Tóth Györgyné: Narkózisban
Narkózisban

Csak fekszem az ágyon, de nem mozdulok.
Úgy érzem tagjaim ólomból vannak,
Nem tudom mi történt, s miért vagyok itt?
Ki vagyok, mi vagyok, és mi van velem?

Az irdatlan kőtömbök betemetnek,
Kietlen hegycsúcsról rám szakadnak,
Testemet mozdulni már nem engedik,
Leomló falakat mért emeltetek?
Ágyamra zúdulni ne engedjétek!
Jajj! Eltemet örökre segítsetek!

Feneketlen mélységbe lezuhanok,
Rovarok, hüllők és fekete pókok.
Csúsznak és másznak. Jajj! Irtózatosak.
Jéghideg testükkel rám tekerednek,
Kígyók csak jönnek, nem fogynak el már!
Mi ez a forróság nem bírom tovább!

Elgyötört testemet miért bántjátok?
Mi történt velem? Még mindig nem értem!
A szörnyek csak jönnek és riogatnak,
Hatalmas fogukkal belém harapnak.
Óriás karmukat testembe vájják.
Sikongva visongják - Velük kell jönnöd!

Egyre csak jönnek és fölém hajolnak
Elveszik tőlem a friss levegőt is.
Kinyitom szememet, egyet sem látok,
Eltűnt már minden mi félelmetes volt
El innen kígyók és nagy fogú szörnyek
Hiszen én élek, és élni is fogok!

Érzem már lassan az agysejtjeimet,
Tudom, hogy ki vagyok, és mit akarok!
Kórházba jöttem, és meggyógyulok!
Távolról hallok egy elhaló hangot.
Élni! Csak élni! Még nem adhatod fel!
Aludni akarok, fáradt vagyok!

Gyönyörű látvány mi elibém tárul,
Mindenütt zöld van és temérdek virág,
Ragyogó napfényben szivárványt látok,
Ilyet csak képzelet szülhet nem elme.
Ágyamban fekszem, és nem mozdulok.

1980, 08, 07.
Budapest, Kékgolyó intenzív osztály
524
BogIcu - 2019. január 22. 11:02:02

Kedves Magdi!

Borzasztó "élmény" lehetett, amíg olvastam a sorokat, megborzongtam. Az élni akarás viszont győzedelmeskedett, itt már megnyugodtam. Nagyon régi a vers, de biztos, hogy újra és újra felidéződik benned.

Szebb napokat és élményeket kívánok.
Sok szeretettel: IcuRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.