Csata Ernő: Az Esthajnalcsillag - Luceafărul
Az Esthajnalcsillag - Luceafărul

Volt egyszer, amint a mesékben,
Volt, mint soha talán,
Valami nagy fejedelemségben,
Egy szépséges csodalány.

Egyetlen volt a szüleinek
És büszkeség mindeneknek,
Ahogyan Szűzanya a szentjeinek,
És Hold a csillagos estnek.

A kevély boltív homályánál,
Mindig arra lépkedett,
Ahol sarki ablakánál,
Az est csillaga rásüthetett.

Nézte távolban a vízen,
Ahogy feltűnnek és csillognak,
Ringó hullámösvényeken,
Sötét árnyai a hajóknak.

Látja ma és látja holnap,
S fellobban a vágyakozás;
A csillagnak, már hetek óta,
Öröm a találkozás.

Fejét könyökére hajtva,
Őt álmodozva kémleli,
Csillag utáni óhaja,
Lelkét s szívét ellepi.

Bármily élénk fényárban,
Bármely sötét éjjelen,
A fekete kastély árnyában,
Amikor ő megjelen.

*

És a nyomában lépdel,
Bekúszván a szobába,
Hideg szikráival kelepcébe
Fonja, fényének ragyogása.

Mikor ágyába lefeküdvén
Aludni a leányka,
Megérinti kezét a mellén,
S szemeit álomra zárja.

Tükörből a fény sugara
Alakjára szétterül,
Rángó szemére, mi oldalra,
Lehunyva, álomba merül.

A lány őt mosollyal nézte,
Amint rezgett a tükörben,
Ki őt mély álmában vélte
Elbűvölni, örökre.

Beszél vele álmában újra,
Mélyet sóhajt epekedve:
- Ó, éjszakáimnak édes ura,
Miért nem jössz? Gyere!

Szállj le, szelíd csillagom,
Lecsúszván egy sugáron,
Légy úr házon s gondolaton,
És ragyogd be a világom.

Az remegve hallgatta,
Mitől jobban felhevült,
És villámként sújtotta
A tengert, ahol elmerült.

És a hulló csillag nyomán,
A köröző vízörvényeken,
Rejtett mélységek habján,
Egy büszke ifjú megjelent.

Mint küszöböt, átlépi gyorsan,
A mély örvénylés határát,
Kezében tart egy jogart,
Rajta nádkoszorúját.

Ifjú fejedelemnek tűnt,
Puha haja aranyszőke,
Egy lila gyolcslepel csüng,
Csupasz vállairól a földre

Átlátszó arcának árnya,
Sápadt, mint a viasz -
A szemek kisugárzása,
Szép halottnak sem vigasz.

Világomból, tiltva bár,
Óhajodat követtem,
Mert égi az én apám
És anyám a tenger.

Hogy meglássam lényed,
Ím, szobádba jöttem,
Leröpített fényem,
S újjá vízből lettem.

Ó, jöjj! te kincs, maga,
Ne bánkódj világodon;
Én vagyok az est csillaga,
Légy a menyasszonyom.

Lent, kaláris palotákban
Megélhetsz sok századot,
És az óceán világában
Megkapod az imádatot.

- Ó, szépséges angyal,
Mi álmokban létezel,
Sajnos, csábító utadra
Soha el nem mehetek.

Szavad és ruhád idegen,
Élettelen ragyogsz,
Te halott vagy, én eleven,
És nézésedtől megfagyok.

*

Eltelt egy nap, majd három,
És megjelent ismét éjjel,
Az est csillaga immáron,
Felette, tiszta fénnyel.

A lánynak újra visszatért
Régi, gyötrő álma,
És a hullámok uráért,
Feléledt régi vágya:

- Szállj le, szelíd csillagom,
Lecsúszván egy sugáron,
Légy úr házon s gondolaton,
És ragyogd be a világom!

