Kacsó Krisztina: Együtt (2018. június)
Együtt

A kandalló pattogó tüzébe nézek,
majd rád pillantok, mert egy percet sem szeretnék elvesztegetni.
Nem tudom, hogy sodort ide az élet,
de olyan jó veled újra együtt lenni.

Mindketten otthon vagyunk,
pedig már nem oda tartozunk.
Én mással élek, te is elmentél,
de hittünk a találkozásban, mert mindig van remény.

Cigarettafüstbe burkolózol, nem szólunk egymáshoz.
Szavak nélkül is értjük, mit akar a másik.
Nem kérdezel, nem puhatolózol,
csak az együtt töltött idő az, ami számít.

A némaság fátyla hull mindkettőnkre,
az arcunkat lágy selyemként cirógatja.
A csendből nem akarunk szabadulni egyelőre,
mert még nem készültünk fel a szavakra.

Még este van, jóapám az égre tekint,
a távoli, tündöklő csillagokra mutat.
Most el kell válnunk megint,
a lelkem mélyén hallom, ahogy magyarázat után kutat.

Szája szólásra nyílik, és azt mondja, mennie kell,
de én ezt nem akarom hallani.
Az éj csendjét a zokogásom veri fel,
mert képtelen vagyok tőle elszakadni.

Könnyes szemmel ébredek,
de ő már nincs itt velem.
Suttogva az égieket kérlelem,
hogy adják őt vissza nekem.

Tudom, hogy ezt már nem lehet, hisz már az angyalok között él.
Akkor legalább adjatok erőt, hogy ne fájjon ennyire.
Hadd legyen minden emlék szép.
Hadd mondjam el neki, szeretem és, hogy mennyire.

Ne kelljen zokogva felriadnom, amikor meglátogat.
Hadd halljam, ahogy azt mondja, onnan föntről is támogat.
Nem a saját sikolyomra akarok ébredni,
hanem az ő mérhetetlen szeretetét akarom érezni.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.