállt, ahol már senki nem járt ilyenkor. Letelepedett egy fára és onnan nézelődött. Igazából nem tudta, mihez kezdjen, nem ismert itt senkit, kicsit magányos volt. Ahogy ott gubbasztott a térdeit átölelve, hirtelen halvány fény gyulladt ki a távoli hegyek vonala felett. Nőtt, közeledett, erősödött. Nem is egy fény volt, hanem kettő egymás mellett. A fények ereszkedni kezdtek, teljesen elvakították, hunyorogva nézte, ahogy egy hatalmas szán leereszkedik a földre, lassul, majd csikorogva megáll pont a fa alatt. A fények a szán lámpái voltak. Rénszarvasok voltak elé befogva, lihegtek és fehér párát fújtak az orrukból.
-Hogy a manó vinne el benneteket. Tudtam, hogy baj lesz abból, hogy Rudolf nem tudott jönni. Hová tettétek a szemeteket? Kihagytátok Lengyelországot. Figyelmetlen banda! Kifutunk az időből, az nem lehet, hogy egy lengyel gyerek se kapjon ajándékot! Mi lesz a jóhíremmel, mi?
Szegény jószágok lehorgasztott fejjel álltak, rá se mertek nézni a dühös öregre.
A hóangyal kuncogni kezdett, mert rájött, hogy aki lent mérgelődik, az a Mikulás. Picit megmozdult, egy adag hó lecsúszott az ágról, pont a rénszarvasok elé. A Mikulás felnézett a fára és meglátta a kis angyalt.
-Hát te ki vagy? Na gyere csak le szépen elém. Mit leskelődsz te itt éjnek évadján?
A hóangyal megszeppenve szállt le a szánon feltornyozott csomagok tetejére.
-Ó, te egy hóangyal vagy. Rég láttam már igazi hóangyalt, van annak már vagy száz éve, hogy egy gyerek megcsinálta, majd éjszaka lelket álmodott neki. Mit keresel errefelé?
– Miklós bácsi, ne tessék rám haragudni, nem akartam rosszat.
És szép sorjában elmesélte, mi történt.
-De eléggé egyedül vagyok és nem tudom, hová tartozom – fejezte be szomorúan.
– Hmm, hmm – simogatta a szakállát a Mikulás elgondolkozva.
– Figyelj, csöppség, van egy tervem. Szegény Rudolf megfázott és lázas, nem tudott velünk jönni, ezek a haszontalanok meg rosszfelé vittek. Késésben vagyunk, pirkadat előtt mindenhová el kellene juttatni az ajándékokat, egy gyerek sem maradhat ki. Van kedved esetleg nekem segíteni? Ketten sokkal gyorsabban végeznénk. Mit szólsz?
– Miklós bácsi, segítek szívesen! – ujjongott a kis angyal.
– Akkor pattanj fel mellém, ezzel a várossal kezdjük.
Minden háznál megálltak, ahol kis csizma vagy cipő volt kitéve az ablakba, a Mikulás a varázskönyvéből elolvasta, mit kért tőle az ott lakó gyerek, a zsákjából előhúzta és már suhantak is az angyallal a házhoz. Amíg kinyitotta az ablakot és elhelyezte az ajándékokat, a kislány már repült is vissza a következőért a szánhoz. Marciék házához értek, gyorsan megtöltötték a kiscsizmáját finomságokkal, a hóangyal pedig rajzolt egy szép szívet az ablak üvegére a kisfiúnak. Sokkal hamarabb végeztek így, hogy segített a Mikulásnak, aki már indult volna a következő városba.
-Várj egy picit Miklós bácsi, van még valaki, akit meg kéne ajándékoznunk.
A Mikulás elcsodálkozott a kérésen, de oda kormányozta a rénszarvasokat, ahová a hóangyal mutatott. Egy kis parkban, a városka közepén, ott kuporgott az öreg bácsi egy padon, akit nemrég látott. Éhes volt és fázott, nem volt hová mennie. Az angyal lemutatott rá és a Mikulás azonnal megértette, mit szeretne.
-Már nagyon idős és elfelejtette, hol lakik, nem tud hazamenni. De holnap megtalálja a fia és hazaviszi, csak ezt az éjszakát kell átvészelnie.
Hátranyúlt a zsákjához és kihúzott belőle egy nagy, puha, vastag takarót. Az angyal leszállt vele az öreghez és óvatosan ráterítette a vállára. Majd visszarepült a levegőben várakozó szánhoz és újabb ajándékokat kapott. Már szállt is vissza a bácsikához, óvatosan a padra tett egy csomagot, benne süteményekkel, mellé egy flakon meleg teát. A bácsi szendergett, semmit nem vett észre a csodából. A hóangyal picit megrázta a vállát, hogy felébredjen, majd villámgyorsan felrepült a szánhoz. Még látták, ahogy az apóka arcára kiül az öröm és reszkető kezekkel bontogatni kezdi a piros zacskót.
-Nagyon jó kislány vagy, angyalka. Aranyból van a szíved. – mondta a Mikulás.
– De gyere, még rengeteg dolgunk van hajnalig.
Megrántotta a gyeplőt és a rénszarvasok elsuhantak velük a csendes éjszakában.
Amikor rózsaszín fénnyel beköszöntött a hajnal, mindennel elkészültek, az összes ajándék elfogyott, a hatalmas zsák üresen feküdt a szán aljában. Egy magas domb havas tetején álltak, fenyőerdők vették körül őket, és az alattuk elterülő havas világot nézték.
-Tudod, kisangyal, a világ rosszabb hely lenne mesék és csodák nélkül. De elfáradtam, a szarvasaimnak is pihenni kell, ideje hazaindulni.
– És velem mi lesz? – rettent meg az angyalka.
– Hát, arra gondoltam, eljöhetnél velem az Északi sarkra az otthonomba. Olyan ügyesen segítettél, hátha lenne kedved csatlakozni a manóimhoz. Jövőre pedig ismét velem oszthatnád az ajándékokat. Ott mindig hideg van, jól fogod érezni magad. Mit szólsz?
– Miklós bácsi, megyek, persze hogy megyek! – ugrott az öreg nyakába a kislány.
– Jól van, jól, de most már eressz el, mert indulnunk kell – érzékenyült el a Mikulás, úgyhogy gyorsan a rénszarvasok felé fordult.
– Gyerünk barátaim, repítsetek minket haza, vár benneteket a meleg istálló és a finom széna, meg Rudolfot is szeretném már látni, hogy van.
A rénszarvasok a széna hallatán olyan gyorsan elindultak, csak úgy porzott a hó alattuk. Felemelkedtek az égig, csillagok szikráztak a patáik alatt, ahogy vágtattak a rózsaszín felhők között az Északi sark felé. Vitték magukkal a Mikulást, egy boldog kis hóangyalt és millió gyerek álmát újabb egy évre a mesék birodalmába.