Az égben, ahogy hallotta,
Ő fájdalmasan kialudt,
És az ég eltűnt forogva,
Ahol örvénylett a lyuk.

A hév, vörös lángokból
Rázúdult az egész világra,
És a mélységes káoszból
Összeállt egy ifjú árnya.

Fekete hajfürtjein
Koronája, mintha égne,
Lebegett mint az ég lényei,
Fürödve a Nap tüzében.

Sötét lepléből kilátszik
Márványszerű karja,
Búsan jön, tűnődik,
És sápadt az arca.

Nagy, csodálatos szeme
Csalfán, mélyen fénylik,
Mint két mérhetetlen
Szenvedély, úgy sötétlik.

Világomból, tiltva bár,
Eljöttem most éppen,
Mert Nap az én apám
És anyám az éjjel.

Ó, jöjj! te kincs, maga,
Ne bánkódj világodon;
Én vagyok az est csillaga,
Légy a menyasszonyom.

Ó, jöjj, szőke fonatodba
Csillagkoszorút akasztok,
Ragyogj égi világomban
Büszkébben mint azok.

- Ó, szépséges démon,
Mi álmokban létezel,
Csábító utadra, mi célod,
Soha el nem mehetek

Gyötrő szenvedélyedtől
Megfájdul a lelkem,
Fájdalom néz szememből,
Tekinteted perzsel.

- Lejöjjek, hogy akarod?
Vagy talán nem érted,
Én halhatatlan vagyok,
S te halandó lélek?

- A szép szavakat kerülöm,
Nem tudom hol kezdjem -
Beszéded bár becsülöm,
Nem érthetem mégsem;

Ha azt akarod valóban,
Hogy szeresselek téged,
Jöjj a Földre valódban,
És légy halandó lélek.

- Te kéred halhatatlanságom,
Hogy csókodért elcseréljem,
És meglegyen a bizonyságod,
Mily erős a szenvedélyem;

Jó, újjászületek a bűnből,
Más törvényt fogadok;
Kiszakadok az öröklétből,
Aminek fogja vagyok.

És száll...Egészen elszállt.
Egy lány után vágyódva
Az égi világtól is elvált,
Odaveszve napokra.

*

Cătălin, apród ez időben,
A vár ravasz legénye,
A bort, hogy kupákba töltse,
A széles vendégségnek,

Lépésben, úrnőjét követte,
Kinek szép uszályát tartja,
Lelenc, talált gyermek,
De szeme kacér gyakran,

Orcája, mint két rózsa,
Piros, verje meg a bűn,
Leselkedik, osonva
Ráles Katára, sűrűn.

Mily szép lett, tűz vesse fel!
És büszke, a kis leányka,
Hej, Cătălin most tegyed
A szerencsédet próbára.

És futva átkarolja szelíden,
Hamarjában egy sarokban.
- De, mit akarsz szemtelen?
Eredj gyorsan a dolgodra.

- Mit? Szeretném, ha gondod
Mindig kevesebb lenne,
Ha nevetnél és egy csókot
Adnál nekem, csupán egyet.

- Óhajod nem értem egyáltalán,
Hagyj békén, fuss el gyorsan -
Ó, az égen est csillaga után
Vágyom most, halálosan.

- Majd én megmutatom
Apránként a szerelmet,
Csak ne bosszankodj,
Hanem légy türelmes.

Ahogy madarász a hurkot,
Cselesen az ágra dobja,
Ha karom feléd nyújtom,
Ölelj át a karoddal.

És szép szemeiddel nézz
Pillogás nélkül szemembe...
S ha magamhoz ölellek én,
Emelkedj lábujjhegyre;

Amikor lehajtom fejem,
Fordulj felém arcoddal,
Nézzük egymást végtelen
És telhetetlen vággyal;

Hogy szerelemnek hódolni
Tudj, annak teljes fényében,
Ha lehajlok téged csókolni,
Te mindig, csókot adj érte.

