Kacsó Krisztina: Nem leszek senki festővászna (2019. április)
Nem leszek senki festővászna

Az erdőben sűrű köd hull alá,
talpam alatt ropognak a falevelek.
Azt hiszem, ilyen lehet a halál.
Eljött, hiába is vezeklek.

Nagyot lépek.
Egy másik álomban ébredek,
de a vízió csomót köt a lelkemre.
Fuldoklok.
Úgy elszaladnék,
de nem tudom, merre menjek,
ahol az álomképek nem követnek.

Bűnös vagy, csaló vagy.
Suttogják az éjjeli hangok,
de én hátat fordítok, és csak rohanok.
Szaladnék, de nem tudok.
Egy árnyék terpeszkedik felém,
és kényszerít, hogy nézzem, amit nem akarok.

A látvány a lelkembe karcol.
A friss vágásból valami szivárog.
Cseppenként ömlik a padlóra,
koppanása sem ver fel az álomból.

Mennék.
A szemem mégis tágra nyílva mered RÁD.
Nem bírlak nézni,
engedj hát.
Szívemből hiányzik egy darab.
Még most is érzem, ahogy sorvad.
Ki akarok innen menni,
de valami nem enged.
Minden aggályt a bőrömre permetez.

Rád nézek.
Remegő hangom elvegyül a
pittyegő hangok tengerében.
Hozzád lépek.
Megfogom a kezed,
sercegve hullik az enyémbe.
Fagyos, mint a téli éj.
Rám emeled a szemed, de nem látsz.
Lelkem szemgolyója gunyorosan kacsint.
Élvezi,
hogy sorvadok.
De én dacosan emelem fel a fejem,
még közelebb lépek.
Leheletnyi csókom szövetként ég a homlokodra.

Ajkam szedres, mint a tiéd,
csukott szemed pillái
ernyedten pihegnek bőrödön.
Fáj így látni,
olyan hideg van itt.
De én csak azért is
melletted maradok.
Örökre.

Emlékedet őrzöm.
Nem a rosszabbikat,
mert attól a mai napig tartok.
Nem vívtuk meg még a harcot.
A fogatlan kín a húsomat rágja,
és élete képéhez a lelkemből vásznat feszít.

Én
csak
azért
is
messzi útra engedem a gyötrelmem.
Nem lesz senki festővászna
a szellemem.

Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.