Ő hallgatta a legényt
Ámulva és vidáman,
Pironkodva a kedvén,
Habozik, de nem bánja,

- Téged - mondja halkan -
Már kis korodból ismerlek,
Locsogó és hasztalan,
Jól találnál velem...

De egy csillag feldereng
A feledés homályán,
Magányos tengerek
Végtelen horizontján;

És szemeit titokban lecsukja,
Mert könnyel csordultig teltek,
Mikor a tenger habjai zúgva
Feléje menetelnek;

Ragyog ő végtelen vággyal,
Hogy enyhítse szenvedésem,
De egyre távolabb szállva,
Immár, őt el sem érem.

Hideg fényével ragyogjon
Egy messzi világból...
Örökre szeretni fogom,
De ott marad örökre távol...

Ezért puszták a nappalok,
Akár egy füves sztyeppe,
De az éjjeli szent varázslatot
Fel nem érem az eszemmel.

- Gyerek vagy, bizonyosan...
Jobb, ha világgá megyünk,
Nyomunkat vesztik biztosan,
És elkallódik majd a nevünk,

Élhetünk okosan ketten,
Épségben és vidáman,
Szüleidet lassan elfelejted
És nem lesz csillag vágyad.

*

Az égen, útra kelt a csillag,
Amint szárnyai nőttek,
És útja percként villant
Egy ezredévnyi időnek.

Alant egy csillagos űrrel,
S egy csillagárral föléje -
Köztük bolyongva tűnt fel
Egy villám, örökös fénnyel.

És a káosz mélységéből,
Körös-körül ő nézte,
Amint az idők kezdetéből,
Előtörtek a fények;

A fényben, mi körülveszi
Mint tenger, lebegve...
Száll, vágya vezéreli,
Amíg minden elvesz;

Ahova ér, ott nincs határ,
Sem szem azt felismerni,
És az idő vajúdva vár
A mélységből megszületni.

Semmi sincs és mégis
Egy szomjas éj őt szívja,
Az elvakult feledésig,
Ami a mélységbe hívja;

- A sötét öröklét súlyától,
Atyám, oldozd fel lényem,
És légy örökre imádott
Az ég végtelenében;

Ó, Uram, bármi lesz az ára,
Adjál nekem más sorsot,
Hisz te vagy az élet forrása
És a halált is te osztod;

Vedd el létem nimbuszát,
És tüzét két szememnek,
De, add cserébe ezután
Egy óráját a szerelemnek...

Uram, a káoszból jöttem
És oda visszatérnék...
Én a csendből születtem,
És csendet szeretnék.

- Hyperion, aki a mélységből
Feltűntél, mint a világ maga,
Ne kérj a névtelen jelekből,
Se csodákból, ha nincs arca;

Azt óhajtod, hogy emberként,
Esendő végzeted is elérjen?
Elmúlva azok halálfélelmén,
S kezdve újra a születéssel.

Ők csupán viharos időkben
Kimúló eszményképek -
Ahogy hullámok sírba dőlnek
S a nyomukba újak lépnek.

Az ő sorsuk csillaga ígér
Szerencsét és gyötrelmet,
A miénken se idő, se tér,
És a halál is ismeretlen.

Kebelén az örök múltnak,
A jelenben él, ami meghal,
Az ég, ha a nap kialudna,
Felragyogna egy új nappal;

Létük örök kikeletnek tűnik,
De mind fennakad a végzeten,
Mert minden meghalni születik
És meghal, hogy szülessen.

Hyperion, te megmaradj
Bármerre is végzed...
Kérheted az első szavam -
Adjak bölcsességet?

Hangot akarsz oly ajkon,
Amelyiknek énekén,
Hegy és erdő elmúljon
S sziget a tenger vizén?

Vagy mutatnál tettekben
Igazságot s hatalmat?
A Földet adom részekben,
Építs birodalmat.

Hajót, hajó mellé adok,
És hadat, ami megvívja
A földi és tengeri harcot,
De a halál le van tiltva...

És mért is halnál te meg?
Fordulj meg és indulj már
A bolyongó Föld fele,
S megtalálod ott mi vár.

*

Helyére, mit az ég megad
Hyperion megtérhet
És éppúgy, amint tegnap
Ragyoghat tiszta fénnyel.

Leáldozóban már az est
És sötétet ölt az éjjelen;
Az égre holdvilága kel
S a víztükrén megrebben.

Lágy fényével ráborul
A fák közötti ösvényre.
A büszke hárssorok alul,
Két magányos szeretőre:

- Ó, szerelmem, hagyd fejem
A kebleden megpihenni,
Sugarát szép szemednek
Arcomon megnyugodni;

A hűvös fényed bájával
Hatolj be szellemembe,
Az örök csendet áraszd
Sötét szenvedélyemre.

És maradj örökre velem,
Enyhüljön a fájdalom,
Te vagy első szerelmem
És te vagy utolsó álmom.

Hyperion fentről rávillan
Az égőpiros orcájukra;
Ahogy a lány rápillant
Kacéran, a fiúhoz simulva...

Ezüstös virágú hársillat
Szálldos és szétterül,
Szőke fürtű ifjak
Leomló haján megül.

A lány még báj ittasan,
Felnéz az égre. Meglátja
Est csillagát. És lassan
Esdekel hozzá, vággyal:

- Szállj le, szelíd csillagom,
Lecsúszván egy sugáron,
Légy úr erdőn s gondolaton,
És ragyogd be az áldásom!

Ő ma újra megremeg
Erdőkön és dombokon,
A magány vezére lett
Ringó hullámokon;

De nem hull, mint hajdanán,
A magasból a tengerekbe:
- Számít-e neked agyag báb,
Hogy én vagy más van veled?

Világotok szűk, kimért,
Csupán szerencse uralja,
Világomban sosincs vég,
Hideg és halhatatlan.


Mihai Eminescu

Luceafărul

A fost odata ca-n povesti,
A fost ca niciodata,
Din rude mari imparatesti,
O prea frumoasa fata.

Si era una la parinti
Si mindra-n toate cele,
Cum e Fecioara intre sfinti
Si luna intre stele.

Din umbra falnicelor bolti
Ea pasul si-l indreapta
Linga fereastra, unde-n colt
Luceafarul asteapta.

Privea in zare cum pe mari
Rasare si straluce,
Pe miscatoarele carari
Corabii negre dulce.

Il vede azi, il vede mini,
Astfel dorinta-i gata;
El iar, privind de saptamini,
Ii cade draga fata.

Cum ea pe coate-si razima
Visind ale ei timple,
De dorul lui si inima
Si sufletul se imple.

Si cit de viu s-aprinde el
In orisicare sara,
Spre umbra negrului castel
Cind ea o sa-i apara.

*

Si pas cu pas pe urma ei
Aluneca-n odaie,
Tesind cu recile-i scintei
O mreaja de vapaie.

Si cind in pat se-ntinde drept
Copila sa se culce,
I-atinge minile pe piept,
I-nchide geana dulce;

Si din oglinda luminis
Pe trupu-i se revarsa,
Pe ochii mari, batind inchisi
Pe fata ei intoarsa.

Ea il privea cu un suris,
El tremura-n oglinda,
Caci o urma adinc in vis
De suflet sa se prinda.

Iar ea vorbind cu el in somn,
Oftind din greu suspina:
- O dulce-al noptii mele domn,
De ce nu-mi vii tu? Vina!

Cobori in jos, luceafar blind,
Alunecind pe-o raza,
Patrunde-n casa si in gind
Si viata-mi lumineaza!

El asculta tremurator,
Se aprindea mai tare
Si s-arunca fulgerator,
Se cufunda in mare;

Si apa unde-au fost cazut
In cercuri se roteste,
Si din adinc necunoscut
Un mindru tinar creste.

Usor el trece ca pe prag
Pe marginea ferestei
Si tine-n mina un toiag
Incununat cu trestii.

Parea un tinar voievod
Cu par de aur moale,
Un vinat giulgi se-ncheie nod
Pe umerele goale.

Iar umbra fetei stravezii
E alba ca de ceara -
Un mort frumos cu ochii vii
Ce scinteie-n afara.

- Din sfera mea venii cu greu
Ca sa-ti urmez chemarea,
Iar cerul este tatal meu
Si muma-mea e marea.

Ca in camara ta sa vin,
Sa te privesc de-aproape,
Am coborit cu-al meu senin
Si ma-m nascut din ape.

O, vin' ! odorul meu nespus,
Si lumea ta o lasa;
Eu sunt luceafarul de sus,
Iar tu sa-mi fi mireasa.

Colo-n palate de margean
Te-oi duce veacuri multe,
Si toata lumea-n ocean
De tine o s-asculte.

- O, esti frumos, cum numa-n vis
Un inger se arata,
Dara pe calea ce-ai deschis
N-oi merge niciodata;

Strain la vorba si la port,
Lucesti fara de viata,
Caci eu sunt vie, tu esti mort,
Si ochiul tau ma-ngheata.

*

Trecu o zi, trecura trei
Si iarasi, noaptea, vine
Luceafarul deasupra ei
Cu razele-i senine.

Ea trebui de el in somn
Aminte sa-si aduca
Si dor de-al valurilor domn
De inim-o apuca:

- Cobori in jos, luceafar blind,
Alunecind pe-o raza,
Patrunde-n casa si in gind
Si viata-mi lumineaza!

Cum el din cer o auzi,
Se stinse cu durere,
Iar ceru-ncepe a roti
In locul unde piere;

In aer rumene vapai
Se-ntind pe lumea-ntreaga,
Si din a chaosului vai
Un mindru chip se-ncheaga;

Pe negre vitele-i de par
Coroana-i arde pare,
Venea plutind in adevar
Scaldat in foc de soare.

Din negru giulgi se desfasor
Marmoreele brate,
El vine trist si ginditor
Si palid e la fata;

Dar ochii mari si minunati
Lucesc adinc himeric,
Ca doua patimi fara sat
Si pline de-ntuneric.

- Din sfera mea venii cu greu
Ca sa te-ascult s-acuma,
Si soarele e tatal meu
Iar noapte-mi este muma;

O, vin' , odorul meu nespus,
Si lumea ta o lasa;
Eu sunt luceafarul de sus,
Iar tu sa-mi fii mireasa.

O, vin' , in parul tau balai
S-anin cununi de stele,
Pe-a mele ceruri sa rasai
Mai mindra decit ele.

- O, esti frumos cum numa-n vis
Un demon se arata,
Dara pe calea cea deschis
N-oi merge niciodata!

Ma dor de crudul tau amor
A pieptului meu coarde,
Si ochii mari si grei ma dor,
Privirea ta ma arde.

- Dar cum ai vrea sa ma cobor?
Au nu-ntelegi tu oare,
Cum ca eu sunt nemuritor,
Si tu esti muritoare?

- Nu caut vorbe pe ales,
Nici stiu cum as incepe -
Desi vorbesti pe inteles,
Eu nu te pot pricepe;

Dar daca vrei cu crezamint
Sa te-ndragesc pe tine,
Tu te coboara pe pamint,
Fii muritor ca mine.

- Tu-mi ceri chiar nemurirea mea
In schimb pe-o sarutare,
Dar voi sa stii asemenea
Cit te iubesc de tare;

Da, ma voi naste din pacat,
Primind o alta lege;
Cu vecinicia sunt legat,
Ci voi sa ma dezlege.

Si se tot duce... S-a tot dus.
De dragu-unei copile,
S-a rupt din locul lui de sus,
Pierind mai multe zile.

*

In vremea asta Catalin,
Viclean copil de casa,
Ce imple cupele cu vin
Mesenilor la masa,

Un paj ce poarta pas cu pas
A-mparatesii rochii,
Baiat din flori si de pripas,
Dar indraznet cu ochii,

Cu obrajei ca doi bujori
De rumeni, bata-i vina,
Se furiseaza pinditor
Privind la Catalina.

Dar ce frumoasa se facu
Si mindra, arz-o focul;
Ei Catalin, acu-i acu
Ca sa-ti incerci norocul.

Si-n treacat o cuprinse lin
Intr-un ungher degraba.
- Da' ce vrei, mari Catalin?
Ia dut' de-ti vezi de treaba.

- Ce voi? As vrea sa nu mai stai
Pe ginduri totdeauna,
Sa rizi mai bine si sa-mi dai
O gura, numai una.

- Dar nici nu stiu macar ce-mi ceri,
Da-mi pace, fugi departe -
O, de luceafarul din cer
M-a prins un dor de moarte.

- Daca nu stii, ti-as arata
Din bob in bob amorul,
Ci numai nu te minia,
Ci stai cu binisorul

Cum vinatoru-ntinde-n cring
La pasarele latul,
Cind ti-oi intinde bratul sting
Sa ma cuprinzi cu bratul;

Si ochii tai nemiscatori
Sub ochii mei ramiie...
De te inalt de subsuori
Te-nalta din calciie;

Cind fata mea se pleaca-n jos,
In sus ramii cu fata,
Sa ne privim nesatios
Si dulce toata viata;

Si ca sa-ti fie pe deplin
Iubirea cunoscuta,
Cind sarutindu-te ma-nclin,
Tu iarasi ma saruta.

Ea-l asculta pe copilas
Uimita si distrasa,
Si rusinos si dragalas,
Mai nu vrea, mai se lasa,

Si-i zice-ncet: - Inca de mic
Te cunosteam pe tine,
Si guraliv si de nimic,
Te-ai potrivi cu mine...

Dar un luceafar, rasarit
Din linistea uitarii,
Da orizon nemarginit
Singuratatii marii;

Si tainic genele le plec,
Caci mi le imple plinsul
Cind ale apei valuri trec
Calatorind spre dinsul;

Luceste c-un amor nespus,
Durerea sa-mi alunge,
Dar se inalta tot mai sus,
Ca sa nu-l pot ajunge.

Patrunde trist cu raze reci
Din lumea ce-l desparte...
In veci il voi iubi si-n veci
Va raminea departe...

De-aceea zilele imi sunt
Pustii ca niste stepe,
Dar noptile-s de-un farmec sfint
Ce nu-l mai pot pricepe.

- Tu esti copila, asta e...
Hai s-om fugi in lume,
Doar ni s-or pierde urmele
Si nu ne-or sti de nume,

Caci amindoi vom fi cuminti,
Vom fi voiosi si teferi,
Vei pierde dorul de parinti
Si visul de luceferi.

*

Porni luceafarul. Cresteau
In cer a lui aripe,
Si cai de mii de ani treceau
In tot atitea clipe.

Un cer de stele dedesupt,
Deasupra-i cer de stele -
Parea un fulger nentrerupt
Ratacitor prin ele.

Si din a chaosului vai,
Jur imprejur de sine,
Vedea, ca-n ziua cea dentii,
Cum izvorau lumine;

Cum izvorind il inconjor
Ca niste mari, de-a-notul...
El zboara, gind purtat de dor,
Pin' piere totul, totul;

Caci unde-ajunge nu-i hotar,
Nici ochi spre a cunoaste,
Si vremea-ncearca in zadar
Din goluri a se naste.

Nu e nimic si totusi e
O sete care-l soarbe,
E un adinc asemene
Uitarii celei oarbe.

- De greul negrei vecinicii,
Parinte, ma dezleaga
Si laudat pe veci sa fii
Pe-a lumii scara-ntreaga;

O, cere-mi, Doamne, orice pret,
Dar da-mi o alta soarte,
Caci tu izvor esti de vieti
Si datator de moarte;

Reia-mi al nemuririi nimb
Si focul din privire,
Si pentru toate da-mi in schimb
O ora de iubire...

Din chaos, Doamne,-am aparut
Si m-as intoarce-n chaos...
Si din repaos m-am nascut,
Mi-e sete de repaos.

- Hyperion, ce din genuni
Rasai c-o-ntreaga lume,
Nu cere semne si minuni
Care n-au chip si nume;

Tu vrei un om sa te socoti,
Cu ei sa te asameni?
Dar, piara oamenii cu toti,
S-ar naste iarasi oameni.

Ei numai doar dureaza-n vint
Deserte idealuri -
Cind valuri afla un mormint,
Rasar in urma valuri;

Ei doar au stele cu noroc
Si prigoniri de soarte,
Noi nu avem nici timp, nici loc,
Si nu cunoastem moarte.

Din sinul vecinicului ieri
Traieste azi ce moare,
Un soare de s-ar stinge-n cer
S-aprinde iarasi soare;

Parind pe veci a rasari,
Din urma moartea-l paste,
Caci toti se nasc spre a muri
Si mor spre a se naste.

Iar tu, Hyperion, ramii
Oriunde ai apune...
Cere-mi cuvintul meu dentii -
Sa-ti dau intelepciune?

Vrei sa dau glas acelei guri,
Ca dup-a ei cintare
Sa se ia muntii cu paduri
Si insulele-n mare?

Vrei poate-n fapta sa arati
Dreptate si tarie?
Ti-as da pamintul in bucati
Sa-l faci imparatie.

Iti dau catarg linga catarg,
Ostiri spre a strabate
Pamintu-n lung si marea-n larg,
Dar moartea nu se poate...

Si pentru cine vrei sa mori?
Intoarce-te, te-ndreapta
Spre-acel pamint ratacitor
Si vezi ce te asteapta.

*

In locul lui menit din cer
Hyperion se-ntoarse
Si, ca si-n ziua cea de ieri,
Lumina si-o revarsa.

Caci este sara-n asfintit
Si noaptea o sa-nceapa;
Rasare luna linistit
Si tremurind din apa

Si imple cu-ale ei scintei
Cararile din cringuri,
Sub sirul lung de mindri tei
Sedeau doi tineri singuri:

- O, lasa-mi capul meu pe sin,
Iubito, sa se culce
Sub raza ochiului senin
Si negrait de dulce;

Cu farmecul luminii reci
Gindirile strabate-mi,
Revarsa liniste de veci
Pe noaptea mea de patimi.

Si de asupra mea ramii
Durerea mea de-o curma,
Caci esti iubirea mea dentii
Si visul meu din urma.

Hyperion vedea de sus
Uimirea-n a lor fata;
Abia un brat pe git i-a pus
Si ea l-a prins in brate...

Miroase florile-argintii
Si cad, o dulce ploaie,
Pe crestetele-a doi copii
Cu plete lungi, balaie.

Ea, imbatata de amor,
Ridica ochii. Vede
Luceafarul. Si-ncetisor
Dorintele-i increde:

- Cobori in jos, luceafar blind,
Alunecind pe-o raza,
Patrunde-n codru si in gind,
Norocu-mi lumineaza!

El tremura ca alte dati
In codri si pe dealuri,
Calauzind singuratati
De miscatoare valuri;

Dar nu mai cade ca-n trecut
In mari din tot inaltul:
- Ce-ti pasa tie, chip de lut,
Dac-oi fi eu sau altul?

Traind in cercul vostru strimt
Norocul va petrece,
Ci eu in lumea mea ma simt
Nemuritor si rece.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.